Szórakozottan simogatta a Xak-Tsarothban szerzett, éjkék födelű, különös varázskönyvet és kibámult az ablakon. Aranyszínű, furcsa, homokóra-pupillájú szeme hidegen fölvillant.
Bár Laurana nem szívesen társalgott a mágussal, mindenképpen meg kellett tudnia, mit értett a mágus „hosszú búcsúzáson"!
— Mit látsz, amikor így a távolba révedsz? — kérdezte halkan, majd letelepedett mellé és érezte, amint hirtelen különös félelem tölti el.
— Hogy mit látok? — ismételte meg a kérdést Raistlin fájdalmas, szomorú hangon, nem a megszokott fanyar keserűséggel. — Látom, miképp hat az idő a világ dolgaira: az emberi hús a szemem láttára elsorvad és meghal, a virágok kinyílnak, hogy nyomban elhervadjanak. A fák elhullajtják leveleiket és kihalnak. Az én látomásom az örök tél és az örök éjszaka.
— És mindezt az Ősmágia Legendás Tornyaiban tették veled? — kérdezte Laurana rémült döbbenettel. — De miért? Mi célból?
Raistlin ritka, torz mosolyával fordult felé. — Hogy emlékeztessenek saját halandó voltomra, hogy együttérzésre tanítsanak. — Hangja megbicsaklott. — Fiatalabb koromban gőgös és öntelt voltam. A legifjabbként álltam ki a Próbát és azt gondoltam, majd én megmutatom nekik. — Törékeny ujjait ökölbe szorította. — Hát, mégis mutattam! — Megtörték a testemet és elemésztették a tudatomat, míg képessé nem lettem... — hirtelen elhallgatott és Caramonra nézett.
— Mire? — faggatta Laurana félelemmel vegyes kíváncsisággal.
— Semmire — suttogta Raistlin és lesütötte a szemét. — Erről tilos beszélnem!
Laurana látta, hogy a keze remeg, homlokán verejték üt ki. A mágus légzése fölgyorsult és elfogta a köhögés. A bűntudattól, hogy meggondolatlanul ilyen lelki fájdalmat okozott neki, Laurana elpirult és összeharapta az ajkát. — Saj... sajnálom, hogy szomorúságot okoztam... igazán nem akartam. — Zavarában lehajtotta a fejét és a kislányok szokása szerint hagyta, hogy a haja eltakarja az arcát.
Raistlin szinte öntudatlanul nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse azt a csodálatos hajzuhatagot, amely fénylő nagyszerűségében mintha önálló életet élt volna, de meglátván saját aszott kezét, gyorsan visszarántotta ujjait és keserű mosollyal hátradőlt a székében. Laurana nem tudta, nem tudhatta, hogy Raistlin benne az örök szépséget látja maga előtt. Az elf mércével mérve is nagyon fiatal lány még a varázsló megátkozott látása előtt sem viselte magán a halál és az elmúlás nyomait.
De Laurana mindebből semmit sem látott, mindössze a másik tétova mozdulatát vette észre. Már azon volt, hogy otthagyja, de hirtelen valami különös vonzódást érzett iránta és még a kérdésére sem kapott választ. — Te... úgymond... látod a jövőt? Tanis mesélte, hogy az édesanyátok... hogy is nevezte?... látnok volt... és tudom, hogy Tanis néha tanácsért fordul hozzád...
Raistlin elgondolkodva mérte végig a lányt. — Tanis nem azért kér tőlem néha tanácsot, mert a jövőbe látok. Nem is így van, én nem vagyok látnok. Azért fordul hozzám, mert képes vagyok a gondolkodásra, ami ennek a többi ostobának, úgy látszik, nem adatott meg.
— De hiszen azt mondtad..: néhányan közülünk többé nem találkoznak egymással. — Laurana komolyan a szemébe nézett. — Valamit csak meg kellett sejtened a jövőből. Mi volt az? Tudnom kell! Tanisra vonatkozik talán?
Raistlin eltűnődött, s amikor megszólalt, inkább magának és nem a lánynak mondta: — Nem tudom — suttogta. — Még azt sem tudom, miért mondtam ezt egyáltalán. Csak valahogy... egy pillanatra... tudtam — mintha megpróbált volna visszaemlékezni valamire, de azután csak megvonta a vállát.
