— Hé, kapitány, tudod, hogy mit csinálj azzal a fütyülőddel? Fogd és...
Tasslehoff nem fejthette ki bővebben elképzelését a kapitány fütyülőjéről, mert hirtelen erős kéz ragadta meg és kiemelte a kavarodás közepéből. Tenyér csapódott Tass szájára, másik két pár kéz pedig rúgkapáló lábait fogta le. Valaki zsákot húzott a fejére, és attól fogva Tass csak annak szövetét láthatta és bűzét érezhette, miközben elcipelték.
Tanis a paradicsom csípős levét dörgölte ki a szeméből, miközben csizmás lábak dobogását, üvöltözést és veszett ordítozást hallott. A tömeg bömbölt és rikoltozott, majd hirtelen szétrebbent és futásnak eredt. Amikor végre visszanyerte látását, a fél-elf gyorsan körülnézett, hogy meggyőződjön róla, minden társa épségben van-e. Sturm éppen Gilthanast segítette talpra, miközben törölgette a vért a homlokán vágott sebből. Kova megállás nélkül káromkodott és valami káposztaféleséget bányászott ki a szakállából.
— Hol az a nyavalyás surranó? — bömbölte a törpe. — Majd én... — de itt elhallgatott és tanácstalanul körültekintett. Hol van az a semmirekellő surranó? Tass! Istenuccse...
— Csönd! — mordult a törpére Tanis, miután rájött, hogy a surranónak sikerült meglógnia.
— Ó, az a kis vakarcs! — bőgte Kova dühtől vöröslő fejjel. — Miatta kerültünk ebbe a kalamajkába, ő meg...
— Pssszt! — nézett a törpére Tanis vérfagyasztóan.
Kova csuklott egyet és elhallgatott.
A kapitány behajtotta foglyait a Törvényszékre. Csak amikor már bent voltak a ronda téglaépületben, akkor vette észre, hogy egyikük hiányzik.
— Keressük meg, uram? — kérdezte az egyik katona.
A kapitány egy pillanatra elgondolkodott, aztán mérgesen megrázta a fejét. — Ne vesztegessétek rá az időt — morogta keserűen. Tudjátok, mi az, megtalálni egy surranót, ha ó nem akarja, hogy megtalálják! Hadd fusson! A legfontosabbak úgyis itt vannak. Tartsátok szemmel őket, amíg értesítem a Tanácsot.
A tiszt belépett egy sima faajtón, míg Tanisékat fegyveresei őrizetére bízva hátrahagyta a dohos, bűzös folyosón.
Egy csavargó horkolt hangosan a sarokban, részegen. A katonák a ruhájukra tapadt tökbelet törölgették és szedegették le magukról a hozzájuk vagdalt répamaradványokat, meg egyéb szemetet. Gilthanas vérző arcát tapogatta, Sturm köpönyegének tisztogatásával foglalatoskodott.
Ekkor az ajtóban megjelent a kapitány és odaintette magához őket.
— Gyerünk!
Mialatt őreik meglódították a csapatot, Tanisnak sikerült Sturm közelébe férkőznie. — Ki itt a parancsnok? — kérdezte suttogva.
— Ha szerencsénk van, még a főlord a város ura — felelte halkan a lovag. — Tarsis lordjait mindenki nemesnek és becsületesnek tartja, de különben is, miféle vádat emelhetnének ellenünk — vonta meg a vállát. — Nem csináltunk semmit... a legrosszabb esetben egy fegyveres őrjárattal kikísértetnek bennünket a városból.
Tanis kétkedőn csóválta meg a fejét, miközben a terembe lépett. Idő kellett hozzá, amíg a szeme megszokta a folyosónál is bűzösebb, mocskos helyiség félhomályát.
Tarsis tanácsának két tagja szegfűszeggel tűzdelt narancsot tartott az orra előtt.
Egy magas emelvényen hat, további tanácsnok ült egy hosszú padon, hárman-hárman lordjuk középen álló, tekintélyes karosszékének két oldalán. Sturm láttán a lord kissé felvonta a szemöldökét és Tanisnak úgy tetszett, mintha vonásai kissé megenyhültek volna, mi több, még udvarias fejbólintással is köszöntötte a lovagot. A fél-elf reménykedni kezdett. Az emelvény előtt sorakoztak föl, minthogy a vádlottaknak és foglyoknak állva kellett a tanács elé tárni esetüket.
— Mi a vád a férfiak ellen? — kérdezte a lord.
