A kapuszárnyak becsapódtak mögötte. A súlyos vasrúd biztonsággal ahelyére kattant. Sturm csapatának harcosai fölrohantak a bástyákra, hogy a távozók után nézzenek.
Sturm megnyúlt, kifejezéstelen arcal, némán állt az udvar közepén.
A sárkánycsapatok ifjú és jóképú parancsnoka a Sötét Hölgy távollétében éppen fölébredt és a reggelihez készüIődött, hogy azt egy újabb unalmas nap kezdetén elköltse, amikor egy földerítő vágtatott be a táborba.
Bakaris parancsnok mérgesen nézte a közelgő hírnököt. A katona vadul vágtatott keresztül a táboron, kondérokat és goblinokat rúgdalt föl az útjában. A sárkányfattyú gárdisták fölugráltak és káromkodva rázták felé az öklüket, de a hírhozó ügyet sem vetett rájuk.
— Nagyúr! — kiáltotta, miközben lepattant a nyeregből a díszes sátor előtt. — Beszélnem kell a Nagyúrral!
— A Nagyúr eltávozott — mordult rá a parancsnok hadsegédje.
— Most én vagyok a vezér! — vetette oda Bakaris. — Mi szél hozott ide?
A hegyivadász gyorsan körülnézett... nem akart hibát elkövetni, de nyomát sem látta a Sötét Hölgynek, sem hatalmas, kék hátas sárkányának.
— A lovagok kitörtek a mezőre!
— Micsoda? — esett le a parancsnok álla. — Biztos vagy benne?
— Igen! — kiáltotta a földerítő elakadó hangon. — Láttam őket! Több száz lándzsás, kardos lovag és jó ezernyi gyalogos!
— Hát nem igaza volt!? — szitkozódott magában Bakaris elismeréssel. — A bolondok mégiscsak elkövették a hibát!
Szolgái után kiáltott és sietve visszalépett a sátrába. – Fújjatok riadót! —kiáltotta és tovább ontotta a parancsokat.
— Öt percen belül itt legyen minden kapitány, végső eligazításra! — A keze remegett a harci vágytól, amint magára öltötte a páncélját. — És azonnal indítsatok futárt Roncsosdba, értesítse a Nagyurat!
Goblin-szolgák nyargaltak a szélrózsa minden irányába és hamarosan rikoltó kürtszó harsant a tábor különböző pontjain. A parancsnok még egy, gyors pillantást vetett az asztalán kiterített térképre és máris sietett a tiszti tanácskozásra.
— Komisz helyzet — mormolta gondterhelten, menetközben. — A csata már véget is érhet, mire az üzenet eljut a nagyasszonyhoz! Nagy kár! Biztosan jelen akart lenni a Főpap Tornyának bevételénél. Bár — gondolta némi elégtétellel —, holnap éjjel talán már Palanthasban alhatok... vele!
12.
Halál a harcmezőn
Tasslehoff fölfedezése
A nap már magasan járt az égen. A torony bástyáin álló lovagok a síkságot pásztázták a tekintetükkel, míg bele nem fájdult a szemük. Annyit láttak csupán, hogy rohanó fekete alakok özönlik el a csatamezőt, készen rá, hogy belemélyesszék a velük szembeszegülőkbe a karcsún csillogó ezüstlándzsát.
A seregek összecsaptak. A lovagok lábujjhegyre állva figyeltek, de a tájat párás, szürke lepel takarta be. A levegőben hamarosan az izzó vas fojtogató szaga érződött.
A pára egyre sűrűsödött, lassan csaknem teljesen eltakarta a napot.
Rövidesen már semmit sem láttak... a torony mintha ködtenger tetején úszott volna. A homály még a hangokat is elfojtotta, mivel eleinte még hallották a fegyverek csattogását és a haldoklók üvöltését, de egyszer csak a csatazaj is elhalt, mindent elnyelt a csönd.
Lassacskán elmúlt a nap. Laurana türelmetlenül rótta sötétbe boruló szobáját... gyertyákat gyújtott, de azok csak sercegtek és pislákoltak a fojtogató levegőben. A surranó ott ült mellette. Amint lenézett toronyszobája ablakából, Laurana észrevette a sápadt fáklyafényben a bástya mellvédjénél álló Sturm és Kova homályos alakját.
