— A barátaim kimerültek és visszavonultak a szobáikba pihenni. Hosszú, fárasztó út áll mögöttünk. Nem akarunk mi semmi bajt... négyen elmegyünk veletek és válaszolunk minden kérdésre. („Öten" — dünnyögte Tasslehoff, de senki sem törődött vele.) — Semmi szükség arra, hogy a társainkat felzavarjátok. — Hozzátok csak a többieket is! — parancsolta a kapitány az embereinek.
Két fegyveres indult el a lépcső felé, amely ekkor hirtelen lángra lobbant. Sűrű füst tört be az ivóba és visszatántorította a katonákat. Mindenki az ajtó felé tülekedett. Tanis megragadta a kíváncsian bámészkodó Tasslehoff gallérját és kivonszolta a surranót az utcára.
A kapitány eszelősen fújta a sípját, néhány embere pedig máris rohant volna, hogy riadóztassa a csapatokat, de a lángok éppoly hirtelen aludtak ki, ahogy fellobbantak.
A tiszt kivette a szájából a sípot és sápadt, zord képpel visszasietett a fogadóba. Tanis csodálkozva nézett körüclass="underline" füstnek sehol semmi nyoma és a bútorokon még a fénymáz sem pörkölődött meg. A lépcső teteje felől mintha Raistlin halk suttogását hallotta volna. Amint a kapitány fölnézett az emeletre, a dünnyögés elhallgatott.
Tanis nyelt egyet és fölsóhajtott. Tudta, hogy legalább olyan sápadtnak kell lennie, mint a kapitánynak... tétován Sturmra és Kovára nézett... Raistlin ereje valóban növekedik...
— A varázslónak odafönt kell lennie — mennydörögte a kapitány.
— Nagyon jó, Madárfütty, és mennyi időbe telt, míg ezt kisütötted? — kérdezte Tass olyan hangon, amiből Tanis tudta, hogy csak baj lesz. Rálépett Tass lábára, mire a surranó méltatlankodva elhallgatott.
De a kapitány szerencsére mindebből nem hallott semmit. Odafordult Sturmhoz: — Velünk jöttök békével?
— Igen — felelte Sturm —, becsületszavamat adom rá, és nem érdekel, mi a véleményed a lovagokról, de tudnod kell, hogy számomra a becsület, maga az élet.
A tiszt a sötét lépcsők felé nézett. — Ez igazán jó — jelentette ki végül. — Két ember maradjon itt a lépcsőnél, a többiek meg álljanak el minden kijáratot. Ellenőrizzetek minden ki— és belépőt... mindenki ismeri az idegenek személyleírását?
A katonák bólogattak és kényszeredetten néztek egymásra. A két, belső őrnek kinevezett katona rémült pillantást vetett a lépcsőre és a lehető legtávolabb helyezkedett el tőle. Tanis titokban komoran elmosolyodott.
Az öt barát, köztük az izgatottan vigyorgó surranó, a kapitány nyomában kilépett az épületből. Az utcáról Tanis valami mozgást észlelt az egyik emeleti ablak mögött. Fölnézett és meglátta Laurana ijedt arcocskáját. A lány intett a kezével és némán formálta az elf szavakat: „bocsáss meg!” Ekkor Raistlin kijelentése jutott az eszébe, és belesajdult a szíve. A gondolattól, hogy talán többé sohasem láthatja a lányt, a világ hirtelen üressé, rideggé és sivárrá vált számára. Most döbbent csak rá, mit jelentett számára Laurana ebben az utóbbi pár, sötét hónapban, amikor már-már a remény is elhagyta, látva, hogy a Sárkány Nagyurak kegyetlen seregei elözönlik a világot. Milyen határozott az elf-lány hite, rendíthetetlen a bátorsága, töretlen benne a remény... mennyire más, mint Kitiara!
Az egyik katona hátba lökte Tanist: — Előre nézz! Csak semmi jelezgetés azoknak a barátocskáidnak! — A fél-elf gondolatai visszatértek Kitiarához. Nem, a harcos lány sohasem viselkedett volna ilyen önzetlenül. Sohasem segített volna másokon olyan önfeláldozóan, mint Laurana. Kit türelmetlenül és ingerülten hátat fordított volna nekik, éljenek vagy haljanak, ahogy tudnak! Kit lenézte és megvetette a magánál gyöngébbeket.
