Ezen a téli éjszakán, amikor a szél haldokló sárkányok üvöltéseként bömbölt a torony romjai között, Solamnia lovagjai eltemették halottaikat.
A holttesteket levitték egy, a torony alatt lévó, barlangszerű kriptába. Ez az üreg régtől fogva szolgált a lovagok temetkezési helyéül. De már évszázadok múltak el azóta, hogy Huma szembevágtatott dicsőséges végzetével a kinti csatamezőn. Magát a kriptát is tovább borította volna a jótékony feledés, ha nincs a surranó kíváncsisága. Valaha szigorúan őrizték és tisztességgel rendben tartották, de az idő vasfoga még a holtakat is kikezdte, akiket pedig időn túlinak tekintett mindenki. A kőszarkofágokat vastag, finom porlepel takarta, de miután lesöpörték, sem tudtak kiolvasni semmit a kőbe vésett jelekből.
A Paladine Csarnokának nevezett kripta valójában egy jókora, négyszögletes helyiség volt, mélyen a torony alatt, ahol nem tett kárt benne a rombolás. Hosszú, keskeny lépcsősor vezetett le hozzá egy erős, kétszárnyú vasajtótól, amelyen Paladine jele, .az elmúlás és föltámadás jelképe, egy platinasárkány díszelgett. A lovagok fáklyákat tűztek az omladozó kőfalakba ékelt vaskarikákba, hogy bevilágítsák velük a helyiséget.
A régmúlt idők halottainak kőkoporsói a csarnok falai tövében sorakoztak. Mindegyik fölött vastábla hirdette az elhunyt nevét, nemzetiségét és halálának napját. A koporsók sorai között széles folyosó vezetett a csarnok végében álló márványoltár felé. A lovagok Paladin Csarnokának ezen a központi részén terctették ki elesett társaik tetemeit.
Most nem volt idejük szarkofágok faragására, hiszen jól tudták, hogy a sárkánysereg hamarosan visszatér. A lovagoknak a falak megerősítésére kellett fordítaniuk minden idejüket, s nem arra, hogy berendezzék azok otthonát, akik többé nem törődtek már semmivel. Lehordták tehát halott harcostársaikat Paladin Csarnokába és hosszú sorokba fektették oket a hideg kőpadlón. A holttestekre régi szemfedőket terítettek, amelyek a szertartásos bepólyázást helyettesítették. Erre a műveletre sem volt elég idejük. Mellükre fektették kardjukat és az ellenségtől zsákmányolt tárgyakat pedig: egy-egy nyílvesszőt, horpadt pajzsot vagy éppen sárkánykarmot a lábuknál helyezték el.
Miután minden holttestet levittek a fáklyákkal megvilágított csarnokba, maguk a lovagok is összegyűltek. A tetemek között helyezkedtek el, mindegyikük egy-egy barát, harcostárs vagy fivér mellett. Végül, oly áhítatos csöndben, hogy valamennyien hallhatták saját szívdobogásukat, belépett a három utolsó holttestet hozó menet. A tábori hordágyak mögött díszőrség lépkedett.
Ünnepélyes temetésnek kellett volna lennie, a Szabályzat által előírt minden díszes külsőség megtartása mellett. Az oltár előtt az ünnepi vértezetet viselő Nagymesternek kellett volna állnia. Mellette a szintén páncélt és Paladine fehér köntösét viselő Főpapnak, a másik oldalon pedig a vértje fölé az igazságszolgáltatást jelképező, fekete palástot öltött Főbírónak. Az oltár lapját pedig rózsáknak kellett volna elborítaniuk, fölöttük a viharmadár, a korona és a kard arany jelképeivel.
Most azonban csak egy ütött-kopott, vérfoltos páncélt viselő elf-hajadon állt az oltár előtt, mellette kétoldalt egy vén, fejét gyászosan lehajtó törpe és egy surranó, hamiskás arcán a bánat keserű vonásaival. Az oltáron egyetlen elszáradt, fekete rózsaszál hevert, amelyet Sturm övében találtak és magányos díszként egy vértől feketéllő, ezüst sárkánydárda.
A díszőrség az oltárhoz vitte a három tetemet és mély tisztelettel elhelyezte azokat a három barát előtt.
