— Igen — vált szomorúvá Alhana hangja —, az a gonosz erő, amely benneteket elűzött Qualinestiből, minket is elért. — Lehajtotta a fejét, majd kisvártatva fölnézett és korábbi lágy, halk hangján folytatta: — Sokáig harcoltunk e gonosz ellen, de végül menekülnünk kellett, hogy oda ne vesszünk. Atyám a népünket, az én vezetésemmel Dél-Ergothba küldte. Ő ott maradt Silvanestiben, hogy egyedül vegye fel a harcot a gonosszal. Én tiltakoztam, de azt felelte, hogy elég erőt érez magában, hogy szülőföldünket megvédje. Nehéz szívvel biztonságos helyre vezettem népünket... most is ott vannak. Magam visszajöttem, hogy felkutassam atyámat, mert csak teltek-múltak a napok és semmit sem hallottunk felőle.
— És nem voltak harcosaitok, akik elkísérjenek egy ilyen veszedelmes útra? — kérdezte Tanis.
Alhana meglepetten fordult Tanis felé, hogy a fél-elf beleszól a beszélgetésükbe. Első pillanatban úgy látszott, hogy nem is válaszol neki, de miután mélyen a szemébe nézett, megváltoztatta véleményét. — Sok harcos fölajánlotta, hogy elkísér — mondta büszkén. — De elhamarkodottság volt azt állítanom, hogy biztonságba vezettem a népünket... nincs már biztonságos hely ezen a világon. A harcosokat hátra kellett hagynom a gyengék védelmére. Eljöttem Tarsisba, hátha itt toborozhatok fegyvereseket, akik visszajönnének velem Silvanestibe. Bemutatkoztam a lordnak és tanácsának, ahogy azt az udvariasság megköveteli...
Tanis sötéten összevonta a szemöldökét és megcsóválta a fejét. — Az bizony butaság volt — szólalt meg Tanis nyersen. — Már akkor tudnod kellett volna, hogyan viseltetnek az elfek iránt..., mielőtt a sárkányfattyak ideértek volna. Átkozott szerencséd volt, hogy csak kiutasítottak a városból.
Alhana halvány arca, ha lehet, még jobban elsápadt, sötét szeme fölvillant. — A protokoll szerint jártam el — válaszolta túl jólnevelten ahhoz, hogy hangjának hidegségén kívül másként is kifejezze haragját. — Ha másként cselekszem, barbárnak hatottam volna. Amikor a lord visszautasított, közöltem vele, hogy magam látok neki a toborzásnak. Nem lett volna becsületes dolog, ha ezt nem teszem meg.
Kova, aki csak imitt-amott értett meg valamit az elf szavakból, most oldalba bökte Tanist. — Pompásan összeillenek a lovaggal — horkantotta —, hacsak a becsületük előbb sírba nem viszi őket. — Mielőtt Tanis válaszolhatott volna neki, Sturm lépett oda hozzájuk.
— Tanis! — szólalt meg izgatottan. — A lovagok rábukkantak a régi könyvtárra! Azért jöttek ide Palanthasban följegyzéseket találtak arról, hogy az ősi időkben a sárkányokról szóló ismereteket itt halmozták föl, Tarsisban. A Lovagok Tanácsa küldte őket, hogy derítsék föl, létezik-e még ez a régi könyvtár.
Sturm közelebb intette a lovagokat. — Ez itt Jószívű Brian, a Kard lovagja, Hosszúnyíl Aran, a Korona lovagja és Koronaőr Derek, a Rózsa lovagja — mutatta be őket.
A lovagok meghajoltak.
— Ez pedig Tanis Fél-Elf, ami vezérünk — folytatta.
Tanis látta, amint Alhana meglepetten ránéz, majd Sturm felé fordul, mintha nem hinne a fülének.
Sturm még bemutatta Gilthanast és Kovát, majd a hölgyhöz fordult. — Lady Alhana — kezdte, aztán zavartan elhallgatott... ekkor jött rá, hogy semmi többet nem tud róla.
— Csillagszellő Alhana, a Csillagszónok leánya, a silvanesti elfek hercegnője — fejezte be a megszólítást Gilthanas.
A lovagok ismét meghajoltak, ezúttal mélyebben.
— Fogadjátok szívből jövő köszönetemet megszabadításomért — mondta Alhana hűvösen. Végignézett a csoporton, de tekintete Sturmon időzött el legtovább. Azután Derekhez fordult, mert tudta, hogy szokás szerint a Rózsa lovagja a vezető. — Megtaláltátok azokat az írásokat, amelyekért a Lovagok Tanácsa ideküldött benneteket?
