— Gondolod, uram, hogy igazalehet... talán valóban lero...— de a szava elakadt Sturm keserű arckifejezése láttán és szánalommal fordult vissza Derekhez. — Megőrült, ugye, uram?
— Haldoklik... hősiesen... igazi lovaghoz méltóan – felelte Sturm.
— Győzelem! — suttogta Derek, de a következő pillanatban a szeme üvegessé vált és vakon meredt a ködbe.
— Nem, nem kell összetörnöd — mondta Laurana.
— De Fizban azt mo...
— Tudom, mit mondott — vágott közbe a lány türelmetlenül. — Nem jó és nem gonosz, nem valami, hanem minden.
— Ez — mormolta halkan — olyan jellemző Fizbanra.
Tassal együtt ott álltak a sárkánygömb előtt. A gömb nyugodtan pihent állványán a kerek terem közepén, még mindig por borította, azt a foltot kivéve, ahol Tass letörölte. A csarnok sötét volt és kísértetiesen csöndes, olyan néma, hogy Tass és Laurana csak suttogva mert beszélni.
Laurana a gömböt bámulta és homlokát ráncolva gondolkodott. Tass boldogtalanul nézte a lányt, minthogy attól tartott, tudja, mire gondol.
— Ezeknek a gömböknek teljesíteniök kell a küldetésüket, Tass — mondta végül Laurana. — Nagy hatalmú varázslók készítették őket... olyasféle emberek, mint Raistlin, akik nem viselik el a vereséget. Ó, ha tudnánk, hogyan...?
— Én tudom, hogyan — suttogta Tass, alig hallhatóan.
— Micsoda? — kérdezte Laurana. — Te tudod? Akkor eddig miért nem...
— Tulajdonképpen nem tudtam róla, hogy tudom — dadogta Tass. — Csak most, hirtelen eszembe jutott. Gnosh... az a gnóm mondta nekem, hogy valami betűket látott a belsejében. Valami írás kavargott benne, de nem tudta elolvasni, mert valami különös nyelven íródtak...
— A varázslók nyelvén...
— Igen, én is ezt mondtam, és...
— De ennek semmi hasznát sem vehetjük, hiszen egyikünk sem érti. Ha legalább Raistlin itt...
— Ehhez nincs szükségünk Raistlinre — szakította félbe Tass. — Ugyan én sem beszélem azt a nyelvet, de megérthetem. Tudod, van a szemüvegem... az igazlátó szemüveg, ahogyan Raistlin nevezte. Azzal akármilyen nyelv szavait elolvashatom, még a mágikus szavakat is. Onnan tudom, mert megfenyegetett, hogyha rajtakap, amint bármelyik irományába beleolvasok, gombóccá változtat és egészben lenyel!
— Szóval azt hiszed, hogy a gömböt is el tudod olvasni vele?
— Megpróbálhatom — szerénykedett Tass —, de Sturm azt mondta, tudod, hogy itt talán nem is lesznek sárkányok... akkor meg minek vacakoljunk ezekkel a gömbökkel? Fizban azt mondta, hogy csak a legnagyobb hatalmú mágusok bírhatnak el vele.
— Hát figyelj rám, Tasslehoff Fúróláb — térdelt le a surranó mellé Laurana és mélyen a szemébe nézett. — Ha csak egyetlen sárkányt idevezényelnek, nekünk befellegzett. Ezért ajánlottak időt rá, hogy megadjuk magunkat ahelyett, hogy azonnal lerohannának. Ezt az időt ők arra használják föl, hogy iderendeljék a sárkányokat. Ki kell használnunk ezt a lehetőséget!
„Egy sötét út és egy világos út” — jutottak Tass eszébe Fizban szavai és lehajtotta a fejét. „Szeretteid közül néhányan meghalhatnak, de te bátor vagy.„ Tass lassú mozdulattal benyúlt szőrmebekecse egyik zsebébe, előkotorta a szemüveget és drótszárát beakasztotta hegyés füle mögé.
13.
Fölkel a nap
Leszáll a Sötétség
A reggel közeledtével fölszállt a köd. Fényes, tiszta napra virradt, olyan tisztára, hogy a bástyákon sétáló Sturm ellátott egészen a Vingaard-szoros előtt húzódó, hófödte síkságig, ahol született, s amely most teljesen a sárkányseregek uralma alá került. A nap első sugarai megvilágították a lovagok zászlaját: az aranykorona alatti viharmadarat, amint egy rózsával ékes kardot tart a kezében. Az aranyjelvények csak úgy villogtak a hajnali fényben. Ekkor Sturm meghallotta a kürtök éles, fülsértő rikoltását.
A sárkánysereg pirkadatkor megindult a torony ellen.
