— Milyen szörnyű! — sóhajtott fel Laurana és megborzongott.
Raistlin néhány pillanatig nem szólt semmit, csak bámult ki az ablakon a szürke, téli égre, azután elhúzta a száját.
— Nagy lecke volt ez számomra... meg kell tanulnom uralkodni az erőm fölött... nem hagyhatom, hogy az uralkodjon rajtam!
Laurana mintha nem is hallotta volna a szavait. Kezét idegesen kulcsolta össze az ölében. Itt volt a ragyogó alkalom, hogy föltegye kikívánkozó kérdéseit, bár ez azzal járt, hogy kitárulkozik ez előtt az ember előtt, akitől félt és akiben nem bízott. Kíváncsisága és szerelme azonban erősebbnek bizonyult. Még csak nem is sejtette, hogy ügyesen fölállított csapdába sétál bele. Raistlin ugyanis szerette föltárni mások lelkének titkait... tudta, hogy később még hasznukat is veheti.
— És akkor mihez kezdtetek? — kérdezte összeszoruló torokkal Laurana. — Akkor Kitiara...? — természetességre törekedett, ezért nem kerülte el a nevet, de zavarában alaposan elpirult.
Raistlin érdeklődéssel figyelte a lány vívódását. — Kitiara akkorra már elment — felelte. — Tizenötéves korában eltávozott hazulról és azóta abból él, amit a kardjával keres. Caramon azt mondja, hogy nagyon ért a fegyverforgatáshoz, így nem volt nehéz elszegődnie zsoldosnak. Persze, amilyen gyakran csak tehette, hazalátogatott, hogy megnézze, hogyan boldogulunk. Amikor jobban fölcseperedtünk és ügyesebbek lettünk, magával vitt bennünket. Caramonnal akkor tanultunk meg együtt harcolni: én a mágiámmal, ő a kardjával. Azután, hogy összetalálkozott Tanissal — Raistlin szeme fölvillant Laurana zavara láttán —, egyre gyakrabban tartott velünk.
— Ki az a velünk? És merre jártatok?
— Hát, ott volt Fényeskardú Sturm, aki már akkor is a lovagi dicsőségről álmodozott, a surranó, Tanis, Caramon meg én. Kovával akkoriban jártunk együtt, amikor még nem adta föl a kovácsmesterséget. Később olyan veszélyesekké váltak az utak, hogy Kova lemondott a vándorlásról. Addigra annyit megtanultunk a barátainktól, amennyit csak lehetett. Egyre türelmetlenebbek lettünk, mire Tanis azt mondta, hogy jobb lesz, ha szétválunk.
— És úgy tettetek, ahogy mondta? Már akkor is ó volt a vezéretek? — Laurana gondolatban visszatért a múltba és olyannak látta Tanist, amilyen Qualinostból való távozása előtt volt: szakáll és az arcába mélyedő, gondok és bajok szántotta ráncok nélkül. Bár már akkor is zárkózott és töprengő volt... őrlődött attól, hogy egyszerre két fajhoz és egyhez sem tartozik. Akkor a lány még nem értette meg őt. Csak most kezdte átlátni a helyzetét, hogy maga is hosszú időt töltött az emberek között.
— Rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel szerintünk egy vezérnek rendelkeznie kell. Gyors észjárású, értelmes és találékony. Kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunkban megvannak mindezek az erények, s mégis, ki tudja, miért, őt követik a többiek. Sturm nemesi származású és egy ősidők óta létező rend tagja. Miért engedelmeskedik hát akkor egy fél-elf fattyúnak? Hát Zúgószél? Ő senkiben sem bízik, aki nem ember és az emberekben is csak félig. Mégis, Aranyholddal együtt Tarsist akár Abyss mélységes mélyére is követnék... és onnan vissza! Vajon miért?
— Én is elgondolkodtam már ezen — szólalt meg Laurana, —, és azt hiszem, hogy...
De Raistlin ügyet sem vetett a lányra, és megválaszolt saját kérdésére. — Tanis hallgat az érzéseire, nem nyomja el őket, mint a lovag és nem rejti véka alá, mint a síkföldi. Tanis tisztában van vele, hogy egy vezérnek néha a szívére és nem az eszére kell hallgatnia. — Raistlin keményen a lányra nézett: — Vésd ezt jól az agyadba!
Laurana egy pillanatig zavartan pislogott, azután, mivel nem tetszett neki a varázsló fölényes hanghordozása, fürgén közbevetette: — Látom, magadat szándékosan kihagyod. Ha te olyan okos és erős vagy, ahogy állítod, akkor miért követed őt?
