— Én holnap eltávozom e helyről — mondta Laurana lágyan és ragyogó szemét a sárkánydárdára szegezte. — Elmegyek Palanthasba. Magammal viszem e nap történetét. Magammal viszem ezt a fegyvert és egy levágott sárkányfejet. Es azt a gyalázatos, vérmocskos fejet odahajítom nagyszerű palotájuk lépcsőjére. Fölállok rá és kényszerítem őket, hogy végighallgassanak. És egész Palanthasnak meg kell hallgatnia!
Akkor majd megértik, milyen veszélyben vannak! Azután elmegyek Sancristba, el Ergoth földjére és e nyomorult világ minden más helyére, ahol a népek nem hajlandók félretenni kicsinyes indulataikat és nem akarnak az egyesülés útjára lépni. Amíg nem győzzük le a bennünk lappangó gonoszt..., ahogy e férfiú tette..., addig tehetetlenek maradunk azzal a hatalmas gonosszal szemben, amely mindnyájunkat elnyeléssel fenyeget!
Laurana karját és tekintetét az ég felé emelte. — Paladine! — kiáltotta tiszta, csengő hangon, akár a büszke trombitaszó. — Hozzád fordulunk, Paladine, hozzád kísérjük e nemes lovagok szellemét, akik a Főpap Tornyában áldozták föl az életüket. Add meg nekünk, akik itt maradtunk ezen a háború marcangolta világon a léleknek azt a nemességét, amely e dicső férfiú halálát ékesíti!
A lány ekkor behunyta a szemét és hagyta, hogy arcán végiggördüljenek zabolátlanul kicsorduló könnyei. Többé nem Sturmot gyászolta már. Magát gyászolta most, akinek hiányzik az ő jelenléte, akinek közölnie kell Tanisszal barátja halálhírét, akinek itt kell maradnia e gyarló világon és nemes barátja többé nem áll az oldalán.
Lassú mozdulattal visszatette az oltárra a dárdát. Azután egy pillanatra letérdelt előtte, érezte Kova ölelő karját, a vállán, Tasslehoff gyöngéd simogatását a kezén.
Ekkor, mintegy imádságára válaszul, meghallotta a lovagok mögötte fölcsendülő hangját, amint ők is az ősi, hatalmas istenség, Paladine elé tárják könyörgésüket:
A himnusz véget ért. A lovagok lassú ünnepélyességgel, egyenként járultak a holtak elé, hogy leróják előttük kegyeletüket... utána egy-egy pillanatra térdet hajtottak az oltár előtt. Végül Solamnia lovagjai elhagyták Paladine Csarnokát és vissztértek hideg fekhelyükre, hogy némi erőt merítsenek a következő nap megvirradtáig.
Laurana, Kova és Tasslehoff egyedül maradt barátjuk holtteste mellett, keserűséggel teli szívvel. A csarnok bejáratán betévedt a hideg szél egy fuvallata... előtte állt a díszőrség és várta, hogy végül lepecsételhesse az ajtót.
— Kharan bea Reorx — mormolta Kova a törpék nyelvén és reszkető, bütykös kezével megtörölte a szemét. — A barátok találkoznak Reorx kebelén. — Beletúrt a tarisznyájába és kivett belőle egy fából faragott, karcsú rózsaszálat. Lágyan letette Sturm mellvértjére, Alhana csillagékszere mellé.
— Viszontlátásra, Sturm — dünnyögte Tasslehoff zavartan. Egyetlen dolgot adhatok... amit talán elfogadsz tőlem. Én... nem is tudom, megérted-e? Bár... talán... most már megértheted. Sőt, meglehet, még nálam is jobban... — És Tasslehoff egy kis, fehér tollpihét dugott a lovag dermedt ujjai közé.
— Qisalan elevas — suttogta Laurana elf-nyelven. — Szeretetünk kapcsa örök! — Elhallgatott és úgy érezte, hogy képtelen itthagyni barátját, ebben a sötétségben.
— Menjünk, Laurana — mondta a törpe lágyan. — Elmondtuk előtte az istenhozzádot. Útjára kell őt bocsátanunk. Reorx már vár rá.
Laurana végre engedett a szónak. Lassan, vissza sem nézve, a három barát fölment a kriptából kivezető keskeny lépcsőn és egyenesen kilépett a vigasztalan téli éjszakában dühöngő, csípőshóförgetegbe.
Solamnia fagyos földjétől távol valaki más is búcsúzott Fényeskardú Sturmtól.
Silvanesti nem változott meg az elmúlt hónapok álatt. Bár Lorac lidérces álma régen véget ért és teste is megpihent már szeretett hazájának földjében, maga a föld még hordozta a szörnyű rémálom nyomait. A levegőben még terjengett a pusztulás és halál bűze. A fák végtelen fájdalomtól elgyötörten tekeregtek és hajladoztak. Torzszülött állatok bújkáltak a sötét rengetegben, várva nyomorúságuk, szerencsétlen létük végét.
Alhana hiába leste Csillagtornyának ablakából a sóvárgott változást, vagy legalább annak halvány jelét.
A griffek visszatértek, ahogyan számított is rá, miután a sárkány elröpült. A lány távozni készült Silvanestiből, hogy csatlakozzon népéhez Ergoth földjén. De a griffek nyugtalanító hírekkel érkeztek: kitört a háború az elfek és az emberek között.