Lenyűgöző volt a látvány. A sárkány szem a gyűlölettől tébolyultan izzott, amint meghallotta haldokló a társa üvöltését, és... szintén elkésve... rájött, hogy maga is ugyanolyan csapdába esett. A sárkány szája gyilkos vicsorrá torzult és szívta magába a levegőt. A kettős acélajtó elébe ereszkedett, de csak félig.
— Az ajtó beakadt, Laurana — rikoltotta Tass – a sárkánygömb...!
— Gyerünk! — kapta el a lány a surranó kezét. Vakító láng villant, mire Tass megfordult és futásnak eredt, s közben hallotta, amint mögötte a csarnok nagy robajjal lángba borul. Kő— és szikladarabok lavinája zuhant a terembe és az összeomló torony törmelékei maguk alá temették a vakítóan fehér fény árasztó sárkánygömböt.
A lökés a falhoz taszította a két menekülőt. Most Tass segítette föl Lauranát és egymásba kapaszkodva továbbvánszorogtak a kinti napvilág felé.
A talaj rengése megszűnt, a lezúdúló kődarabok robaja elcsitult. Csak elvétve hallatszott egy-egy éles reccsenés vagy mély robaj. Egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat és visszanéztek a hátuk mögé A szűk folyosó végét teljesen lezárták a toronyból aláhullott hatalmans a kőtömbök.
— Mi lehet a sárkánygömbbel? — lihegte Tass.
— Remélem, hogy elpusztult.
Most, hogy a nappali fényben jobban megnézhette Lauranát, Tass megdermedt a látványtól A lány arca holtsápadt volt, még az ajkából is teljesen kifutott kék szeme egyetlen színfoltot természetellenesen kitágult és a körülötte sötétlő bíborszín karikák jelentették.
— Úgysem használhattam volna többet — mormolta Laurana inkább magának, mint a surranónak. — Most is azok a kezek..., képtelen vagyok majdnem föladtam..., beszélni róla. — Megborzongott és iszonyodva eltakarta a szemét. — De akkor eszembe jutott Sturm, amint magányosan áll odafönt a bástyán és szembenéz közelgő halálával. Ha akkor megfutamodok, teljesen értelmetlen lett volna a pusztulása... ezt nem engedhettem meg. Nem hagyhattam cserben őt. — És a lány, egész testében remegve megcsóválta a fejét. — Kényszerítettem rá a gömböt, hogy engedelmeskedjen az akaratomnak, de erre csak most az egyszer voltam képes. Soha, de soha többé nem tudnám megismételni… elviselni.
— Sturm meghalt? — bicsaklott meg Tass hangja.
Laurana ránézett, tekintete megenyhült. — Sajnálom, Tass, nem gondoltam rá, hogy te még nem tudod. Meg... meghalt, egy Sárkány Nagyúrral vívott csatában.
— És nem... és nem... — Tass szava elakadt.
— Nem szenvedett sokáig — felelte Laurana — gyors volt a halála.
Tass lehajtotta a fejét, de föl is kapta újra, amikor egy hatalmas dörrenés alapjaiban rázta meg azt, ami még megmaradt a toronyból.
— A sárkányseregek... — suttogta Laurana —, a küzdelmünk még nem ért véget. Keze máris Sturm kardjának markolatán volt, amelyet felkötött karcsú derekára. — Menjünk, keressük meg Kovát!
Laurana az éles fénytő1 elvakulva, pislogva bukkant föl az udvaron a szűk folyosóból és szinte csodálkozott rajta, hogy még mindig fönn jár a nap. Annyi minden történt reggel óta, hogy úgy érezte, évek száguldottak el. De a nap valójában csak most emelkedett az udvar magas kőfala fölé.
A Főpap magas tornya már nem volt sehol, összedőlt kőhalomként hevert az udvar közepén. A sárkánygömbhöz vezető kapuk és folyosók nem sérültek meg, csak ott, ahol a sárkányok a falnak ütköztek. Az erőd külső falai is álltak még, persze tátongó résekkel és megfeketedve ott, ahol a sárkányok kilövellő nyelvei megperzselték őket.
De a réseken nem özönlöttek befelé ellenséges csapatok. A csatamező elcsöndesedett, ébredt rá Laurana, bár a háta mögött, a folyosó felöl még hallotta a haldokló második sárkány üvöltéseit és az életét kioltó lovagok kiáltozását.
