A megrökönyödött sárkánylovasok hiábavalóan próbálták megfékezni hátasaikat, a sárkányok többé nem engedelmeskedtek parancsszavuknak, egyetlen hangot hallottak csupán... a sárkánygömbét! Mindkét szörnyeteg a hívogatón tátongó rácsos kapuk felé lendült a hátukon üvöltöző és rúgkapáló lovasaikkal.
A fehér fény kiáradt a toronyból, elérte a támadó sereg első sorait és az ember-parancsnokok tehetetlenül bámulták, hogyan vesztik el a fejüket a csapataik.
A gömb hívása világosan érthető volt a sárkányok számára. A sárkányfattyak viszont, lévén csak részben voltak sárkányszerűek, csak valami fülsiketítő hangot hallottak, amint érthetetlen, zavaros parancsszavakat üvölt feléjük. Mindegyikük más-más hangot hallott, különböző utasításoknak engedelmeskedett.
Némelyek térdre hullottak és rémülten takarták el a fejüket. Mások megfordultak és hanyatt-homlok menekültek a toronyban lüktető iszonyat elől. Megint mások elhajigálták fegyvereiket és vadul rohantak, egyenesen a torony felé. A szervezett és jól megtervezett támadás pillanatok alatt tömeghisztériává züllött, amint az ezernyi sárkányember egyszerre ezer felé rebbent szét rémülten üvöltözve. Amint a goblinok meglátták, hogy a főerő szétszóródik, fejvesztve menekültek a csatatérrol, az emberek viszont tanácstalanul álltak a zűrzavar közepén és parancsokra vártak, amelyek nem hangzottak el uraik szájából.
Magának a Sárkány Nagyúrnak is csak minden akaraterejét megfeszítve sikerült kordában tartania hátasát.
A másik két sárkányt és a fejvesztett sereget viszont már semmiképpen sem fékezhette meg. A Nagyúr csak fújtathatott tehetetlen dühében és próbálta megállapítani, mi lehet az a fehér fény és hol rejtőzködhet a forrása. És persze meg akarta semmisíteni azt... ha lehetséges.
Az élen haladó kék sárkány odaért az első csapórácshoz, berontott a tágas folyosóba... lovasa az utolsó pillanatban hajolt előre, hogy a boltív le ne vigye a fejét. A gömb parancsoló hívásának engedelmeskedve a kék sárkány könnyedén suhant végig a tágas kőcsarnokon, szárnyainak hegye éppen csak érintette az oldalfalakat.
A második csapórácson keresztül behatolt az agyarszerű pillérekkel díszített csarnokba. Ebben a helyiségben megérezte az emberek és az acél szagát, de olyan erővel vonzotta a gömb hívása, hogy ügyet sem vetett rá. Ez a terem sokkal szűkebb volt az előzőnél, ezért testéhez kellett szorítania a szárnyait, hagyva, hogy eddígi lendülete hajtsa tovább.
Kova meredten nézte, hogyan közeledik. Életének eddigi száznegyven-egynéhány hosszú esztendeje alatt ilyesmit még sohasem látott... és remélte, hogy többé nem is lát soha. A sárkányiszony kábító hullámként borította el az oszlopok mögött rejtőzködő lovagokat. Az ifjú harcosok, reszkető kezükben a dárdát markolva, a falhoz tántorodtak és eltakarták a szemüket, amint az óriási, kékpikkelyes test eldübörgött előttük.
A törpe is a falhoz hátrált, érzéketlen ujjai lazán fogták a szerkezetet, amelynek működésbe kellett majd hoznia a csapórácsot. Még soha életében nem rettegett ennyire. Még a halált is örömmel fogadta volna, csak vessen véget ennek az iszonyatnak. De a sárkány továbbsüvített, egyetlen cél vezérelte, hogy megtalálja a gömböt. Feje becsusszant a különös rács alatt.
Kova egyetlen dologra emlékezett: hogy a sárkány nem juthat el a gömbig és ösztönös mozdulattal kioldotta a szerkezetet. A rács rázuhant a sárkány nyakára és szilárd béklyóba zárta. Így a feje a szűkebb helyiségbe szorult. Hatalmas teste tehetetlenül vergődött, szárnya az oldalához szorult a szűk teremben, ahol az oszlopok mögött rejtőzködtek a lovagok, döfésre kész sárkánydárdáikkal.
