A lelkében bekövetkezett változás jele, az elmúlt hónapokban átélt borzalmak következménye volt, hogy Alhana keserű szívvel fogadta ezt a hírt. Mielőtt találkozott Tanisszal és barátaival, közömbösen érintette volna az elfek és emberek harcának híre, sót, talán még örült is volna neki. De most már tisztán látta, hogy ez csak a világban dúló gonosz erők mesterkedésének következménye lehet.
Tudta, hogy vissza kellene térnie népe körébe... talán még véget is vethetne ennek az őrületnek, de azzal, nyugtatta magát, hogy a zord téli idő alkalmatlan a hosszú utazásra. Valójában azonban félt szembenézni megrendült népével, miután elmondja, hogyan pusztult el a hazájuk és hogyan ígérte meg haldokló apjának az elfek visszatérését és Silvanesti föltámasztását... miután segítettek az embereknek a Sötétség Királynője és kegyencei legyőzésében.
Meggyőzhetné őket, ebben nem kételkedett, de rettegett tőle, hogy elhagyja önként vállalt száműzetésének magányát és visszatér a Silvanesti határain túli világ zűrzavarába.
És, bár vágyakozott rá, a szeretett férfival való találkozástól is rettegett. A lovaggal, akinek büszke és nemes arca sokszormegjelent álmában és akineklelkével szorosan összekötötte őt a csillagékszer varázsereje. Noha Sturm nem tudott róla, mindig mellette volt a becsületének védelméért vívott harcában. Bár nem tudott róla a férfi, ő megosztotta vele szenvedését és végül teljesen megértette lelkének mélységes nemességét. Iránta érzett szerelme napról napra nőtt, ahogy a rettegése is ettől a baljós szerelemtől.
Így azután Alhana egyre csak halogatta indulásának napját. Azonnal indulok, hitegette önmagát, amint látok valami biztató jelet... mihelyst vihetem népemnek a remény üzenetét. Enélkül úgysem térnének haza. Kétségbeesésükben föladnák a harcot... Alhana nap mint nap csak a távoli messzeséget pásztázta tornyának ablakából.
De a várt jel csak nem bukkant föl.
Egyre hosszabbra nyúltak a téli éjszakák, egyre mélyebbre sűrűsödött a sötétség. Alhana körbejárta a Csillagtorony bástyáját. Solamniában délutánra járt ekkor az idő... és egy másik torony oldalában Fényeskardú Sturm éppen szembenézett egy égszínkék sárkánnyal és büszke Nagyurával, akit a Sötét Hölgy néven emlegettek. Egyszerre szörnyú érzés kerítette hatalmába a lányt... mintha megállt volna a világ forgása. Éles fájdalom nyilallt a szívébe és tehetetlenül rogyott le a kövezetre. Rázta a rettegés és a gyász zokogása... lekapta a nyakában viselt csillagékszert és iszonyodva látta, amínt fénye elhalványul, majd végleg kihuny.
— Ez tehát az én üzenetem! — sikoltotta elkeseredetten és a markába szorított ékszerrel megfenyegette az eget. — Szóval, nincs remény! Nincs semmi más, csak keserűség és halál!
Alhana olyan erővel szorította a csillagékszert, hogy hegyes csúcsai belemartak eleven húsába, majd vakon nekivágott a sötétségnek és lebotorkált toronyszobájába.
Onnan még egyszer kinézett a haldokló világra. Végül szívet tépően fölzokogott, becsukta és be is zárta az ablak súlyos fatábláit.
Tegyen hát a világ, amit akar — gondolta magában keserűen. Érjen a népem is olyan véget, amilyet teremtett magának. A gonosz győzelme ez. Semmit nem tehetünk a megállítására. Itt várom be a halálomat, atyám sírjának közelében.
Aznap éjszaka még egyszer kiment a vadonba. Hanyagul egy vékony pelerint kanyarított a vállára és elindult a görcsbe csavarodott fa tövében domborodó sírhalom felé. A csillagékszert ott szorongatta a kezében.