Mi történhetett a támadó sereggel? — töprengett a lány és nyugtalanul körülnézett. Biztosan' át akarnak törni a falakon... Rémülten pillantott föl a bástyákra, szinte várva, hogy onnan zúdulnak le rájuk a vérszomjas teremtmények.
S akkor meglátta, amint a napfény megvillan egy vérten, látta a falpárkányon heverő alaktalan tömeget.
Sturm! Visszaemlékezett a rémálomra... a sárkányfattyak vérmocskos kezére, amint Sturm után kapkodnak.
Ennek nem szabad bekövetkeznie! — gondolta magában sötéten. Felkapta Sturm kardját és keresztülrohant az udvaron, de már futtában megérezte, hogy az ősi fegyver túl nehéz lesz az ő kezének. De mi mást ragadhatna meg helyette? Sietve körülnézett. A sárkánydárdák! Ledobta a kardot és fölmarkolt egyet. Így, a könnyú, gyalogsági dárdával a kezében már könnyedén fölszaladhatott a lépcsőn.
Fölért a bástya tetejére és kinézett a síkságra. Azt várta, hogy nyomban megpillantja az előre özönlő sárkánysereg fekete hullámát. De a harcmező teljesen elnéptelenedett. Csak néhány kisebb embercsoport ácsorgott itt-ott és nézgelődött tanácstalanul.
Vajon mit jelenthet ez? Alánynak fogalma sem volt róla, a gondolkodás pedig túlságosan is nehezére esett. Vad harci kedve lelohadt. Hatalmába kerítette a kimerültség és a gyász. A dárdát maga után vonszolva odament a lovag vérfoltos havon fekvő holttestéhez.
Laurana letérdelt Sturm mellé. Kinyújtotta a kezét és hátrasimította szélborzolt haját, hogy még egyszer barátja arcába nézzen. Mióta legelőször találkoztak, Laurana most első ízben látta a békés nyugalmat Sturm élettelen szemében.
Fölemelte kihűlt kezét és az arcához szorította. — Aludj, kedves barátom — suttogta — és ne hagyd, hogy sárkányokháborgassák az álmodat. — Amikor a fehér, halott kezet visszaengedte a horpadt páncélra, valami fényesen megcsillant a véres havon. Fölvette a tárgyat a vértócsából, de az annyira beszennyeződött, hogy nem tudta megállapítani, mi lehet az. Óvatosan letörölte róla a véres havat.
Egy gyönyörű ékszer volt az... Laurana döbbenten meredt rá.
Mielőtt végiggondolhatta volna, vajon hogy kerülhetett ide, sötét árnyék magasodott fölé. Laurana hallotta az erős szárnycsapkodást és a hatalmas testbe fölszívott levegő sípolását. Ijedten talpra szökkent és megfordult.
Egy kék sárkány szállt le mögötte a falra, amelyből nagy kődarabok törtek le, amint a félelmetes karmok kapaszkodót kerestek maguknak. A teremtmény óriási szárnyai széllé korbácsolták a levegőt. A sárkány hátán lévő nyeregből egy Sárkány Nagyúr nézett le a lányra hideg, szigorú szemmel, ijesztő maszkja mögül.
Laurana ijedten hátralépett, amint rátört a sárkányiszony. A sárkánydárda kicsúszott elernyedő kezéből és az ékszert leejtette a hóba. Megfordult és próbált elszaladni, de nem látta, hová, lépjen... megcsúszott és elvágódott a hóban, ott remegett Sturm kihűlt holtteste mellett.
Bénító rémületében csak az a szörnyű álom jutott az eszébe. Hát itt kell meghalnia..., ahogyan Sturm is elpusztult. Nem látott mást, csak csillogó, kék pikkelyeket, amint a sárkány fölébe hajolt.
A sárkánydárda! Utánakapott a véráztatta hóban heverő fegyvernek és ujjai rákulcsolódtak annak sima fanyelére. Már emelte is, hogy beledöfje a sárkány torkába.
Ám ekkor fekete csizma tiport a dárdanyélre, közvetlenül a keze mellett. Laurana fölnézett a ragyogó, koromsötét csizmaszárra, amelyen aranysújtás villant a napfényben.
Nem tudta levenni a számét a Sturm vérébe gázoló csizmáról és bátorságot gyűjtve így szólt:
— Ha hozzáérsz a testéhez, azonnal meghalsz. Még a sárkányod sem mentheti meg az életed. Ez a lovag a barátom volt és én nem engedem, hogy a gyilkosa meggyalázza a tetemét.