— Talán — dünnyögte.
— Sohasem tudtál hazudni, Sturm, hát most se próbálkozz vele! Maradok! Tanis is ezt tenné a helyemben, ha...
— A fenébe is, Laurana! — kiáltott föl Sturm és elpirult. — Éld végre a saját életedet! Te nem lehetsz Tanis! Én sem lehetek Tanis! Ő különben sincs itt... ezzel nekünk kell megbirkóznunk! — mondta a lovag, majd hirtelen elfordult. — Ő úgy sincs itt! — ismételte meg elszoruló torokkal.
Kova fölsóhajtott és bánatosan nézett Lauranára. Senki sem törődött Tasslehoffal, aki szerencsétlenül kuporgott egy sötét sarokban.
Laurana átölelte a lovagot. — Tudom én, Sturm, hogy nem vagyok olyan barátod, mint Tanis, és soha nem is tölthetném be a helyét... viszont minden erőmmel a segítségedre leszek... és ezt teljesen komolyan gondolom. Bánj velem pontosan úgy, mint a lovagjaiddal...
— Megértelek, Laurana — és Sturm magához szorította a lányt —, ne haragudj, hogy így rád fórm edtem — és nehezen felsóhajtott. — De te nagyon jól tudod, miért kell, hogy elküldjelek... Tanis sohasem bocsátaná meg nekem, ha miattam esne bármi bajod!
— De, megbocsátaná — válaszolta Laurana csöndesen —, biztosan megértené. Ő maga mondta nekem egyszer, hogy eljön az idő, amikor az életet kell kockára tenni valamiért, ami magánál az életnél is többet jelent. Hát nem érted, Sturm? Ha visszamenekülnék a biztonságba, elhagyva a barátaimat, ő azt mondaná, hogy megérti... de, valahol a lelke mélyén sohasem értené meg! Az ilyen gondolkodásmód idegen tőle! Különben — mosolyodott el a lány —, ha Tanis nem létezne egyáltalán, én akkor sem hagynám el a barátaimat!
Sturm belenézett Laurana szemébe és rájött, hogy úgyis hiába beszélne, hát inkább még szorosabban magához ölelte a lányt. Másik karját Kova vállára tette és őt is közelebb vonta magához.
Tasslehoff könnyekre fakadt, fölpattant és keservesen zokogva hozzájuk simult. Mindhárman döbbenten néztek le rá.
— Tass, mi történt veled? — kérdezte Laurana riadtan.
— Én vagyok a hibás! Én kotortam elő! Hát átok ül rajtam, hogy a világot kell járnom és folyton ezeket a vackokat kell megtalálnom? — vinnyogta Tass alig érthetően.
— Nyugodj már meg! — mordult rá Sturm szigorúan és megrázta a surranót. — Miről locsogsz tulajdonképpen?
— Még egyet találtam — nyöszörögte Tass —, odalent, egy üres teremben.
— Még egy micsodát, te fafejű — mordult rá Kova izgatottan.
— Még egy sárkánygömböt! — nyifogta Tass.
Az éjszaka sűrű, sötét ködként ereszkedett le a toronyra. A lovagok fáklyákat gyújtottak, de a lángok csak újabb kísértetekkel népesítették be a sötétséget. Néma őrségben álltak a bástyákon és füleltek, hogy végre meghalljanak valamit... bármit...
Egyszer csak, már éjfél körül meglepetten felfigyeltek valamire... nem társaik győzelemittas kiáltásait, sem az ellenség kürtjeinek recsegő rivalgását, hanem zablacsörgést és a torony felé közeledő lovak sejtelmes fújtatását hallották.
A lovagok kihajoltak a bástya mellvédjén és fáklyáikkal próbálták bevilágítani a ködöt. Lassan elhalt a megálló lovak patáinak csattogása.
Sturm kihajolt a kapu fölött. — Ki érkezik a Főpap Tornyához? — kiáltotta.
Egyetlen fáklya fénylett odalent. A párás sötétségbe bámuló Laurana érezte, amint megroggyan a térde és meg kellett támaszkodnia a mellvéd kőfalában. A lovagok iszonyattal fölkiáltottak.
A lobogó fáklyát tartó lovas a sárkánysereg csillogó egyenpáncélját viselte. A tiszt szőke volt, vonásai szabályosak, hidegek és kegyetlenek. Kantárszáron vezetett egy másik lovat, amelyen két test hevert keresztben... az egyiknek hiányzott a feje, és mindkettő véres é s kegyetlenül megcsonkított volt.