— Mit tudtál? — firtatta Laurana.
— Semmit... csak a túlfűtött fantáziám volt az, ahogy a lovag mondaná, ha itt lenne. Szóval Tanis beszélt neked az anyámról? — váltott témát a mágus váratlanul.
Laurana csalódott volt, de mégis remélte, hogyha tovább beszélget vele, talán többet is megtudhat. — Azt mondta, hogy rendelkezett a jövőbelátás képességével. Behatolhatott a jövőbe és megláthatta a bekövetkezendő dolgokat.
— Ez igaz — suttogta Raistlin és gúnyosan elmosolyodott.
— Mondhatom, sok hasznát is vette. Az első férfi, akihez hozzáment, egy jóképű harcos volt az északi vidékről. A szenvedélyük párhónap alatt kiégett, s attól kezdve pokollá tették egymás életét. Anyám egészsége gyönge lábakon állt és gyakran esett olyan révületbe, amelyből csak órák múltán tért magához. Szegények voltak, abból tengődtek, amit a férje a kardjával megkeresett. Bár nemesi vér csörgedezett az ereiben, a férje sohasem beszélt a családjáról. Azt hiszem, még az igazi nevét sem árulta el anyámnak.
Raistlin szeme összeszűkült. — Kitiarának viszont megmondta, ebben biztos vagyok. Ezért is utazott északra, hogy megkeresse az apja családját.
— Kitiara — suttogta Laurana feszülten. Igen óvatosan ejtette ki e nevet... többet akart megtudni erről az emberlányról, akit Tanis szeretett. — Szóval az a férfi... az a nemes harcos volt Kitiara apja? — kérdezte fojtott hangon.
Raistlin élesen a szemébe nézett. — Igen — suttogta —, Kitiara a fél-testvérem, úgy nyolc évvel lehet idősebb nálam és Caramonnál. Azt hiszem, nagyon hasonlít az apjára, éppolyan szép, amilyen jóképű volt ő, határozott és zabolátlan, harcias, erős és vakmerő. Apja egyetlen dologra tanította meg, amihez értett, a harc művészetére. Azután egyre hosszabb utakra kelt, míg egy szép napon végleg nyoma veszett. Anyám kivívta a Főfürkészeknél, hogy hivatalosan nyilvánítsák halottnak. Azután férjhez ment megint, ahhoz az emberhez, aki a mi apánk lett. Egyszerű ember volt, favágó. A jövőbe látása ezúttal sem segített anyánknak.
— Miért? — kérdezte Laurana kedvesen. Magával ragadta a történet és csodálkozott, hogy a rendszerint szófukar varázsló most ilyen bőbeszédű és nem is sejtette, hogy az, kifejező arcát figyelve sokkal többet kiszed belőle, mint amennyit viszonzásul ad a szavaival.
— Először is, itt van a mi születésünk — ekkor köhögési roham tört rá, elhallgatott és intett a fivérének: — Caramon, itt az ideje, hogy megkapjam az italomat — suttogta olyan átható sziszegéssel, amivel rendszerint a leghangosabb szóváltást is elnyomta. — Vagy tán más kellemes társaságában megfeledkeztél rólam?
Caramonnak az ajkára fagyott a mosoly. — Nem, Raist, nem feledkeztem meg rólad — felelte bűntudattal, fölpattant a székéről és egy kanna vizet akasztott a tűz fölé. Tika félénken lehajtotta a fejét, nem akart a mágus szemébe nézni.
Raistlin még egy pillanatra rámeredt, majd visszafordult Lauranához, aki leplezett izgalommal figyelte az eseményeket. A mágus folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. — Anyám sohasem gyógyult fel többé teljesen a szülés után. A bábaasszony kijelentette, hogy én halva születtem és valóban meg is haltam volna, ha nincs Kitiara.
Azóta is mondogatja, hogy az első csatáját a halállal vívta, amelynek én lettem volna a hadizsákmánya. Ő nevelt föl bennünket... anyám már képtelen volt az ellátásunkra, apámnak pedig éjt nappallá téve robotolnia kellett a puszta létünkért. Kamaszodtunk már Caramonnal, amikor apánk meghalt egy balesetben. Aznap anyám ismét révületbe esett — csuklott el Raistlin hangja — és többé sohasem tért magához belőle... tulajdonképpen éhenhalt.