Kova felnyögött és a kezébe temette az arcát.
— Csak úgy hevert ott magában egy asztalon — hadarta gyorsan Tass, a fél-elf elkomorodó arcának láttán. — Becsszóra! És nem volt ott senki... azt hittem, valaki ottfelejtette. Csak azért vettem el, hogy biztonságban legyen! Hát nem jól tettem? Még arra vetődhetett volna valami tolvaj, pádig ez igazán értékes dolog! Vissza akartam adni, de aztán annyi dolgunk akadt... harcoltunk a sötét törpékkel, meg a sárkányfattyakkal, megkerestük a pörölyt és én... hogy is mondjam... megfeledkeztem róla, hogy nálam maradt. Amikor aztán eszembe jutott, már mérföldekre jártunk a törpéktől a tarsisi úton és nem gondoltam, hogy csak azért visszaküldenétek, hogy visszaadjam, ezért...
— És mire jó tulajdonképpen ez a szemüveg? — kérdezte a surranót Tanis türelmetlenül, tudván, hogyha nem teszi, még holnapután is itt állhatnak és hallgathatják.
— Nagyszerű találmány! — rikkantotta Tass élesen a megkönnyebbüléstől, hogy Tanis nem nyeli le keresztbe.
— Valamelyik nap ottfelejtettem az egyik térképen — mondta megveregetve vele a térkép tokját. — Amikor odanéztem, mit gondoltok, mit láttam? Azt, hogy mindent el tudok olvasni azon a lapon! Hát nem csodálatos? — hadarta Tass sebesen, látván, hogy Tanis homlokán ismét megjelennek a ráncok. — Pedig az a térkép olyan nyelven íródott, amelyet sohasem értettem azelőtt. Ekkor kipróbáltam mindegyik térképemen és az összeset el tudtam olvasni vele. Minden egyest, Tanis! Még a legeslegrégebbieket is!
— De nekünk persze egy mukkot sem szóltál róla! — förmedt rá Sturm.
— Izé... hát, sohasem került szóba ilyesmi — mentegetőzött Tass. — Mármost, ha egyenesen megkérdeztétek volna tőlem, hogy „Tass, nincs véletlenül egy varázsszemüveged?” ... azonnal megmondtam volna az igazat! De sohasem kérdeztél ilyesmit, Fényeskardú Sturm, hát ne is nézz rám ilyen vasvilla szemekkel! Akárhogy is, most el tudom olvasni ezt a régi könyvet. Figyeljetek csak... az áll benne, hogy...
— És miből gondolod, hogy mágikus és nem csak a törpék valamilyen ügyes szerkezete? — kérdezte Tanis. Valahogy érezte, hogy Tass eltitkol valamit.
A surranó nagyot nyelt. Remélte, hogy Tanis nem teszi föl neki ezt a kérdést.
— Izé... én... — dadogta Tass —, szóval úgy alakult, hogy... hmm... egyszer, egy éjszaka megemlítettem Raistlinnek, amikor nektek valami más, fontos dolgotok akadt. Ő mondta, hogy valami varázsszerszám lehet. Ki is próbálta az egyik iszonyatos varázsigéjével és... egyszer csak világítani kezdett. Ez pedig azt jelenti, hogy elvarázsolták. Megkérdezte, hogy mire használom, én persze megmutattam neki... akkor mondta, hogy ez egy „igazlátó szemüvege. A régi törpe mágia-űzők készítették, hogy elolvashassák vele a más nyelveken írott könyveket és... — Tass hirtelen elnémult.
— És? — firtatta Tanis.
— És... hmmm... a varázslatok könyveit — suttogta Tasslehoff.
— És még mit mondott Raistlin?
— Azt, hogy ha hozzányúlok a könyveihez, vagy ha csak rájuk is nézek, akkor gombóccá varázsol és egészben lenyel! — Tass hangja egészen elvékonyodott, úgy nézett föl Tanisra tágra nyílt szemmel. — És én hiszek is neki!
Tanis megcsóválta a fejét. Ki gondolta volna, jutott eszébe, hogy Raistlin még olyan fenyegetésre is képes, amivel megfékezheti egy surranó kíváncsiságát? — És még mit mondott?
— Mást semmit, Tanis — felelte Tass ártatlan képpel. Raistlin valójában mondott még neki valamit a szemüvegről, de Tass nem értette igazán jól. Valami olyasmit, hogy a szemüveg túlságosan is tökéletesen mutatja az igazságot, aminek nincs semmi értelme, s ezért úgy érezte, hogy talán jobb, ha elő sem hozakodik vele. Különben Tanis máris elég dühös volt.