Raistlin homokóra-pupillája elsötétült, szemhéja lecsukódott. Amint megjelent mellette Caramon és a kannából forró vizet töltött a csészéjébe, a mágus elhallgatott. A harcos Lauranára pillantott, arca elkomorodott, mint mindig, valahányszor a fivére ilyen állapotba került. Raistlin úgy tett, mint aki nem veszi észre. Batyujából előhúzott egy zacskót és néhány zöld levélkét pottyantott a csészébe. Orrfacsaró, savanykás szag töltötte be a helyiséget. — Én nem követem őt — jelentette ki határozottan —, arról van szó csupán, hogy egy darabig ugyanarra vezet az utunk.
— Solamnia lovagjait nem látjuk szívesen a városunkban — jelentette ki a lord határozottan, komoly képpel. Sötéten nézett a csapat többi tagjaira. — Sem az elfeket, surranókat és törpéket, vagy bárki mást, aki velük együtt érkezik. Arról is tudok, hogy egy varázsló is van közöttetek, az a vörös köpönyeges. Rajtatok pedig páncél van, fegyvereitek vérfoltosak és szinte maguktól szökkennek a kezetekbe. Nyilvánvaló tehát, hogy gyakorlott harcosok vagytok.
— Minden bizonnyal zsoldosok, milord — szólt közbe a kapitány.
— Nem vagyunk zsoldosok-lépett Sturm nemes és büszke tartással az emelvény elé. — Abanasinia északi síkságairól jövünk. Nyolcszáz férfit, nőt és gyermeket szabadítottunk ki Pax-Tharkasban Verminaard. Sárkány Nagyúr fogságából. Kikerültük az üldöző sárkányseregeket és az embereket elrejtettük egy völgykatlanban, odafönt a hegyekben, magunk pedig lejöttünk délre, ide Tarsis városába, hogy hajókat béreljünk magunknak. Nem tudtunk róla, hogy Tarsist elhagyta a tenger, ha tudjuk, nem indulunk ilyen nagy útra.
A lord összevonta a szemöldökét. — Szóval azt állítod, hogy északról jöttök. Az lehetetlen. Eddig még senki sem jutott át épségben a törpék thorbardini hegyi királyságán.
— Ha valamit is tudnál Solamnia lovagjairól, akkor tudnod kéne, hogy előbb halunk meg, mintsem hazugságot ejtsünk ki a szánkon... és ez még ellenségeinkkel szemben is így van. Beléptünk a törpék országába és biztonsággal átkelhettünk rajta annak fejében, hogy megtaláltuk és visszaadtuk nekik Kharas Pörölyét!
A lord kényelmetlenül feszengett a székén és hátranézett a mögötte letelepedett sárkányfattyúra. — Tudok egyet-mást a lovagokról — mondta a lord tétován —, s ennél fogva hitelt kell adnom a történetednek, bár inkább hangzik esti gyermekmesének, mintsem...
Váratlanul föltárult az ajtó és két őr bevonszolt rajta egy foglyot. Félretaszigálták a társaságot és a padlóra lökték áldozatukat. Egy nő volt az! Sűrű fátylat, hosszú szoknyát és súlyos pelerint viselt. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt a földön, mint aki túlságosan elcsigázott vagy rémült ahhoz, hogy fölkeljen. Aztán elkeseredett erőfeszítéssel lassan föltápászkodott... senki sem sietett a segítségére. A lord sötét, haragos képpel nézett rá. A mögötte ülő sárkányfattyú fölállt és figyelmesen nézett le az asszonyra, aki belegabalyodott hosszú köpönyegébe és szoknyájába.
A következő pillanatban ott volt mellette Sturm. A lovag elborzadva nézte, hogy bánhatnak ilyen kíméletlenül egy nővel. Kérdőn pillantott Tanisra, de a mindig óvatos fél-elf csak megrázta a fejét. A reménytelen igyekezettel talpra kecmergő nő látványa azonban túl sok volt a lovagnak. Előrelépett, ám abban a pillanatban egy páncélos alakba ütközött.
— Ölj meg, ha akarsz — mordult az őrre —, de mindenképpen segítenem kell a hölgynek.
A katona csak pislogott, meghátrált előtte és a lordra nézett további utasításért. Az könnyedén megrázta a fejét.
Tanis csak bámult, visszafogott lélegzettel, majd úgy látta, mintha a lord elmosolyodna, de gyors mozdulattal eltakarja a száját.