— Ettől tartottam — jegyezte meg Sturm halkan. — A sárkányiszony! Hát ezért vonták hátrább a csapataikat. A velük tartó emberek nem képesek azt elviselni. És hányan vannak?
— Hárman — felelte Laurana —, már én is látom őket.
— Hárman! — ismételte meg Sturm üres, kifejezéstelen hangon.
— Figyelj rám, Sturm...! — vonta hátra Laurana a mellvédtől a lovagot. — Én ... mi... nem akartunk beszélni erről... talán nem is lett volna rá szükség, de most már igenis fontos! Tasslehoff és én, szóval mi... tudjuk, hogyan kell használni a sárkánygömböt.
— A sárkánygömböt? — kérdezett vissza Sturm, de igazán nem is figyelt a lány szavaira.
— Az itt lévő gömböt! —ismételte meg Laurana és lázasan megragadta a lovag karját. — Amelyik ott van a torony mélyén, annak kellős közepén! Tass mutatta meg nekem. Három hosszú, széles folyosó vezet hozzá és... és — elhalt a hangja. Most már világosan látta maga előtt, amit a tudatalattija homályosan súgott neki álmában, hogy sárkányok repülnek végig a folyosókon...
— Sturm! — kiáltotta Laurana és izgatottan megrázta a férfit. —Tudom, hogyan működik az a gömb! Tudom, hogyan végezhetünk a sárkányokkal! Ó, csak legyen rá elég időnk!
Sturm hirtelen odafordult hozzá, erős keze belemarkolt a vállába. A hosszú hónapok alatt, amióta ismerte a lányt, még sohasem látta ilyen szépnek. Fáradt, sápadt arca most kipirult a lelkesedéstől.
— Mondd el, gyorsan! — kiáltott rá parancsolóan.
Laurana gyorsan magyarázni kezdett, szavai egymásba gabalyodtak, amint magyarázni kezdett, s közben önmaga számára is egyre inkább megvilágosodott minden. Kova és Tass Sturm háta mögül lesett rá... a törpe döbbenten, a surranó álmélkodva.
— És ki kezeli majd a gömböt? — kérdezte Sturm lassan.
— Majd én! — felelte Laurana.
— De Laurana! — kiáltott föl Tass —, Fizban azt mondta...
— Tass, fogd be a szád! — sziszegte a lány összeszorított fogai között. — Sturm... kérlek — sürgette a lovagot —, ez az utolsó reménységünk. Vannak sárkánydárdáink... és itt a sárkánygömb!
A lovag ránézett, majd hirtelen kipillantott a világosodó keleti égen sebesen közeledő sárkányokra.
— Jól van hát — mondta végül. — Kovával és Tassal menjetek le és hívjátok össze az embereket a középső udvaron... siessetek!
Tasslehoff egy utolsó, aggodalmas pillantást vetett a lányra és leugrott a kőről, Kova mellol. A törpe lassabban kecmergett utána, keserű, töprengő arccal. Miután földet ért, odalépett a lovaghoz.
— Kell ez? — kérdezte Kova tekintete, amikor a lovagra nézett.
Sturm bólintott. Egy pillantást vetett Lauranára és szomorúan elmosolyodott. — Majd megmondom neki — suttogta halkan. — Vigyázz a surranóra! Ég veled, barátom!
Kova nyelt egyet és megcsóválta vén fejét. Azután, arcán a gyász maszkjával, bütykös öklével megdörgölte a szemét és hátba lökte Tasslehoffot.
— Mozogj már! — mordult rá.
Tass döbbenten nézett rá, aztán megvonta a vállát és szökellve nekiiramodott a bástya mellvédjének peremén, éles hangon rikoltozva a meglepett lovagok felé.
Laurana arca fölragyogott. — Te is gyere, Sturm! — és úgy rángatta a lovagot, mint egy izgatott gyerek, aki új játékszerével szeretne eldicsekedni a szüleinek. — Elmagyarázom a harcosoknak is, ha akarod. Aztán kiadhatod a parancsokat és csatarendbe állíthatod őket...
— Mostantól te vagy a parancsnok, Laurana — mondta Sturm.
— Micsoda? — torpant meg a lány és a félelem olyan hirtelen szorította ki szívéből a reményt, hogy fájdalmában felnyögött.