— No jól van, és itt mire jutottál? — kérdezte a fél-elf komoran.
— Ó, Tanis, ez borzasztó érdekes! — mondta Tass megkönnyebbülve, hogy vége a kihallgatásnak. Óvatosan lapozott egyet, de a pergamen még így is megrepedt és eltörött apró ujjai között. Bánatosan megcsóválta a fejét. — Majdnem mindig ez történik... de ide nézzetek! — Mindnyájan a surranó köré sereglettek és kíváncsian pillogtak arra a helyre, ahová a vékony ujj mutatott. — Sárkányok képei... vörös sárkányok, kék sárkányok, fekete és zöld sárkányok. Nem is tudtam, hogy ilyen sokféle van belőlük. Aztán itt! — és megint lapozott egyet. — Hoppá! Most éppen nem láthatjátok, de itt egy nagy üveggömb volt és... legalábbis a könyv azt mondja, hogyha egy ilyen gömb valakinek a birtokába kerül, az megparancsolhatja a sárkányoknak, hogy azt csinálják, amit mond nekik!
— Üveggolyó! — horkantott Kova, majd nagyot tüsszentett. — Ne higgy neki, Tanis! Az a gyanúm, hogy az a szemüveg csak arra jó, hogy még jobban fölnagyítsa a nagyotmondását.
— De igenis igazat beszélek! — méltatlankodott Tass. — Sárkánygömböknek nevezik őket és kérdezzétek csak meg róluk a mágust! Ismernie kell őket, mert a könyv szerint a legnagyobb varázslók készítették azokat valaha nagyon régen.
— Én hiszek neked — mondta Tanis rosszkedvűen, mert látta, hogy a surranó igazán megsértődött. — De attól tartok, nem sok hasznát vehetjük az egésznek. Lehet, hogy mind összetörött az Összeomlás idején... és különben sem tudjuk, merre keressük őket...
— De igenis, tudjuk! — rikkantotta Tass izgatottan. — Van itt egy lista arról, hol tárolták a gömböket. Lássuk csak! — Ekkor elhallgatott és oldalra hajtotta a fejét. — Pssszt! — sziszegte, és fülét hegyezve hallgatózott. Mindenki elnémult. Egy pillanatig még nem hallottak semmit, de aztán az ő fülükig is eljutott az, amire a surranó éles hallásával hamarabb fölfigyelt.
Tanis érezte, amint az ujjai megdermednek és szája a félelemtől kiszárad. Most már tisztán hallotta a távolból száz meg száz kürt félelmetes vijjogását... azt a hangot, amelyet valamennyien olyan jól ismertek már. Az üvöltő réztrombiták hangját, amely a sárkányfattyú-seregek és velük együtt a sárkányok közeledtét jelzik. A halál kürtszavát!
7.
"... és nem találkoznak többé ezen a világon!"
A társaság éppen kiért a piactérre, amikor Tarsis városára lecsapott a sárkányok első hulláma.
A csapat elvált a lovagoktól... ám ez nem volt valami kellemes elválás. A lovagok próbálták ugyan meggyőzni őket, hogy meneküljenek velük együtt a hegyekbe, de miután visszautasították őket, Derek követelte, hogy legalább Tasslehoff menjen velük, mivel egyedül ő tud valamit a sárkánygömbök hollétéről. Tanis tisztában volt vele, hogy Tass az első adandó alkalommal úgyis megszökik tőlük, ezért ezt a kérést is visszautasította.
— Fogd a surranót, Sturm és gyertek velünk! — parancsolta Derek, Tanissal mit sem törődve.
— Nem tehetem, uram — felelte Sturm és Tanis vállára tette a kezét. — Ő az én parancsnokom és a hűség is elsősorban a barátaimhoz köt.
— Ha így döntesz — mondta Derek haragtól jeges hangon —, nem akadályozhatlak meg benne, de ez sötét foltot hagy az életeden, Fényeskardú Sturm. Ne feledd, hogy nem vagy igazi lovag... még nem. Imádkozz, hogy ne legyek jelen, amikor lovaggá avatásod kérdése a Tanács elé kerül.
Sturm halottsápadttá vált és a szeme sarkából Tanisra nézett, aki leplezni igyekezett e meglepő közlés fölötti megdöbbenését. De most nem volt idő ezen töprengenie. A hideg levegőt hasogató, zavarosan rikoltozó kürtszót egyre közelebbről hallották. A társaság és a három lovag elvált egymástóclass="underline" a lovagok visszaindultak a hegyi táborukba, a csapat pedig a város felé vette az irányt.