Alhana levetette magát a földre és puszta kézzel nekiesett a sírnak... kétségbeesetten belevájt a fagyos rögökbe, dermedt ujjait hamarosan elborította a vér. Nem törődött vele. Talán még örült is neki, sokkalta könnyebb volt elviselnie, mint a szívét mardosó gyötrelmet.
Végül sikerült kiásnia egy kis mélyedést. A vörös hold, Lunitari fölkúszott az égre és véresre festette az ezüst holdfényét. Alhana addig nézte a tenyerén tartott ékszert, míg semmit sem látott már belóle könnyein keresztül. Akkor beleejtette afrissenkivájt gödröcskébe. Nagy erőfeszítéssel leküzdötte zokogását. Letörölte arcáról a könnyeket és nekilátott a lyuk betemetésének.
Egyszer csak megállt.
A keze megremegett. Tétován lenyúlt, félresöpörte a csillagékszerre hullott földet és közben arra gondolt, nem vette-e el eszét a fajdalom. Nem! Az ékkövek halvány fénnyel fölizzottak és a szeme előtt teltek meg új ragyogással. Alhana kiemelte a sziporkázó ékszert parányi sírjából.
— De hiszen meghalt — suttogta halkan és tekintetét a Solinari ezüstös fényében villogó ékkövekre szegezte. — Tudom, hogy elragadta őt a halál... ezt nem változtathatja meg semmilyen erő! Mi hát akkor ez a ragyogás?
Hirtelen zizegő hangra lett figyelmes. Rémülten hátrahőkölt, rettegve tőle, hogy a Lorac sírja fölött álló, iszonyúan eltorzult fa előrenyújthatja és köré fonhatja gyilkos ágait. Ám, amint ránézett, látta, hogy a göcsörtös ágak kiegyenesednek... még egy villanásnyi ideig bénán csüngenek, azután sóhajtva fölemelkednek az ég felé. A törzs is visszanyerte sudárságát, kérge kisimult és lágyan megcsillant az ezüst holdvilágban. Többé nem csorgott vér az oldalából. A levelek megérezték, hogy ereikben ismét megindul az éltető nedvek áramlása.
Alhana felnyögött. Bizonytalanul talpra állt és körültekintett hazája megkínzott földjén, de nem látott semmi más változást. A többi fa ugyanolyan maradt... csak ez az egy elevenedett meg, Lorac sírja fölött.
Biztosan megörülök — gondolta magában. Rettegve fordult vissza a halott király sírja fölé hajló fához. De nem, ez a fa valóban megváltozott. A szeme láttára gyarapodott és szépült.
Óvatosan visszaakasztotta a csillagékszert a nyakába, a szíve fölé. Megfordult és lassan elindult visszafelé, a toronyhoz. Még sok tennivalója van, mielőtt útra kelne Ergoth felé.
Másnap reggel, amint a nap sápadt fénye elözönlötte Silvanesti boldogtalan földjét, Alhana kinézett az erdőre.
Semmi sem változott. A beteges, zöld pára még mindig rátelepedett a szenvedő fák ágaira. És nem is változik semmi, amíg az elfek vissza nem térnek, hogy, kezük munkájával hozzák el a változást, értette meg végre Alhana. Egyedül a Lorac sírja fölé boruló fában lüktetett újra az élet.
— Ég veled, Lorac — mondta alig hallhatóan —, ég veled, amíg vissza nem érkezünk!
Magához intette griffjét, fölkapaszkodott izmos hátára és kemény parancsszóval útnak indította. A griff kiterjesztette tollas szárnyát, föllendült a levegőbe és gyorsan körözve emelkedett Silvanesti megkínzott világa fölé.
Alhana következő szavára nyugatnak fordította a fejét és megkezdte hosszú repülését a távoli, Ergoth felé.
Odalent a mélyben, Silvanesti erdjének mélyén, egyetlen fa üde, zöld levelei virítottak elő, ünnepélyesen ellenszegülve a környező vadon fekete kopárságának. Hajladozott a téli szélben és lágyan dalolt, miközben ágait védőn terjesztette Lorac sírja fölé a komor télben.
Várta a tavaszt!