— Nem szándékozom meggyalázni a holttestét — szólalt meg ekkor a Sárkány Nagyúr. Kiszámítottan lassú mozdulattal lehajolt, előrenyújtotta a kezét és lefogta a halott szemét, amely üresen bámult a nap felé.
A Sárkány Nagyúr fölegyenesedett, szembefordult a hóban térdelő elf-hajadonnal és levette csizmás lábát a sárkánydárda nyeléről. — Tudd meg, hogy az én barátom is volt, de csak abban a pillanatban ismertem föl, amikor megöltem.
Laurana fölbámult a Nagyúrra. — Nem hiszek neked — mondta fáradt hangon —, ez lehetetlen.
A Sárkány Nagyúr erre nyugodt mozdulattal levette ijesztő sárkánysisakját. — Gondolom, már hallhattál felőlem, Lauralanthalasa... ez az igazi neved, ugye?
Laurana zavartan bólintott és fölállt.
A Sárkány Nagyúr vonzó, ferde mosollyal ránézett. Az én nevem pedig...
— Kitiara.
— Honnan tudod?
— Álmodtam egyszer — motyogta Laurana.
— Ó, igen... az az álom — és Kitiara kesztyűs kezével végigsimított sötét, göndör haján. — Tanis beszélt nekem arról az álomról. Azt hiszem, mindnyájan egyforma álmot láttatok. Ő legalábbis úgy gondolja, hogy a barátai igen. — Az ember-lány ekkor lenézett a lovag, lábai előtt heverő tetemére. — Különös, nem... hogy Sturm megálmodott halála valóra vált? És Tanis azt mondta, hogy az álom az ő esetében is beigazolódott... legalábbis az a része, amikor én mentettem meg az életét.
Laurana egész testében megremegett. Bár arca már eddig is holtsápadt volt a kimerültségtől, most annyira kifutott belőle a vér, hogy szinte átlátszóvá. vált. — Tanis?... Te találkoztál Tanisszal?
— Alig két napja — válaszolta Kitiara. — Hátrahagytam Roncsosdban, hogy tartsa szemmel a dolgokat, amíg én távol leszek.
Kitiara hideg, nyugodt szavai úgy hatoltak Laurana lelkébe, ahogy a Sárkány Nagyúr lándzsája járta át Sturm testét. Az elf-lány úgy érezte, hogy a fal kövei kifordulnak a lába alól. Ég és föld összemosódott előtte, a fájdalomtól majd megszakadt a szíve. Ez a nő hazudik, gondolta Laurana elkeseredetten. Ugyanakkor kétségbeejtő bizonyossággal tudta, hogy... bár Kitiara akkor hazudhat, amikor éppen kedve tartja, most mégis igazat mond. Megtántorodott és kis híján elvágódott. Csupán a fogcsikorgató akarat, hogy ne árulja el gyöngeségét ez előtt az ember-nő előtt, tartotta meg a lábán az elf-lányt. Kitiara nem is vett észre semmit. Lehajolt, fölvette a Laurana által elejtett fegyvert és kíváncsian megszemlélte.
— Ez tehát az a híres-neves sárkánydárda? — jegyezte meg.
Laurana leküzdötte elkeseredését és kényszerítette magát, hogy nyugodthangon válaszoljon neki. – Igen — mondta —, és ha kíváncsi vagy rá, mire képes, nézz csak körül ott lenn, a falakon belül, mi maradt a sárkányaidból.
Kitiara kurta pillantást vetett az udvarra, de érzelemnek semmilyen nyoma nem látszott rajta. — Nem ezek csalták csapdába a sárkányaimat. — És barna szemével hűvösen végigmérte Lauranát. — És nem ezek szórták szét a seregemet a szélrózsa minden irányába.
Laurana még egyszer végignézett a kiürült síkságon.
— Igen — mondta Kitiara, meglátva, hogy a másik hirtelen megérti a helyzetet. — Győztetek... ma! Ujjongj hát a győzelmednek, elf, de a dicsőséged nem tart soká! — Ezzel a Sárkány Nagyúr keményen megmarkolta a dárda nyelét és hegyét egyenesen Laurana szívének szegezte. Az elf-hajadon mozdulatlanul állt előtte, rezzenéstelen arccal.
Kitiara elmosolyodott. Gyors mozdulattal visszarántotta az ölésre emelt fegyvert. — Köszönöm a dárdát — mondta és hegyével beleállította a hóba. — Kémeim már tájékoztattak róla. Most majd meg is győződhetünk róla, valóban olyan nagyszerű fegyver-e, amilyennek te mondod.
