Megindult a megtorpant idő.
Laurana a látta, amint a sárkányok felé törnek a magasból. Megrendült körülötte a föld, amint kövek és szikladarabok záporoztak alá, por és füst töltötte be a levegőt. Laurana mégsem mozdult a helyéről, nem tudott... ha megmozdul, valósággá válik a szörnyűség. Valami tébolyult hang azt suttogta az agyában: ha nem moccansz, akkor meg sem történt, amit látni, véltél.
De alig pár lábnyira előtte ott hevert a kard. Amint fölnézett, meglátta, hogy a Nagyúr lándzsájával int a csatamezőn várakozó sárkányseregeknek: támadjanak! Meghallotta a kürtök vérszomjas rivalgását. Lelki szemével látta, amínt a sárkánycsapatok nekilódulnak a hófödte mezőnek.
A föld ismét megrendült a talpa alatt. Laurana még egy pillanatig dermedten állt a helyén, néma búcsút sikoltott a lovag szellemének. Azután botladozva nekiiramodott, miközben a talaj hullámzott a lába alatt és a levegőt vadul hasogatták a rémítő villámnyalábok. Futtában lehajolt, fölragadta Sturm kardját és kihívóan fölemelte a magasba. — Soliasi Arath! — kiáltotta elf-nyelven, hangja túlszárnyalta a rombolás dübörgését, szembeszegült a rohamra induló sárkányokkal.
A sárkánylovasok hangosan fölkacagtak és gúnyos, kihívó üvöltéssel válaszoltak neki. A sárkányok a kéjes ölésvágy gyilkos rikoltásával csatlakoztak hozzájuk. A Nagyúr kíséretét alkotó két sárkány Laurana közelében lecsapott a torony udvarára.
A lány futni kezdett a szélesen tátongó kapurács nyilása, a torony bejárata felé. A kőfalakat csak homályosan érzékelte, amint elrohant közöttük. Hátulról hallotta, amint ott liheg fortyogva mögötte egy sárkány, hallotta a szárnyai között süvítő levegő rémületes hangját... lovasának éles kiáltását, amivel megállította szprnyét, hogy ne kövesse őt egyenesen a torony belsejébe. Helyes! — mosolyodott el keserűen Laurana.
Végignyargalt a széles folyosón és elsuhant a második csapórács alatt. Lovagok álltak mellette, készen arra, hogy leengedjék.
— Hagyjátok nyitva! — lihegte feléjük zihálva. — Értitek?
A lovagok bólintottak... ő futott tovább. Beért a sötét, szűkebb csarnokba, ahol a különös alakú, agyarszerű pillérek dőltek felé borotvaéles hegyükkel. Az oszlopok mögött sisakos, sápadt arcok villantak föl. Imitt-amott megcsillant egy-egy sárkánydárda hegye. Néhány lovag előbújt, amint elrohant előttük.
— Vissza — kiáltott rájuk —, az oszlopok mögé!
— Sturm? — kérdezte egyikük.
Laurana megrázta a fejét, nem volt ereje beszélni. Átsuhant a harmadik rács alatt, ez volt a legkülönösebb, kerek nyilással a közepén. Itt négy lovag állt, Kova társaságában. Ez volt a sorsdöntő őrhely. Laurana azt akarta, hogy legyen itt valaki, akire nyugodtan rábízhatja magát. Többre nem jutott ideje, csak egy pillantást váltott a törpével, de most az is elég volt. Kova a lány arcából kiolvasta barátja sorsát. Egy pillanatra lehajtotta a fejét és tenyerével eltakarta a szemét.
Laurana továbbrohant... keresztül egy kisebb, kettős, szilárd acélajtóval lezárt helyiségen és végül be, a sárkánygömb tágasabb csarnokába.
Tasslehoff lázasan tisztogatta a gömböt egy zsebkendővel. Laurana beleláthatott a belsejébe, a milliónyi színes sziporkával örvénylő vöröses párába. A surranó föléhajolt és belebámult, a hegyes orrára biggyesztett varázsszemüvegen át.
— Most mit csináljak? — lihegte Laurana kétségbeesetten, levegő után kapkodva.
— Laurana! — könyörgött Tass. — Ne add föl! Kiolvastam belőle... ha nem tudod megragadni a sárkányok lényegét a gömb belsejében, akkor betörnek ide és leigáznak téged!
— Mondd meg hát, mit kell tennem! — kiáltotta a lány, minden erejét összeszedve.
— Tedd a kezed a gömbre... — Tass szava elcsuklott —, de várj, ne még! — rikoltotta.
