A lovag sarkantyújának ütemes pengése valójában mindenkit megnyugtatott, kivéve saját magát. Sturmot sötét, ijesztő gondolatpk gyötörték: a vereségképzete, a nemtelen, becstelen halál gondolata, rémálmának képei, hogy a lent táborozó aljas teremtmények meggyalázzák és megcsonkítják a holttestét, ha elesik. Csak nem válik valóra ez az álom — gondolta és megborzongott. Talán még ő maga is meginog, ha eljön a vég, képtelen lesz legyőzni rettegését?
Talán még a Kódex szelleme is cserben hagyja, akár a szabályzaté?
Kopp... kopp... kopp... kopp...
„ Hagyd már abba!” — mondta magának mérgesen —, „különben hamarosan éppúgy megbolondulsz, mint szegény Derek!" Hirtelen sarkon fordult, hogy megtörje kényszeres járkálását és Lauranával találta szemben magát.
Tekintetük összekapcsolódott és sötét gondolatait elűzte a lány szemének ragyogása. Amíg ilyen béke és szépség létezik ezen a világon, még van némi remény — gondolta.
Rámosolygott és Laurana viszonozta a mosolyát, igaz, kissé mesterkélten, de így is megenyhültek arcán a kimerültség és bánat vonásai.
— Pihenj — mondta a lánynak-, nagyon fáradtnak látszol!
— Próbáltam aludni — suttogta Laurana —, de borzalmas álmot láttam: kristályba zárt kezeket és hatalmas sárkányokat, amint hatalmas kőfolyosókon röppennek végig. — Megrázta a fejét és kimerülten lerogyott egy, a hideg széltől valamelyest védett, sötét sarokban.
Sturm ekkor észrevette a mellette heverő Tasslehoffot is. A surranó összegömbölyödve, mélyen aludt. A lovag mosolyogva nézett le rá... Tasst nem zavarta semmi.
Ráadásul a surranó számára dicsőséges volt ez a nap... olyan, amelyet el nem felejthet, soha életében.
— Még sohasem voltam ostromlott várban — hallotta meg Sturm Tass, Kovához intézett vallomását, pár másodperccel azelőtt, hogy a törpe harci szekercéje lecsapta egy goblin fejét.
— Tudod ugye, hogy ma mindnyájan elpusztulunk — mormogta a törpe és baltája vasáról letörölte a fekete vért.
— Ezt mondtad Xak Tsarothban is, amikor ott álltunk a fekete sárkány előtt... aztán ugyanezt mondtad Thorbardinban — vágott vissza Tass — sót, akkor is, amikor hajóra szálltunk...
— Ezúttal viszont tényleg meghalunk — bömbölte Kova dühödten —, még akkor is, ha magamnak kell lecsapnom a fejedet!
De mégsem pusztultak el, legalábbis aznap nem. Mindig eljön a holnap — gondolta magában Sturm és tekintete megpihent a falnak támaszkódó és egy fadarabot farigcsáló törpén.
Kova fölnézett rá. — Mikor kezdődik újra? — kérdezte.Sturm fölsóhajtott és kelet felé fordult. — Hajnalban — válaszolta —, addig még van pár óránk.
A törpe bólintott. — Kitarthatunk? — kérdezte higgadtan, miközben keze nyugodtan és szilárdan markolta a fadarabot.
— Ki kell tartanunk — felelte Sturni. — A futárunk ma éjjel érkezik Palanthasba és még ha azonnal cselekszenek, akkor is két nap kell hozzá, mire ideérnek... meg kell adnunk nekik ezt a két napot...!
— Ha azonnal cselekszenek! — mordult föl Kova.
— Hát, igen — sóhajtotta Sturm halkan. — Oda kellene mennetek — fordult oda Lauranához, aki azonnal fölriadt szendergéséből. — Menjetek Palanthasba..., győzzétek meg őket a veszély komolyságáról!
— Azt a futárodnak kell megtennie — mondta Laurana fáradtan —, ha neki nem sikerül, az én szavam már mit sem nyomna a latban.
— Laurana — folytatta volna Sturm.
— Szükséged van rám? — vágott közbe a lány élesen. — Használható vagyok itt valamire?