Kitiara könnyedén meghajolt Laurana felé. Azután föltette fejére a sárkánysisakot, megmarkolta a sárkánydárda nyelét és indulni készült. Közben még egy pillantást vetett a lovag holttestére.
— Ügyelj rá, hogy lovagi temetése legyen — mondta. — Legalább három napba belekerül a seregem újjászervezése. Ennyi időt adok rá, hogy méltó temetésben részesítsétek őt.
— Mindenképpen eltemetjük a halottainkat — jelentette ki büszkén Laurana. — Nem kérünk tőled tanácsot!
Sturm halála, a lovag kihűlt tetemének látványa visszatérítette őt a való világba, mintha hideg vizet zúdítottak volna rá. Miközben védelmezőn a lovag holtteste és a Sárkány Nagyúr közé lépett, az elf-lány még egyszerbelenézett a sárkánymaszk mögött villogó barna szempárba.
— És mit mondasz majd Tanisnak? — kérdezte váratlanul.
— Semmit — felelte Kitiara egyszerűen. — Egyáltalán semmit — ismételte meg, megfordult és távozott.
Laurana nézte a Sárkány Nagyúr lassú, kecses mozgását, az észak felol langyosan lengedező szélben meglibbenő fekete köpenyét. A nap fénye megvillant a Kitiara kezében tartott hadizsákmányon. Tisztában volt vele, hogy vissza kellene szereznie a dárdát. Odalent áll kis lovagserege... csak szólnia kellene.
De fáradt elméje és kimerült teste visszautasított minden cselekvést. Az is roppant erőfeszítésébe került, hogy állva maradjon. Csak a büszkesége tartotta vissza tole, hogy végigzuhanjon a kőfalon.
Vidd csak azt a sárkánydárdát — gondolta magában némán —, ugyan mi hasznát veheted?
Kitiara odalépett hatalmas méretű kék sárkányához.
Odalent az udvaron fölbukkant néhány lovag, magával vonszolva az egyik kék sárkány levágott fejét. Skie dühödten kapta föl a fejét a látványra és vadul felhördült. A lovagok álmélkodva néztek föl a bástyára, ahol egymás mellett állt a sárkány, a Sárkány Nagyúr és Laurana.
Többen is előkapták fegyverüket, de Laurana egy kézmozdulattal megállította őket. Ez volt az utolsó mozdulat, amelyet még képes volt megtenni.
Kitiara megvető pillantással mérte végig a lovagokat, s közben Skie nyakára tette a kezét, simogatta, nyugtatta a sárkányt. Kényelmes lassúsággal mozgott, hogy lássák, nem fél tőlük.
A lovagok vonakodva eltették fegyvereiket. Kitiara gúnyos kacajjal vetette magát a sárkány hátára.
— Ég veled, Lauralanthalasa! — kiáltotta.
A sárkánydárda intésével utasította repülésre az óriás kék sárkányt. Skie széttárta a szárnyát és könnyedén felröppent a levegőbe. Kitiara ügyesen kormányozta hátasát és közvetlenül Laurana fölé kanyarodott.
Az elf-hajadon fölnézett a sárkány tüzesen izzó szemébe.
Jól látta sérült, véres orrlikát, ijesztő fintorba torzult, szélesre tátott száját. A hátán, hatalmas szárnyai között ült Kitiara... sárkánypikkelyes páncélja ragyogott, a napfény megcsillant szarvas sárkánymaszkján. Egy kósza napsugártól fölvillant a sárkánydárda hegye.
Ahogy sziporkázva egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, a sárkánydárda kiröppent a Sárkány Nagyúr kesztyűs kezéből. Csörrenve hullott le a kövekre, Laurana lába elé.
— Tartsd meg! — kiáltotta Kitiara az elf-lánynak csengő hangon. — Hamarosan szükséged lesz rá!
A kék sárkány kiterjesztette a szárnyát, ráfordult a levegő áramlatára, fölemelkedett a tiszta ég felé, hogy beleolvadjon a nap ragyogó korongjába.
A temetés
A téli éjszaka sötét volt és csillagtalan. A szél viharossá fokozódott, vadul sodorta magával a havat és megfagyott jégkristályokat, amelyek éles nyílvesszőkként martak a páncélba, egyformán dermesztve meg a vért és a lelket. Őrséget nem állítottak. A Főpap Tornyának bástyáin őrt álló ember halálra fagyott volna ebben az időben. De őrségre nem is volt szükség. A lovagok egész nap, míg a világosság engedte, éberen figyelték a pusztaságot, de jele sem volt a sárkánysereg visszatérésének. Még a sötétségbeállta utánis csak egy-két pislákoló tábortüzet láttak a távoli látóhatáron.