Egy szolga elébe tett egy darab penészes kenyeret és szárított húst, egész napi élelemadagját. Erről rájött, hogy még csak kora délután lehet. Ekkor a bástyán mintha megélénkült volna a mozgás. Látta, amint egy sáros bőrruhát viselő férfi odalép Sturmhoz. Egy hírnök, gondolta magában és sietve kezdte felölteni a páncélját.
— Jössz? — fordult Tasshoz és hirtelen szöget ütött a fejében, vajon miért olyan hallgatag a surranó? — Hírnök érkezett Palanthasból!
— Rögtön tudtam — dünnyögte Tass érdektelenül.
Laurana összeráncolta a homlokát és közben arra gondolt, hogy csak nem gyöngült el teljesen a surranó az éhségtől! De Tass csak megrázta a fejét aggódó kérdésére.
— Semmi bajom — mormolta —, csak ez a nyomasztó, szürke levegő.
A lépcsőn lefelé rohantában, Laurana teljesen megfeledkezett a surranóról.
— Jött valami hír? —kérdezte Sturmtól, aki reménytelenül meresztette a szemét a mellvéd fölött, hátha megláthatja, mi történik a csatamezőn. — Láttam a futárt...
— Ja, igen — felelte a lovag szomorúmosollyal-, s ráadásul jó, azt hiszem. A Palanthasba vezető út nyitva áll. A hó eléggé elolvadt ahhoz, hogy járható legyen. Előállítottam egy lovast, hogy megvigye a hírt Palanthasba, ha netán elveszít... — hirtelen elhallgatott és mélyet sóhajtott. — Kérlek, készülj föl, hogy te is visszamehess vele a városba.
Laurana már várta ezt a fölszólítást és a válasszal is készen állt, de most, hogy elérkezett az idő, képtelen volt rá, hogy kimondja, amit akar. A keserű levegő kiszárította az ajkát és a nyelve is, mintha odatapadt volna a szájpadlásához. Nem, ez még nem az... korholta magát... de azért elismerte, hogy megrémült. Tulajdonképpen vágyott rá, hogy visszamehessen Palanthasba. Szeretett volna elmenekülni erről a gyászos helyrol, ahol minden árnyék mögött ott ólálkodott a halál. Ökölbe szorította kesztyűs kezét és lesújtott vele a kőpárkányra ... össze akarta szedni maradék bátorságát.
— Itt maradok veled, Sturm — mondta végül. Várt egy pillanatig, míg visszanyerte uralmát a hangja fölött és így folytatta: — Tudom, mit akarsz mondani, tehát először hallgass meg engem! Hamarosan szükséged lesz minden gyakorlott kardforgatóra... azt pedig tudod, hogy én mit érek!
Sturm bólintott... a lány helyesen beszélt. A csapatában kevesen nyilaznak olyan tévedhetetlenül, mint ő. Ráadásul a kardot is ügyesen forgatta. Laurana már nem egy csatában bizonyított... amit nem mondhatott el a legtöbb, parancsnoksága alá rendelt ifjú lovagról. Még egyszer beleegyezően bólintott tehát, de mindenképpen az volt a szándéka, hogy végül csak elküldi a lányt.
— Egyedül én tudom, hogyan kell bánni a sárkánydárdával...
— Kova is ért hozzá — jegyezte meg Sturm nyugodtan.
Laurana átható pillantást vetett a törpére, mire Kova elvörösödött és megköszörülte a torkát. — Ez igaz — mondta fojtott hangon —, de én... hmm, el kell ismernem, hogy... izé... egy kicsit alacsony vagyok hozzá.
— Különben, sárkányoknak nyomát sem láttuk — jegyezte meg Sturm, Laurana diadalittas pillantása láttán —, tudomásom szerint tőlünk délre harcolnak, a Thelgaard fölötti uralomért.
— De azért elhiszed, hogy errefelé tartanak, igaz? — vágott vissza Laurana.
Sturm arcán látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.