Tanis fölváltva gondolt a két lányra, és meglepetten ébredt tudatára, hogy Kitiara nevének fölidézésekor nem szorul össze többé a szíve. Nem, most már Laurana, az alig pár hónapja még csacska kislány, az egykori elkényeztetett, nyafka kölyök volt az, aki fölkavarta a vérét és akinek megbocsátó érintésére vágyott... bár lehet, hogy már elkésett ezzel!
Amikor az utca végére értek, még egyszer visszanézett, hátha adhatna neki még valami jelet, tudathatná vele, hogy megértette az üzenetet. Értésére adhatná, hogy ő...
De már elhúzta a függönyt.
5.
A lázadás. Tass eltűnik. Csillagszellő Alhana
Hitvány lovag!
Egy kődarab csapódott Sturm vállához, mire a lovag elfintorodott, bár az ütés aligha okozhatott neki komoly fájdalmat a páncélján keresztül. Elsápadó arca és reszkető bajusza láttán Tanis jól tudta, hogy ez a fájdalom mélyebbre hatol, mint bármilyen fegyver ütötte sebé.
A tömeg egyre sűrűsödött, amint az utcán végigvonuló menet híre elterjedt a környéken. Sturm méltóságteljesen, emelt fővel lépdelt, ügyet sem vetett a csúfolkodó rikoltozásra. Bár kísérőik időnként visszaparancsolták a sokaságot, valójában nemigen törődtek vele, és ezt a tömeg tudta is. Újabb kövek és mindenféle undorító dolog zúdult rájuk.
Hamarosan mindnyájan több sebből véreztek, szemét és mocsok borította őket.
Tanis tudta, hogy Sturm sohasem vágna vissza, legalábbis ilyen hitvány csürhének nem. Kován viszont annál inkább rajta kellett tartania a szemét, minthogy bármelyik pillanatban várható volt, hogy a feldühödött törpe kitör az őrök közül és bever néhány fejet. Ám mialatt Kova megfékezésén ügyködött, Tanis megfeledkezett Tasslehoffról.
A surranók, akik meglehetősen könnyű kézzel bántak más tulajdonával, igencsak hajlamosak voltak a gúnyolódásra is. Apró termetű fajtájuk csak így maradhatott fenn és szaporodhatott a lovagok, harcosok, óriások és hobgoblinok világában. A gúny olyan fegyver, amellyel az ellenfél olyan eszeveszett dühbe hozható, hogy elveszíti a fejét és vadul, meggondolatlanul hadakozni kezd. Tass mesterien bánt ezzel az eszközzel, bár harcos barátai társaságában ritkán kellett hozzá folyamodnia. Most viszont úgy döntött, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat.
Ádáz szitkokkal árasztotta el a mögötte haladókat.
Tanis túl későn vette észre, mi történik és már hiába próbálkozott Tass elhallgattatásával. A surranó a sor élén lépdelt, s így a sereghajtó fél-elf képtelen volt őt megregulázni.
Az olyasféle sértéseket, mint „balga lovag" vagy „elf söpredék", Tass nem tartotta elegendőnek, elhatározta, hogy megmutatja, milyen árnyalatokra képes a köznyelv... gyalázkodása már-már zseniális találékonyságról tanúskodott. Sajnálatos módon a szitkok túlságosan személyesre, néha határozottan durvára sikeredtek, amit csak tetézett azzal, hogy bájosan ártatlanképpel adta elő azokat.
— Az ott az orrod, vagy valami kórság ütött ki rajtad? A képedet beköpő legyek más trükkökre is képesek? Anyád talán egy mocsári törpe volt? — kérdezgette, és ez még csak a kezdet volt csupán, hamarosan sokkal alávalóbb szidalmak röpködtek a levegőben.
A katonák riadtan pislogtak az egyre dühösebb tömegre, a kapitány megparancsolta, hogy ösztökéljék gyorsabb haladásra a foglyokat. Az, amiről úgy vélte, hogy a hadizsákmány felvonultatásának diadalmenete lesz, hamarosan zűrzavaros lázongássá fajult.
— Hallgattassátok el azt a surranót! — ordította habzó szájjal
Tanis kétségbeesetten próbálta elérni Tasst, de a fölbolydult tömeg és a vele küszködő katonák ezt lehetetlenné tették. Gilthanast valaki fellökte, mire Sturm azonnal védelmezőn föléhajolt. Kova dühödten rúgkapált és csapkodott jobbra-balra. Tanis nagy nehezen oda verekedte magát Tasslehoffhoz, de ebben a pillanatban szemen találta egy paradicsom és átmenetileg megvakult.