— Azt mondtad, időre van szükséged — mondta Sturm és a tekintetét kerülve megigazgatta a kardszíját. — Helyes. A harcosokat csatarendbe kell állítanod... és a gömb használatára is föl kell készülnöd! Ehhez időre van szükséged, és én biztosítom számodra ezt az időt! — Ezzel fölemelt egy íjat, a mellette lévő, nyilakkal teli tegezzel együtt.
— Nem, Sturm! — Laurana megrázkódott az iszonyattól. — Ezt nem gondolhatod komolyan! Én nem lehetek, a parancsnok! Szükségem van rád! Sturm, nem teheted ezt — hangja suttogóvá vált és megbicsaklott —, ne tedd ezt velem...!
— De igenis, lehetsz parancsnok — mondta Sturm és a tenyerébe fogta a lány arcát, hozzáhajolt és gyengéden megcsókolta. — Ég veled, elf-leányzó!— suttogta. — Felragyogott a te csillagod. De ne szomorkodj, kedves! Ne sírj! —,és szorosan magához ölelte Lauranát. — Az Erdőmester is megmondta, még ott, a Komor Erdőben, hogy nem kell gyászolnunk azokat, akik betöltötték küldetésüket. Én teljesítettem az enyémet. Most pedig siess! Minden perc drága...
— Legalább egy sárkánydárdát vigyél magaddal — könyörgött a lány.
Sturm megrázta a fejét, keze apja ősi kardjának markolatára kulcsolódott. — Nem értek a használatához. Ég veled, Laurana! Mondd meg Tanisnak...! — elhallgatott, majd fölsóhajtott. — Nem kell... — mondta halvány mosollyal. — Ő tudni fogja, mit érzek a szívem mélyén!
— Sturm... — Laurana szavait elfojtották feltörő könnyei. Csak zavartan, kérdőn meredt a lovagra.
— Most menj! — suttogta Sturm.
Laurana megfordult és vakon botladozva, lebotorkált a lépcsőn az udvarra. Hirtelen erős kéz szorítását érezte a karján.
— Ó, Kova... — zokogott föl fájdalmasan —, Sturm azt mondjá, hogy...
— Tudom, Laurana — vágott közbe a törpe —, láttam az arcán. Azt hiszem, azóta láttam, hogy megismertem őt. Most rajtad áll minden... Nem hagyhatod cserben őt!
Laurana nagyot sóhajtott, majd kezével megtörölte könnyáztatta arcát. Mély levegőt vett és fölemelte a fejét.
— Így... — mondta, most már kemény, szilárd hangon. — Készen állok... Hol van Tass?
— Itt! — csipogott egy vékony hangocska.
— Menj oda le! Olvasd el még egyszer a gömb belsejében azt az írást! Aztán még egyszer... míg teljesen biztos nem leszel benne, hogy pontosan érted.
— Igen, Laurana! — ezzel Tass nyelt egyet és elnyargalt.
— A lovagok összegyűltek — szólalt meg Kova —, a parancsodra várnak!
— A parancsomra várnak... — mormolta Laurana tanácstalanul.
Tétován fölnézett az égre. A nap vörös sugarai megcsillantak Sturm ragyogó páncélján, amint fölfelé kapaszkodott a központi torony felé vezető, meredek lépcsőn.
Laurana sóhajtva elfordult tőle és lenézett az udvaron várakozólovagokra.
Összeszedte az erejét és megindult feléjük... vörös sisakforgója meglibbent, aranyhaja lobogott a reggeli fényben.
A hidegen pislákoló nap vörösre festette az eget, amely nyugaton beleolvadt a távozó éjszaka kékesfekete bársonyába. A tornyot még sűrű sötétség burkolta be, csak a csúcsán lobogó zászlón csillantak meg az első napsugarak, az aranyló jelvényeken.
Sturm fölért a fal tetejére. A torony karcsún magasodott fölé. A párkány, amelyre kilépett, jó száz lábnyira húzódott tőle balra. Kőfelülete sima volt, nem kínált semmi kapaszkodót vagy fedezéket.
A lovag keletre nézett és meglátta a sárkányokat.
Kék szörnyetegek voltak és a kötelék élén haladó hátán ott ült a Sárkány Nagyúr, kékesfekete, pikkelyes vértjéről visszatükröződött a nap fénye. Sturm látta a félelmetes, agyaras maszkot és a mögötte lobogó fekete köpenyt. A Sárkány Nagyúr mögött szárnyaló két másik sárkányon is ültek. Sturm rövid, gépies pillantást vetett rájuk. Nem keltettek benne félelmet. Neki a vezérrel, a Nagyúrral kellett megvívnia!