De itt sem volt semmi.
Tass kissé alaposabban körülnézett, alakja néha fölvillant a fáklyák fénykörében. A csalódott surranó végül odalépett a terem közepén lévő szökőkúthoz, fogy azt is megvizsgálja, mielőtt elmegy.
Közelebb lépve rájött, hogy egyáltalán nem szökőkutat lát maga előtt, de azt a valamit olyan vastagon belepte a por, hogy eddig nem ismerte föl. Körülbelül olyan magas volt, mint ő maga, úgy négy lábnyira emelkedett a padló szintje fölé és gömbölyű tetejét három karcsú láb támasztotta alá.
Még közelebbről megvizsgálta, majd mély levegőt vett és teljes erejével ráfújt. A porfelhő fölcsapott az orráig, mire vadul tüsszögni kezdett és majdnem kiejtette a kezéből a fáklyát. Azután a por elült és végre megpillanthatta a tárgyat. A szíve majd' kiugrott a melléből.
— Ó, nem! — nyögte, majd egy másik zacskóból zsebkendőt kotort elő és letörölgette a valamit. A por könnyen engedett és most már tisztában volt vele, mit is lát. — Az áldóját! — nyögte rémülten. — Hát mégis igazam volt! Most mit csináljak?
Másnap reggel a nap vörösen kelt föl és halványan pislogott a sárkánysereg táborát beborító füsttakarón keresztül. A Főpap Tornyának udvarán még nem oszlottak el az éjszaka árnyai, amikor elkezdődött a nyüzsgés. Vagy száz lovag nyergelte hátasát, igazgatta a lószerszámot, kereste kiabálva a paj zsátvagy szfjazta magára a páncélját, miközben ezernyi gyalogos kereste a helyét a sorban a nagy tolongás közepette.
Sturm, Laurana és Lord Alfred egy sötét ajtónyílásból szótlanul nézte, amint Lord Derek kacagva és embereivel tréfálkozva kirúgtat az udvarra. A lovag fenséges látványt nyújtott páncéljában, amint a kelő nap sugarai megcsillantották a mellvértjén a rózsa jelét. Katonái jó hangulatban voltak, a csata gondolata feledtette velük éhségüket.
— Ezt meg kellene fékezned, uram — szólalt meg Sturm nyugodtan.
— Nem tehetem — felelte Lord Alfred a kesztyújét húzva.
Arca nyúzottnak látott a hajnali derengésben. Miután Sturm az éjszaka kellős közepén fölébresztette, egy szemhunyásnyit sem aludt. — A Szabályzat módot ad arra, hogy ilyen döntést hozzon.
Alfred hiába győzködte Dereket, hogy legalább pár napot várjon még... a szél ugyanis lassacskán megfordult és langyos hullámokban tört előre észak felől.
Derek azonban hajthatatlan volt. Föltétlenül kitör és harcra kényszeríti a sárkánysereget. Csak dölyfösen kacagott azon, hogy túlerővel száll szembe. Mióta harcolnak úgy holmi goblinok, mint Solamnia lovagjai? A lovagok egy az ötvenhez voltak kevesebben, a Vingaard Szorosért száz évvel ezelőtt vívott goblin-ork háborúban, mégis könnyűszerrel elbántak az ellenséggel.
— De most sárkányfattyakkal kell megvívnod! — figyelmeztette Sturm. — Azok nem olyanok, mint a goblinok. Értelmesek és gyakorlott harcosok. Varázslók is akadnak közöttük és fegyvereik a legkülönbek Krynn földjén. Még holtan is képesek ölni...
— Mégis megbirkózunk velük, Fényeskardú — szakította félbe Derek nyersen. — Most pedig azt ajánlom, hogy keltsd föl az embereidet, készüljenek ők is!
— Én nem megyek — jelentette ki Sturm határozottan. — És az embereimnek sem parancsolom meg, hogy veled tartsanak!
Derek elsápadt a dühtől. Egy pillanatig szólni sem tudott a fojtogató indulattól. A látvány még Lord Alfredet is megdöbbentette.
— Sturm — szólalt meg Alfred nyugodtan —, tisztában vagy vele, mit cselekszel?
— Igen, uram — válaszolta Sturm —, mi vagyunk az egyetlenek, akik a sárkányseregek és Palanthas közé állhatunk. Nem hagyhatjuk védelem nélkül az erődöt... én itt maradok a csapatommal.
