Caramon teli torokból ordítva kirohant. Zúgószél ugrott be az ivóból, ahonnan az ellenség nyilait lövöldözte vissza, mivel saját puzdrája már régen kiürült. A többiek a nyomában... reménykedve mosolyogtak Tanisra.
A fél-elfet felbőszítette ez a belévetett korlátlan hit. Egy szép napon, gondolta magában, cserbenhagyom őket..., sőt, lehet, hogy máris megtettem, és mérgesen megrázta a fejét.
— Idefigyeljetek! — próbálta túlüvölteni az odakint lármázó sárkányfattyakat. — A hátsó ajtón még megpróbálkozhatunk a meneküléssel. Csak egy kisebb csapat támadott a fogadóra, a fősereg még meg sem érkezett a városba.
— Valaki üldöz minket — mormolta Raistlin.
— Igen, úgy tűnik — bólintott rá Tanis. — De nincs sok időnk... ha kitörhetnénk a hegyekbe...
Hirtelen elhallgatott és fölkapta a fejét. Mindnyájan elnémultak, úgy figyelték az ismerős, fülsértő rikoltást és a gigászi bőrszárnyak egyre közeledő suhogását.
— Fedezékbe! üvöltötte Zúgószél elkésve.
Éles süvítés és robbanó hang hallatszott. A háromemeletes, kőből és fából épített fogadó úgy megrázkódott, mintha homokból és vékony vesszőkből épült volna. A levegő tele lett porral és törmelékkel, hatalmas lángok csaptak föl odakint. Fejük fölött recsegett-ropogott a tető faszerkezete, hallatszott a lezuhanó gerendák puffanása.
Az épület kezdett lassan összedőlni.
Tehetetlen döbbenettel, bénultan nézték, amint a hatalmas mennyezettartó gerendák meghajolnak a felső emeletekre omló tető súlya alatt.
— Kifelé! — üvöltötte Tanis. — Ez az egész mindjárt a...
A fél-elf feje fölött húzódó mestergerenda hatalmasat nyögött, megrepedt, majd eltörött. Tanis derékon ragadta Lauranát és olyan messzire penderítette magától, amennyire az erejéből tellett és látta, amint a bejárat közelében álló Elistan elkapja a lányt:
Miközben a fölötte lévő vastag gerenda egy végső, megrendítő csattanással megadta, magát, Tanis hallotta, amint a mágus különös szavakat rikolt. Azután csak zuhant, zuhant a sötétségbe és úgy érezte, hogy ráomlik az egész világ.
Sturm épp befordult a sarkon, amikor meglátta, amint a Vörös Sárkány fogadó füst— és lángtengerben össszeomlik és fölötte az égen elhúz egy sárkány. A lovag szíve vadul földobogott a keserűségtől és a félelemtől.
Gyorsan behúzódott egy kapualjba és megbújt a homályban a ház előtt elvonuló, durván röhögő és hideg, torokhangú nyelvükön karattyoló sárkányfattyak csapata elől.
Biztosan úgy érezték, hogy ezzel a munkával végeztek, ideje valami más mulatság után nézniük. Három másik, kék egyenruhát, nem vöröset viselőt is észrevett, akik láthatóan dühöngtek a fogadó lerombolása miatt és öklüket rázták a fölöttük köröző vörös sárkány felé.
Sturm érezte a tagjait gúzsba kötő reménytelen gyöngeséget. Nekidőlt az ajtónak, tompán nézett a sárkányemberek után és az járt az eszében, vajon most mit kellene tennie? Vajon ott vannak-e még a barátai? Lehet, hogy már elmenekültek: Ekkor valami fehéren villant és a szíve fájdalmas megkönnyebbüléssel megdobbant.
— Elistan! — kiáltotta és csak nézte, amint a próféta előbukkan a romok közül és maga után vonszol valakit. A sárkányfattyak kardot rántottak és a pap felé vetették magukat, s azt ordítozták, hogy adja meg magát. Sturm megeresztette a solamniai lovagok csatakiáltását és előrontott rejtekhelyéről. A sárkányfattyak megpördültek, önbizalmukat megtépázta a lovag váratlan megjelenése.
A lovag halványan érzékelte, hogy egy másik alak is rohan mellette. Szeme sarkából látta, amint a tűz fénye megvillan egy acélsisakon és meghallotta a törpe bőszült ordítását. Ekkor az egyik ajtónyílásból valamiféle varázsige szavai hangzottak föl.