De elkésett. Laurana mindkét karcsú keze máris a gömb kristályfelületére simult. Belsejében színes fény villant föl, olyan erővel, hogy Tass kénytelen volt elfordítani a tekintetét.
— Laurana! — visította éles hangján. — Figyelj, összpontosítanod kell! Űzz el a tudatodból minden gondolatot, kivéve a gömb fölötti uralom vágyát! Laurana...
Még ha hallotta is őt a lány, nem válaszolt semmit és Tass megértette, hogy máris minden erejével küzd a gömb fölötti hatalomért. Rémülten emlékezett vissza Fizban intésére: „azoknak a halála is benne van, akiket szeretsz, s ami még rosszabb, a lélek pusztulása is".
Csak homályosan értette meg a gömb viharzó színeiben bujkáló rejtélyes szavakat, de ahhoz éppen eléggé, hogy tudja: Laurana lelkének biztonsága most veszélyben forog. Fájdalmas szívvel nézte a lányt, vágyott rá, hogy segíthessen neki, de azt is tudta, hogy semmit sem mer tenni.
Laurana hosszú pillanatokig állt merev mozdulatlanságban, keze a gömb felületén pihent, arca halottsápadt volt. Tekintete alámerült, mélyen akavargó színek forgatagába. A surranó beleszédült a látványba és rosszulléttel küszködve félrefordult. Odakintről újabb dörgő robaj hallatszott. A mennyezetről por szállingózott alá. Tass összerezzent az iszonyattól, de Laurana meg sem moccant.
Szemét lehunyta, fejét előrehajtotta. Úgy szorította a gömböt, hogy keze elfehéredett a hatalmas erőfeszítéstől.
Egyszer csak nyöszörögni kezdett és megrázta a fejét. — Neem! — nyögte és úgy látszott, mintha kétségbeesetten próbálná visszahúzni a kezét. De a gömb már nem engedte el.
Tass bizonytalanul törte a fejét, vajon mit kellene tennie? Vágyott rá, hogy odarohanjon és félrerántsa a lányt. Szerette volna összezúzni a gömböt, de tudta, hogy most már nem tehet semmit... csak állhat ott és bámulhat tehetetlenül.
Laurana teste ekkor görcsösen összerándult. Tass látta, amint térdre hull, de még mindig erősen szorítja a gömböt. Egyszer csak alány indulatosan megrázta afejét. A surranó számára érthetetlen elf-szavakat mormolt és a gömbbe kapaszkodva megpróbált fölállni. Ujjai még jobban elfehéredtek az erőfeszítéstől, arcán verejték gyöngyözött. Erejének utolsó morzsáit vetette be most. Kísérteties lassúsággal fölemelkedett.
A gömb még egyszer fölvillant, színei összekeveredtek, sokszínű és mégis valahogy színtelen tömeget alkottak. Végül ragyogó, sugárzó, fehér fénynyaláb tört elő a sárkánygömb belsejébol. Laurana szálegyenesen magasodott előtte. Arca megenyhült, halványan elmosolyodott.
Azután eszméletlenül rogyott le a földre.
A Főpap Tornyának udvarán a sárkányok könyörtelen módszerességgel rombolták porrá a falakat. A sárkánysereg előrenyomult, közeledetta toronyhoz. A sárkányfattyak haladtak az élen, készen rá, hogy berontsanak a lemoló falak résein és halomra gyilkoljanak mindenkit, aki még életben maradt odabent. A Sárkány Nagyúr a tébolyult zűrzavar fölött körözött a magasban, kék sárkányának pofájára rászáradt alvadt, fekete vére. A Nagyúr elégedetten szemlélte a torony lerombolását. Minden a tervei szerint haladt, amikor váratlanul a napvilágot is elhomályosító, éles, fehér fénynyalábok törtek elő a torony három, üresen tátongó, hatalmas kapujából.
A sárkánylovasok csak bámultak ezekre a sugárnyalábokra és csak felületesen töprengtek el rajta, mit jelenthetnek. Sárkányaik azonban homlokegyenest ellenkezőleg reagáltak. Fölkapták a fejüket, tekintetük teljesen elhomályosult. Meghallották a parancsoló hívást.
Az ősi varázslók által leigázott és most egy elf-lány hatalmába került sárkánygömbbe zárt lényegük azt tette, amit tennie kell, ha az övénél hatalmasabb erő parancsol neki: kisugározta az ellentmondást nem tűrő hívást. A sárkányoknak nem volt más választásuk, engedelmeskedniük kellett neki: minden erejükkel igyekezniük kellett, hogy eljussanak a hívó szó forrásához.