A sárkány túl későn vette észre, hogy csapdába esett. Úgy vonaglott tébolyult dühében, hogy még a falak kövei is megremegtek és közben kitátotta a száját, hogy villámló leheletével megsemmisítse a gömböt. A Lauranát kétségbeesetten ébresztgető Tasslehoff hirtelen egy izzó szempárral találta szemben magát. Látta, amint a sárkány állkapcsa szétnyílik, hallotta, hogyan szívja be a levegőt hatalmas erővel.
Lángnyelvek csaptak ki a szörnyeteg torkából, a szele a földre terítette a surranót. Kődarabok puffantak a csarnok padlójára és a sárkánygömb megingott állványán Tass a tűzcsóvától bénultan hevert a kőpadlón. Meg sem tudott mozdulni, de őszintén szólva nemis igen akart. Csak feküdt ott és várta a következő lángsugarat, amely biztosan végez Lauranával, ha a lány egyáltalán még életben van... és persze vele is. Ebben a pillanatban igazán nem törődött a világon semmivel.
De a lángözön nem tört elő.
A gépezet végre beindult. A szárnyas érckapu döngve becsapódott a sárkány orra előtt és ezzel végképp bezárta a fejét a szűk helyiségbe.
Néma csönd állt be, ám a következő pillanatban borzalmas üvöltés reszkettette meg akamra falait, olyan, amilyet még életükben nem hallottak. Magas volt, éles, nyüszítő és bugyborékoló, amint az agyar formájú pillérek mögül előugró lovagok a csapdába ejtett sárkány vonagló, kék testébe döfték ezüsthegyú sárkánydárdáikat.
Tass a fülére szorította a tenyerét, úgy próbált megszabadulni e szörnyú bömbölés hangjától. Képzeletében újra meg újra megjelentek a sárkányok által a városokban végzett iszonyú pusztítás képei, a legyilkolt ártatlan lakosok garmadái. A sárkány vele is végzett volna, ezzel tisztában volt... méghozzá könyörtelenül. Sturmot valószínűleg máris megölte. Megpróbált csakis erre gondolni, hogy ezáltal megkeményítse a szívét.
De a surranó végül a kezébe temette az arcát és keservesen fölzokogott.
Egyszer csak megérezte egy kéz gyengéd érintését.
— Tass — suttogta egy hang.
— Laurana! — kapta föl a fejét. — Laurana! Nagyon sajnálom... tudom, hogy nem kellene törődnöm vele, mit művelnek ezzel a sárkánnyal, de,mégsem tudom elviselni! Mi végre ez a gyilkolás? Nem bírom nézni! — és könnycseppek gördültek végig az arcán.
— Megértelek — mondta halkan Laurana és tudatában vadul kavarogni kezdtek Sturm halálának képei, összekeveredve a haldokló sárkány sikolyaival. — Ne szégyelld, Tass! Légy hálás érte, hogy képes vagy a szánalomra és iszonyodsz az ellenség pusztulása láttán is. Azon a napon, amikor ezzel már nem törődünk, még ha halálos ellenségünkről van is szó..., azon a napon elveszítjük a háborút. A rémült bömbölés még hangosabbá vált. Tass előrenyújtotta a karját és Laurana magához ölelte a kis surranót.
Szorosan összesimultak és próbálták fülükből kirekeszteni a haldokló sárkány sikolyait. Egyszer csak más hang is eljutott a tudatukig... a lovagok figyelmeztető kiáltása. A második sárkány is behatolt az átellenben lévő kamrába, s a falhoz csapta lovasát, amint engedelmeskedve a sárkánygömb ellenállhatatlan hívásának, betuszkolta magát a szűk nyiláson. A lovagok riadót fújtak.
Ebben a pillanatban az egész torony, a csúcsától az alapjáig megremegett a haláltusáját vívó sárkány iszonyatos erejű vergődésétől.
— Gyere — kiáltotta Laurana —, ki kell jutnunk innen!
Talpra ráncigálta Tasst és futva megindult vele az oldalsó kis ajtó felé, amelyen át kijuthattak az udvarra. Abban a pillanatban tépte föl az ajtót, amikor a sárkány feje behatolt a csarnokba, ahol a gömb volt. Tass nem bírta ki, hogy legalább egy pillanatra meg ne álljon és oda ne nézzen.