A kapitány megvetően végigmérte a társaságot. — Lázadás szítása, uram — jelentette.
— Lázadás? — bődült el Kova. — Nincs közünk semmiféle lázadáshoz! Az a hígvelejű...
Ekkor a homályból egy hosszú köpönyeget viselő alak lépett a lordhoz és a fülébe súgott valamit. Eddig egyikük sem vette észre, annál inkább meglepődtek most a láttán.
Kova köhintett egyet, elhallgatott és sűrű, ősz szemöldöke alól jelentőségteljes, gondterhelt pillantást vetett Tanisra. A törpe megrázta a fejét, válla megereszkedett. Tanis nehezen felsóhajtott, Gilthanas remegő kézzel törölte le a vért a haragtól elsápadó arcáról, csak Sturm állt rendületlenül a helyén, amint megpillantotta egy sárkányfattyú torz, félig hüllő, félig emberi képét.
A társaság fogadóban maradt tagjai legalább egy órát ültek tétlenül Elistan szobájában, miután a katonák elhurcolták a többieket. Caramon kivont karddal őrködött az ajtó mellett, Zúgószél az ablakban figyelt. A távolból odahallatszott a tömeg fenyegető morajlása, mire feszült arccal, ijedtszemmel néztek egymásra. A fogadóban halálos csönd uralkodott.
Eseménytelenül vánszorogtak a reggeli percek. A sápadt, hideg nap fölkapaszkodott az égre, de nem sokat enyhített a tél hidegén. Caramon ásított egyet és hüvelyébe dugta kardját. Tika odahúzott mellé egy széket és letelepedett rá. Zúgószél éber arckifejezéssel Aranyhold mellé lépett, aki Elistannal tárgyalt elmélyülten a menekültek sorsáról.
Csak Laurana maradt az ablaknál, bár odakint nem volt semmi látnivaló. Az őrök bizonyára megunták, hogy föl-alá járkáljanak az utcán és behúzódtak a kapualjakba a hideg elől. Laurana hallotta, amint Tika és Caramon halkan nevetgél valamin a háté mögött. Ahhoz túl halkan beszéltek, hogy megértse, de úgy látta, mintha Caramon valami csata történetét adná elő. Tika figyelmesen, ámulattól csillogó szemmel hallgatta a harcost.
A fiatal pincérlány sok mindent megtanult a verekedésről, amikor Kharas Pörölye után kutattak délen, s habár sohasem vált volna belőle igazi kardforgató, az ellenség pajzzsal való döngetését művészi tökélyre fejlesztette. A páncélt is tökéletesen megszokta már, amely még mindig nem volt teljes, de a csatatereken szétszórt darabokkal folyamatosan kiegészítgette. A napfény megcsillant páncélingén és játékos sziporkákat szőtt vörös hajába. Caramon lelkesülten magyarázott neki. Nem érintették meg egymást... legalábbis a harcos ikertestvérének aranylón csillogó szeme előtt nem, de egészen összehajoltak.
Laurana fölsóhajtott és elfordult tőlük. Nyomasztóan magányosnak érezte magát, amint félelemmel fölidézte Raistlin szavait.
Hallotta, ahogy valaki szintén fölsóhajt válaszul, de nem együttérzően, hanem ingerülten. Könnyedén odafordult és lenézett a varázslóra. Raistlin letette varázslókönyvét, amelyet addig lapozgatott és az ablak üvegén beszűrődő gyönge napfénybe húzódott. A könyveit naponta kellett tanulmányoznia: a mágusoknak az a sorsa, hogy folyvást ismételgetniük kell varázsigéiket, mert a mágikus szavak fölvillannak, azután kihunynak, akár a szikrák. Minden varázslat kiszív valamennyit a mágus erejéből, gyöngíti a testét, míg teljesen ki nem merül és már semmilyen hókusz-pókuszra sem képes pihenés nélkül.
Raistlin ereje és hatalma jelentősen megnövekedett azóta, hogy a társaság Vigaszban több év után találkozott.
Számos új varázsigével gazdagodott, amelyeket a Pax-Tharkasban oly szomorú véget ért, motyogó, vén mágustól; Fizbantól tanult. Ahogy nőtt az ereje, úgy gyarapodtak társai ellenérzései is vele szemben. Senkinek nem volt rá oka, hogy ne bízzon meg benne, a varázslataival nemegyszer megmentette mindnyájuk életét, de mégis volt benne valami nyugtalanító, titokzatos némaság, önteltség és oly zárkózott volt, akár egy osztriga.