— Visszahoztam a tisztjeiteket — kiáltotta a lovas nyers, éles hangon. — Az egyikük, mint láthatjátok, halott, a másikban, azt hiszem, még pislákol némi élet. Legalábbis még élt, amikor elindultam vele. Remélem életben marad, hogy beszámolhasson róla nektek, mi történt ma, odakint a csatatéren! Már, ha egyáltalán csatának nevezhető a dolog.
Fáklyájának fényében leszállt a nyeregbál és egyik kezével hozzálátott a testeket a másik ló nyergéhez erősítő szíjak kibogozásához. Fölnézett a bástyára.
— Igen, most megölhetnétek. Jó célpont vagyok, még ebben a ködben is... de nem teszitek, hiszen Solamnia lovagjai vagytok — mondta maró gúnnyal —, életetek a becsület! Sohasem lőnétek egy fegyvertelen emberre, aki vezéreitek tetemeit hozza vissza. — Ezzel erőteljesen megrántotta a szíjat; mire a fejetlen holttest lecsúszott a földre.
A tiszt a másikat is lehúzta a nyeregroől és a fáklyát ledobta a tetemek mellé a hóba. Az sistergett egy darabig, majd kialudt... a sötétség elnyelte a lenti alakot.
— Bőséggel hever a becsületetek odakint, a mezőn — kiáltotta búcsúzóul. A lovagok bór reccsenését, páncél csörrenését hallották, amint visszaszállt a lovára. Reggelig adok időt a megadásra. Amikor a nap feljön, vonjátok be a zászlótokat. A Sárkány Nagyúr könyörületes lesz hozzátok...
Váratlanul íj húrja pendült és a húsba csapódó nyílvessző puffanó nesze hallatszott, amit meglepett káromkodás kísért odalentről. A hátraforduló lovagok döbbenten bámultak a várfalon álló, kezében íjat tartó, magányos alakra.
— Én nem vagyok lovag — kiáltotta Laurana és leeresztette fegyverét. — Lauralanthalasa vagyok, a qualinestiek leánya. Nekünk, elfeknek másmilyen becsületkódexünk van, és biztos vagyok benne, nagyon jól tudod, hogy ebben a sötétben is tisztán látlak. Nyugodtan megölhettelek volna, de így is azt hiszem, hogy jó darabig aligha használhatod majd azt a karodat... valójában többé nem fogsz kardot vele.
— Vidd ezt válaszul a Nagyuradnak! — kiáltotta Sturm nyersen. — Hamarabb fekszünk holtan mindnyájan, mintsem a zászlónkat levonnánk!
— Úgy is lesz! — vicsorogta a tiszt a fájdalomtól összecsikorduló fogai közül. Vágtató lova patáinak csattogása elhalt a sötétben.
— Hozzátok be a holttesteket! — adta ki a parancsot Sturm.
A lovagok óvatosan kinyitották a kaput. Többen kiszaladtak, hogy fedezzék azokat, akik gyöngéden fölemelték és bevitték a toronyba a két tetemet. Azután az őrök is visszahátráltak és bezárták a kaput.
Sturm letérdelt a hóba a lefejezett lovag teste mellé, fölemelte annak kezét és merev, hideg ujjáról lehúzott egy gyűrút. A lovag páncélja horpadt és véres volt. Az élettelen kezet visszaejtette a hóba és lehajtotta a fejét. — Lord Alfred — mormolta fakó hangon.
— Uram — szólalt meg az ifjú lovagok egyike —, a másik LordDerek. Ennek afórtelmes sárkánytisztnek igaza volt... még van benne némi élet.
Sturm fölállt és odalépett a hideg kövön kiterített Derek mellé. A lord arca halottsápadt volt, tágra nyilt szeme lázasan csillogott. Ajkát alvadt vér tapasztotta össze és a bőre nyirkos volt. Az egyik fiatal lovag föltámasztotta és vizeskupát tartott a szájához, de Derek nem tudott inni. Sturm a rosszulléttel küszködve, iszonyodva látta, hogy Derek kezét a gyomrára szorítja, ujjai közül csorog a vér, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy véget vessen szörnyű fájdalmainak. A haldokló átszellemült mosollyal ragadta meg véres kezével Sturm karját.
— Győzelem! — hörögte. — Megfutamodtak előlünk és miüldöztük őket. Dicsőséges volt az a roham és én... én leszeka Nagymester! — A hangja elcsuklott, friss vér buggyant ki a szája szélén és teste visszahanyatlott a fiatal lovag karjába, aki reménykedő pillantással nézett föl Sturmra.