A megmaradt, talán száz ifjú lovag némán állt a bástyákon és nézte, amint a hatalmas sereg pusztító sáskarajként vonul végig a síkon.
Sturm elgondolkodott egy pillanatig a haldokló lovag szavain: „Megfutamodtak elölünk..." De miért futamodott meg a sárkánysereg? Hirtelen világossá vált számára: a sárkányemberek alovagok önnön diadaléhségét fordították ellenük egy ősi és egyszerű hadicsel segítségével. Hátrálj meg az ellenség elöl..., ne túl gyorsan, de az első sorok mutassanak elég hihető félelmet és rémületet! Tegyenek úgy, mintha a pánik törné meg őket... azután hagyd, hogy az ellenség üldözőbe vegyen és ezzel túlságosan széthúzza a sorait! Akkor csapataiddal kerítsdbe és aprítsd miszlikbe!
Nem is volt szükség a távoli, véres és letiport hóban fekvő tetemek látványára, hogy Sturm meggyőződhessék véleményének helyes voltáról. Ott hevertek mind, ahol próbáltak összegyülekezni a végső, elkeseredett ellenállásra. Nem mintha sokat jelentett volna, hogyan haltak meg!
Sturmnak az járt, a fejében, vajon az ő tetemére ki lesz kíváncsi, ha ez az egész véget ér...
Kova kilesett az egyik lőrésen. — De legalább száraz helyen halok meg — dörmögte.
Sturm halványan elmosolyodott és megpödörte a bajuszát. Kitekintett kelet felé. Amint a halálra gondolt, elnézett a föld felé, ahol született, hazája felé, amelyet alig ismert, apjára gondolt, akire alig emlékezett és az országra, amely családját száműzetésbe kényszerítette. Most pedig az életét készül föláldozni e föld védelmében. De miért? Miért nem ment vissza egyszerűen Palanthasba?
Egész életében a Kódexhez és a Szabályzathoz tartotta magát. A Kódex szerint: Est Sularus oth Mithas — Becsületem az életem! Ezen kívül már semmije sem maradt. A Szabályzat megszúnt... kudarcot vallott. A rideg, merev Szabályzat páncéljuknál is súlyosabb acélgyűtvbe zárta a lovagságot. Az elszigetelődött, fönnmaradásukért harcoló lovagok elkeseredetten ragaszkodtak a Szabályzathoz, s közben nem vették észre, hogy az már csak a szabad mozgásukat akadályozó béklyó.
De én miért lettem más? — töprengett Sturm magában, pedig tudta a választ, mialatt a törpe zsörtölődését hallgatta; a surranó, a törpe, a varázsló, a fél-elf... miatt. Ők tanították meg rá, hogy más szemmel is lássa a világot: mandulavágású szemmel, sajátjánál gyöngébb szemmel, sőt, még homokóra-szemmel is. A Derekhez hasonló lovagok csak fehérben és feketében látták a világot. Sturm egyszerre látta a világ ragyogó, tarka színeit és nyomasztó szürkeségét.
— Elérkezett az idő — fordult Kovához. Éppen akkor indultak lefelé magas kilátóhelyükről, amikor az ellenség első mérgezett nyilai átröppentek a falak között.
Amikor a nap sziporkázó fénye beragyogta az eget, a sárkánysereg vérfagyasztó üvöltözéssel és rikoltozással, kürtszóval és pajzsdöngetéssel rontott rá a Főpap Tornyára.
Estére még mindig fenn lobogott a zászló... a torony állta a sarat.
Védőinek fele azonban már elesett.
Az élőknek egész, nap nem volt rá idejük, hogy lefogják a holtak megüvegesedett szemét és kinyújtóztassák eltorzult végtagjaikat. Minden erejükkel azért kellett harcolniuk, hogy életben maradjanak. Csak estére lett némi nyugalmuk, amikor a sárkánysereg visszavonult pihenni és erőt gyűjteni reggelig.
Sturm a kimerültségtál sajgó tagokkal járta végig a bástyákat. Még amikor pihenni próbált valamennyit, még akkor is görcsösen össze-összerándultak elkínzott izmai, és agya mintha tűzben égett volna. Ezért kénytelen volt fölkelni és csak járkált föl s alá, kimért léptekkel. Arra nem is gondolt, hogy nyugodt járásával valamelyest csökkenti a még ébren lévé ifjú lovagok gondolatainak rémült feszültségét. A társaik és barátaik tetemeit az udvaron kiterítő lovagok fejében az járt, hogy holnap éppen az ő testükkel teszi majd ezt valaki más, de amikor meghallották Sturm nyugodt lépteinek kopogását, a következő naptól való félelmük enyhült kissé.