Gilthanas nehézkesen előkúszott fedezékéből, ujját a hüllőemberekre szegezte, úgy olvasta rájuk varázsigéjét.
Ujjbegyeiből tűzdárdák röppentek elő. Az egyik teremtmény fellobbanó mellvértjéhez kapott és összerogyott. Kova egy másikra vetette magát és fejét bezúzta egy kődarabbal, míg Sturm vaskesztyűs ökle csapásaival terítette le a harmadikat. A lovag elkapta az előretámolygó Elistant, aki egy nőt cipelt a karjában.
— Laurana! — kiáltotta Gilthanas a kapu alól.
Az elf-hajadon a füsttől kábultan emelte föl ködös tekintetét: — Gilthanas? — motyogta, majd továbbfordult és meglátta a lovagot.
— Sturm — mormolta elhalón és bizonytalanul hátramutatott —, a kardod... ott van... láttam...
Valóban, Sturm is mintha észrevett volna a romhalmaz alatt valami halvány, ezüstös villanást. Ott volt a kardja, mellette Tanis fegyvere, Kith-Kanan elf varázspengéje. A lovag félretúrta a nagy halom kőtörmeléket, és áhítattal emelte föl a kardokat, amelyek ékszerekként hevertek a romok között. Fülét hegyezte mozgás zaja, kiáltások, hívó szó után, de csak a nyomasztó csönd vette körül.
— Valahogy ki kell jutnunk innen — mormolta lassan, de nem mozdult a helyéről. Elistanra nézett, aki holtsápadt arccal bámult vissza a romhalmazra. A többiek?
— Mindnyájan odabent voltak — mondta Elistan reszkető hangon —, és a fél-elf...
— Tanis?
— Igen... betört a hátsó ajtón, éppen egy pillanattal a sárkány rohama előtt. Mind együtt álltak, az ivó közepén. Én az egyik boltív alá húzódtam... Tanis észrevette, hogy a mestergerenda nem bírja tovább és felém taszította Lauranát és én elkaptam őt, éppen abban a pillanatban, amikor rájuk szakadt a mennyezet. Semmi esély rá, hogy...
— Nem hiszem el! — kiáltotta Kova mérgesen és a romok közé vetette magát, de Sturm elkapta a gallérját és visszarántotta.
— Hol van Tass? — kérdezte szigorúan a törpétől.
— Beszorult egy oszlop alá — felelte Kova megnyúlt, gyászos képpel. Vadul a fejéhez kapott és leverte a sisakját.
— Vissza kell mennem hozzá, de őket sem hagyhatom ott... Caramon... — és a törpe sírva fakadt, szakálla csak úgy itta be a könnyeit. — Az a nagy, bamba ökör! Szükségem van rá! Ezt nem teheti velem! És Tanis sem! A fene enné meg, szükségem van rájuk!
Sturm a törpe vállára tette a kezét. — Menj vissza Tasshoz, most neki van szüksége rád! Sárkányfattyak kóborolnak az utcákon... mi is mindjárt...
Ekkor Laurana sikoltott föl ijesztő, szívszaggató hangon, ami Sturm számára fölért egy lándzsadöféssel. Megpördült és abban a pillanatban kapta el a lányt, amikor éppen a romok közé vetette volna magát.
— Te ezt nem értheted! — sikoltotta Laurana dühösen és kitépte magát a férfi szorításából. Térdre rogyott és puszta kézzel próbált odább hengeríteni egy megfeketedett kőtömböt.. — Tanis! — kiáltotta, de a kődarab olyan súlyos volt, hogy csak pár hüvelyknyire tudta elmozdítani.
Sturm sajgó szívvel nézte, nem tudta, mit csináljon.
Ekkor megkapta ki nem mondott kérdésére a választ.
Kürtszó harsant! Egyre közelebb... száz és ezer trombita rivalt. Megérkezett a hódító sárkánysereg. Elistanra nézett, aki szomorú egyetértéssel bólintott. Mindketten Lauranához siettek.
— Kedvesem — szólalt meg Elistan csöndesen semmit sem tehetsz értük... az élőknek van szükségük rád. A bátyád megsebesült és a surranó is. A sárkánysereg egyre közeledik. Most vagy elmenekülünk, hogy folytathassuk a harcot a szörnyetegekkel szemben, vagy oktalan gyász oltárán áldozzuk föl az életünket. Tanis érted adta az életét, Laurana... ne hagyd, hogy értelmetlenné váljon az áldozata!