Jobb oldalt feküdt Lord Alfred MarKenin, akinek megcsonkított, fej nélküli holttestét jótékonyan takarta a fehér lepel, bal oldalt Lord Koronaőr Derek, szintén fehér szemfedő alatt, hogy ne lássék az arcára dermedt vérfagyasztó vigyort. Középre helyezték Fényeskardú Sturm maradványait. Őt nem takarta, fehér szemfödél. Azt a páncélt viselte, amelyet halála pillanatában: apjának ősi vértjét. Keze szintén atyjától örökölt régi pallosát markolta a mellén. És még valami ékesítette horpadt mellvértjét: egy ragyogó ékszer, amelyet a lovagok közül senki sem ismert.
A csillagékszer volt az, amelyet Laurana a lovag vére áztatta hóból emelt föl. Az ékszer valahogy elsötétedett, fénye elhományosult a lány tenyerén. Sok minden megvilágosodott Laurana előtt, miután alaposabban megvizsgálta. Ennek az ékszernek köszönhetően lehettek hát részesei annak a silvanesti lidércnyomásnak. Vajon maga Sturm tisztában volt-e az ékszer erejével? Tudott-e arról a kapocsról, amelyet közte és Alhana között kovácsolt? Nem — gondolta magában Laurana szomorúan —, bizonyára sejtelme sem volt róla. Talán azt sem fogta föl, milyen mély szeretetet jelképez. Ember azt nem értheti meg. Óvatosan visszahelyezte hát a lovag mellére és szomorúan gondolt rá, hogy az a sötét hajú elf-lány most biztosan érzi, hogy a szeretett szív, amely fölött a csillagékszer pihen, örökre megállt.
A díszőrség hátralépett és várt. Az egybegyűlt, lovagok egy pillanatra lehajtották a fejüket, majd fölnéztek Lauranára.
Most jött volna el az ideje az elhunyt lovagok hősi tetteit dicsőítő, magasztaló beszédeknek. Ám e pillanatban semmi más nem hallatszott, csak a törpe szaggatott zokogása és a surranó fojtott szipogása. Laurana lenézett Sturm békés, nyugodt arcára és nem tudott megszólalni.
Egy kurta pillanatig még irigyelte is, keserűen irigyelte a halott lovagot. Túl volt minden fájdalmon, szenvedésen és magányon. Megvívta háborúját... és győzedelmeskedett.
Elhagytál engem! — kiáltott föl lélekben fájdalmasan a lány. Itthagytál, hogy egyedül birkózzam meg ezzel a csapással. Először Tanis, azután Elistan és most te is! Nem bírom! Nincs hozzá elég erőm! Nem hagyhatom ennyiben, Sturm! Értelmetlen és oktalan volt a pusztulásod. Szégyen és árulás! Így nem engedlek el... nyugodtan. Nem távozhatsz harag nélkül!
Laurana fölemelte a fejét, szeme megvillant a fáklyafényben.
— Most nemes szónoklatot vártok tőlem! — mondta végül olyan hideg hangon, akár a kripta levegője. – Fennkölt beszédet az előttünk holtan fekvő férfiak hősi tetteiről. Nos, nem kapjátok meg... tőlem legalábbis nem!
A lovagok komor arckifejezéssel pillantottak egymásra.
— Ezeknek a férfiaknak, akiknek testvériségben kellett volna egyesülniük, most a büszkeség, a versengés és a gőg szülte, keserű széthúzás közepette kellett elpusztulniuk. Látom, szemeteket most Koronaőr Derek felé fordítjátok, de nem őrá hárul minden felelősség..., hanem rátok is. Mindnyájatokra! Valamennyien pártokra szakadtatok ebben a keserű és értelmetlen hatalmi csatározásban!
Néhány lovag némán leszegte a fejét, mások belesápadtak a szégyenbe és a haragos indulatba. Laurana a könnyeivel küszködött. Ekkor megérezte, hogy Kova ujjai a kezére kulcsolódnak és bátorítóan megszorítják. A lány nyelt egyet és mély levegőt vett.
— Egyetlen férfi állt e zűrzavar fölött. Egyetlen férfi élt közöttetek a Kódex szellemében. Pedig élete java részében nem is lehetett lovag. Illetve igazi lovag volt ő ott, ahol valóban számit... a szívében és nem holmi hivatalos listán!
Laurana hátranyúlt, fölvette az oltárról a vérfoltos sárkánydárdát és a magasba emelte. A fegyverrel együtt a lelke is fölemelkedett. A sötétség körülötte csapkodó szárnyai elenyésztek. Amikor ismét megszólalt, a lovagok ámultan néztek rá. Szépsége olyan melegséggel töltötte el őket, akár a fölkelő tavaszi nap sugara.