— Jól tudod, hogy igen — felelte Sturm és csodálattal gondolt az elf-hajadon töretlen erejére, bátorságára és arra, milyen kitűnő íjász.
— Akkor maradok — mondta Laurana egyszerűen. Szorosabban maga köré tekerte a takaróját, s becsukta a szemét. — Nem tudok aludni — dünnyögte, de néhány pillanat múlva már éppoly lágyan és egyenletesen lélegzett, akár a mélyen alvó surranó.
Sturm megcsóválta a fejét és egy nagyot nyelt. Szeme találkozott Kova tekintetével. A törpe sóhajtott egyet és csak farigcsált tovább. Egyikük sem szólt, de mindketten ugyanarra gondoltak. Kegyetlen haláluk lesz, ha a sárkányfattyak betörnek a toronyba. Ám ha Laurana meghalna, az maga lenne az iszonyat!
A keleti égbolt lassan derengett, s jelezte a nap közeledtét, amikor kürtök éles rivalgása űzte el a lovagok álomtalan álmát. Sietve előkapkodták fegyvereiket, fölsorakoztak a falakon és kinéztek a sötét csatatérre.
A sárkánysereg tábortüzei leégtek, a nappali világosság közeledtével hagyták kialudni őket. A bástyán állók hallhatták, miként tér vissza az élet a soktagú, gigászi testbe.
A lovagok várakozóan markolták meg fegyvereiket. A következő pillanatban azonban értetlenül bámultak egymásra.
A sárkánysereg visszavonulóban volt! Bár csak halványan láttak a derengő félhomályban, nyilvánvaló volt, hogy a fekete áradat lassan távolodik. Maga Sturm is meglepődött. A csapatok éppen elérték a látóhatárt, de a lovag tudta, hogy még mindig ott vannak a síkon... érezte a jelenlétüket.
Néhány fiatalabb lovag örömrivalgásban tört ki.
— Nyugalom! — dörrentett rájuk Sturm keményen. A kiáltozás belemart amúgy is megtépázott idegeibe. Laurana mellé lépett és meglepetten nézett rá. A férfi arca szürke és elgyötört volt a pislákoló fáklyafényben. A kőpárkányon nyugvó kesztyús ökle idegesen nyílt ki és csukódott össze ismét. Szeme összeszűkült, amint előredőlt és kelet felé nézett.
Laurana megérezte a lovagon elhatalmasodó rettegést és saját testét is hideg borzongás járta át. Eszébe jutott, mit mondott Tassnak nem sokkal azelőtt.
— Ez az, amitől féltünk? — kérdezte kezét a lovag karjára téve.
— Imádkozz, hogy ne legyen igazunk! — mormolta Sturm halkan, megtört hangon.
Teltek-múltak a percek, de nem történt semmi. Kova is csatlakozott hozzájuk. Fölkapaszkodott egy ledőlt kődarabra, hogy kilásson a mellvéd fölött. Tass is fölébredt, nagy ásítozással.
— Mikor reggelizünk? — kérdezte a surranó kedélyesen, de nem figyelt rá senki. Csak bámultak tovább és vártak. Mostanra már minden lovag, lelkében ugyanazzal a növekvő félelemmel, fölsorakozott a falakon és meredten nézett kelet felé, bár nem tudta, miért.
— Mi történt? — suttogta Tass. Maga iá fölkapaszkodott Kova mellé és megpillantotta a látóhatáron előbukkanó nap halovány, vörös fényét, narancssárga izzását, amely bíborra festette az éjszakai eget és kioltotta a pislákoló csillagokat.
— Mit bámultok arrafelé? — bökdöste oldalba Kovát.
— Semmit! — mordult rá a törpe.
— Akkor meg minek bámulni... — de ekkor a surranó éles nyikkanással visszafojtotta a lélegzetét. — Sturm! — visította.
— Mi az? — fordult felé riadtan a lovag.
Tass tovább meredt előre. Valamennyien követték a tekintetét, de egyikük sem vehette föl a versenyt a surranó sasszemével
— Sárkányok! — lihegte Tass. — Kék sárkányok!