Miközben Alhana beszélt, Tanis a csuklyájukat levetett lovagokat vette szemügyre. Ahhoz eleget tudott, hogy tisztában legyen vele: a Lovagok Tanácsa, Solamnia lovagjainak legfőbb kormányzó ereje a legkülönbeket küldte ide. Dereket, a legidősebbet és a legmagasabb rangút szemlélte a legtovább. Csak kevés lovagnak adatott meg, hogy a Rózsa rendjébe tartozzon. Súlyos és veszélyes volt a próbatétel és csak a legnemesebb származású lovagok nyerhettek oda fölvételt.
— Találtunk egy könyvet, milady — válaszolta Derek —, amely számunkra érthetetlen, ősi nyelven íródott. Sárkányokról vannak benne képek és ezért terveztük, hogy lemásoljuk és a másolatot elvisszük Sancristba, ahol a tudósok talán lefordítják majd. De váratlanul rátaláltunk valakire, aki el tudja olvasni. A surranó...
— Tasslehoff! — ordított föl Kova.
Tanisnak tátva maradt a szája. — Tasslehoff? — ismételte meg hitetlenkedve. — Hiszen ő még köznyelven is alig tud olvasni! És nem ismer semmiféle ősi nyelvet. Az egyetlen közöttünk, aki talán képes lenne lefordítani valami régi szöveget, az Raistlin!
Derek megvonta a vállát. — A surranónak van egy szemüvege, amiről azt állítja, hogy „igazlátó varázsszerszám”. Amikor föltette, folyékonyan tudta olvasni a könyvet. Az áll benne, hogy...
— El tudom képzelni, mi állhat benne! — csattant föl Tanis. — Történetek mindenféle automatabábokról, távolba röpítő varázsgyűrűkről, meg levegőben élő növényekről. Különben hol van? Lenne egy-két szavam Fúróláb Tasslehoffhoz.
— Igazlátó varázsszemüveg! — dörmögte Kova. — Akkor én meg egy mocsári törpe vagyok.
Hamarosan megérkeztek egy düledező épülethez. Törmelékhalmokon másztak át és Derek nyomában beléptek egy alacsony, boltíves nyíláson. Penész és dohszag terjengett. A délutáni napfény után sűrű homály fogadta őket, s egy darabig senki sem látott semmit. Amikor Derek fáklyát gyújtott, megpillantottak egy lefelé, még nagyobb sötétségbe vezető csigalépcsőt.
— A könyvtárat a föld alá építették — magyarázta Derek. — Biztosan csak ennek köszönhető, hogy viszonylag épen megúszta az Összeomlást.
A társaság gyorsan leereszkedett a lépcsőn és belépett egy tágas csarnokba. Tanis lélegzete elakadt és még Alhana szeme is tágra nyílt a pislákoló fáklyafényben. A hatalmas terem falai mentén a padlótól a mennyezetig érő magas fapolcok sorakoztak, ameddig a szem ellát. A polcok telis-tele voltak mindenféle könyvekkeclass="underline" bőrkötésűekkel, fatáblásakkal és valami egzotikus fák leveleibe burkoltakkal. Némelyeket egyáltalán be sem kötöttek, ezek fekete szalaggal átkötött pergamenkötegek voltak. Sok polc ledőlt, térdig érő pergamentengerrel borítva el a padlót.
— Hiszen ez több ezer könyv! — ámuldozott Tanis. — Hogyan találtátok meg közöttük azt az egyet?
— Hát, nem volt könnyű — ingatta a fejét Derek. Hosszú napokat töltöttünk itt, amíg végre rábukkantunk, de nagyobb keserűséget, mint örömet éreztünk, mivel a könyvhöz szinte hozzá sem lehetett érni. Amelyik lapjához hozzányúltunk, az rögtön elporladt. Attól féltünk, hogy hosszú, keserves időbe kerül majd, mire lemásoljuk, de a surranó...
— Tényleg, a surranó — mormolta Tanis sötéten. — Hol van?
— Erre, itt! — rikkantotta egy vékony hangocska.
Tanis tágra meresztette a szemét és a homályban meglátott egy asztalon égő gyertyaszálat. A magas széken kuporgó Tasslehoff éppen egy vaskos kötet fölé hajolt. Közelebb érve meglátták az orra hegyére biggyesztett, aprócska szemüveget.
— Ki vele, Tass! — mordult rá Tanis. — Honnan szerezted ezt?
— Micsodát? — kérdezte a surranó ártatlan képpel. Amint meglátta Tanis összeszűkülő szemét, kezével a kis, drótkeretes szemüveghez kapott. — Izé, hmm, ezt? Az egyik szütyőmben volt... és, ha mindenáron tudni akarod, hát a törpék országában találtam...