— Ez a parancs nyílt megtagadása! — lihegte Derek. — Tanúja voltál, Lord Alfred! Ezúttal a markomban van a fickó! — ezzel gőgösen eltávozott. Lord Alfred komor képpel indult utána, magára hagyva Sturmot.
Végezetül a lovag választás elé állította az embereit:minden kockázat nélkül vele maradhatnak, hiszen csupán parancsnokuk utasításának engedelmeskednek, vagy csatlakozhatnak Derek kíséretéhez. Megemlítette, hogy ez ugyanaz a választási lehetőség, amelyet Vinas Solamnus ajánlott föl a katonáinak régen, amikor a lovagok föllázadtak Ergoth korrupt uralkodója ellen. Persze senkit sem kellett emlékeztetni erre a régi történetre. Intő példa volt ez számukra, és ezért aztán a legtöbben úgy döntöttek, hogy szeretett parancsnokukkal maradnak.
Borús képpel figyelték azonban, amint a barátaik a kitöréshez készülődnek. A lovagság hosszú történetében ez volt az első nyílt szakadás, életük egyik legszomorúbb pillanata.
— Gondold meg, Sturm — kérte Lord Alfred, miközben a lovag fölsegítette őt a nyeregbe. Lord Dereknek igaza van... a sárkánycsapatok nem olyan fegyelmezettek, mint a lovagok. Minden esélyünk megvan rá, hogy egy jól irányzott csapással elsöpörjük őket.
— Imádkozom érte, hogy így. legyen, uram — válaszolta Sturm kimérten.
Alfred szomorúan nézett vissza rá. — Ha így lesz, Fényeskardú, Lord Dereknek gondja lesz rá, hogy bíráid elé állítson és kivégeztessen. És ebben még Gunthar sem akadályozhatja meg őt.
— Készséggel elfogadom még azt a halált is, uram, ha megakadályozhatja azt, amitől tartok — felelte Sturm.
— A fenébe is, ember! — csattant föl Alfred. — Ha vereséget szenvedünk, te mit nyersz azzal, hogy itt maradtál? Kis csapatoddal még egy mocsári törpe sereget sem tudnál visszaverni! De tegyük föl, hogy sikerül megnyitnunk az utat! Még akkor sem tarthatod elég hosszú ideig a tornyot, hogy ideérjen az erősítés Palanthasból.
— De legalább időt biztosíthatunk a palanthasiak számára, hogy elhagyják a várost, ha...
Lord Koronaőr Derek előrefurakodott lovával a harcosai között. Sisakrostélya résein elővillanó tekintetét Sturmra szegezte ép kezét föltartva csöndre intette a többieket.
— A Szabályzat értelmében, Fényeskardú Sturm — dörögte a formális szavakat —, ezennel összeesküvéssel vádollak és...
— Abyss mélységeibe a Szabályzattal! — dördült föl Sturm, türelme fogytán. — Hát hová juttatott bennünket a Szabályzat? Két pártra szakadtunk, féltékenykedünk egymásra és lassan megbolondulunk! Még saját népünk is inkább az ellenséges sereghez pártol! A Szabályzat teljes kudarcot vallott!
Halálos csönd telepedett az udvaron fölsorakozott lovagokra... csak egy-egy türelmetlen ló patájának dobbanása vagy a nyergében fészkelődő lovag páncéljának zörrenése hallatszott.
— Imádkozz a halálomért, Fényeskardú Sturm — mondta Derek lágyan-, különben, az istenekre fogadom, én magam vágom el a torkodat kivégzésed napján. — Ezzel szó nélkül megfordította a lovát és a hadoszlop élére rúgtatott.
— A kaput kinyitni! — ordította.
A reggeli nap a füsttakaró fölé emelkedett és megkezdte útját a kék égen. Az észak felöl fújó szél büszkén meglobogtatta a torony csúcsára kitúzött,zászlót. Vértek csillantak, pajzsokhoz vert kardok csattogtak és trombitaszó harsant, amint néhány ember nekifeszült a vastag tölgyfa kapunak.
Derek magasba emelte a kardját. Az ellenségnek szóló lovagi köszöntéssel az ajkán előrevágtatott. A mögötte haladó lovagok ugyanezt a kiáltást hallatva utánavágtattak a mezőre, ahol valaha régen Huma tört előre fényes győzelme felé. A gyalogosok léptei szabályos ritmusban csattogtak a kövezeten. Egy pillanatig úgy rémlett, hogy Lord Alfred még mondani akar valamit Sturmnak és a köré sereglett ifjú lovagoknak, de végül csak megcsóválta a fejét és maga is elügetett.