Laurana fölnézett rá... koromtól és portól sötét arcán vér— és könnycseppek vontak csíkokat. Hallotta a kürtök rivalgását, Gilthanas hívó szavát, hallotta Kova kiáltozását, hogy Tasslehoff haldoklik és hallotta Elistan szavait.
Ekkor megeredt az eső. A sárkányok tüze megolvasztotta és vízzé változtatta a havat... mocskos cseppek hullottak alá az égből.
Az esővíz végigfolyt a lány arcán, lehűtötte lázban égő bőrét.
— Segíts, Sturm — suttogta félig béna, a szavakat megformálni alig képes ajakkal. A lovag átkarolta és Laurana kábultan fölállt.
— Laurana! — szólította a bátyja. Elistannak igaza van, most az élőknek van szükségük a húgára. Oda kell mennie hozzá. Habár tudta, hogy szívesebben feküdne le ezekre a romokra és várná a halált, de mennie kell! Tanis is pontosan így cselekedne. Szükségük van rá ... küzdenie kell tovább!
— Ég veled, Tanthalas — suttogta alig hallhatóan.
Az eső egyre jobban esett, puhán, mintha maguk az istenek is megsiratnák a Szépséges Tarsis pusztulását.
Vízcseppek hullottak Raistlin fejére, hidegen, idegesítően. Megpróbált odébb húzódni, hogy kitérjen a csöpögés útjából, de meg sem bírt moccanni. Valami rettenetes súly nehezedett rá. A rémülettel tehetetlenül vergődött, próbált kiszabadulni alóla, majd kisvártatva teljesen magához tért; megszűnt páni rettegése. Ismét ura lett önmagának, és ahogy tanították, kényszerítette magát, hogy ellazuljon és fölmérje, helyzetét.
A koromsötétben nem látott semmit, így más érzékszerveire kellett hagyatkoznia. Mindenekelőtt meg kell szabadulnia ettől a súlytól! Óvatosan megmozgatta a karját... nem érzett fájdalmat és úgy látszik, semmije sem törött el. Fölnyúlt és ekkor elért egy másik testet: Caramon volt az, a páncéljából, no meg a szagából ítélve. Fölsóhajtott... erre gondolnia kellett volna. Minden erejét összeszedte, lehengerítette magáról fivére testét és kikecmergett alóla.
Most már könnyebben lélegzett és letörölhette arcáról a vizet. Megkereste a sötétben a másik nyakát és kitapogatta a verőeret. A szív erősen lüktetett, a bór meleg volt, a légzés egyenletes. Raistlin megkönnyebbülten hanyatlott vissza a padlóra. Végül is bárhol van, legalább nincs egyedül.
De tényleg, hol is van? Megpróbálta összerakni azt a pár utolsó, rémületes pillanatot. Emlékezett rá, hogy a gerenda összeroppan, és Tanis kitaszítja alóla Lauranát. Eszébe jutott az utolsó varázsige, amelynek kimondásához még volt ereje. A testét átjáró varázslat körülötte és a közelében lévők körül olyan erőteret hozott létre, amely megvédheti minden külső fizikai hatástól. Arra is emlékezett még, hogy Caramon ráborul, az épület rájuk omlik és ő zuhan a semmibe.*****
Zuhan...
Aha, jutott el az agyáig, biztosan átszakadt a padló és lezuhantunk a fogadó pincéjébe. Mialatt a kópadlón tapogatózott, rádöbbent, hogy teljesen átázott. Végül nagy nehezen csak megtalálta, amit keresett: a varázspálcáját. A kristálygömb sértetlen volt: csak a sárkánytűz árthatott e pálcának, amelyet Par-Saliantól kapott az Ősmágia Legendás Tornyaiban.
— Shirak! — suttogta Raistlin és a pálca fénye föllobbant.
Fölült és körülnézett. Igen, igaza van: a fogadó pincéjében vannak. Összetörött borosflaskák tartalma áztatta a padozatot, körös-körül szétrepedt söröshordók, egyszóval egyáltalán nem vízben hevert.
Körbevilágított a pálcával. Ott volt Tanis, Zúgószél, Aranyhold és Tika, mind egy kupacban Caramon mellett. Gyorsan végignézett rajtuk és megállapította, hogy látszólag épségben vannak. Körülöttük törmelékhalmok. A súlyos gerenda fele belógott a pincébe, vége a kőpadlón nyugodott. Raistlin elmosolyodott: igazán szép munka volt ez az utolsó kis varázslat. Most megint hálásak lehetnek neki!
Hacsak meg nem vesz bennünket az isten hidege, gondolta magában fanyarul. Ó is egész testében remegett, alig tudta tartani a pálcát. Elfogta a köhögés: számára ez maga a halál. Ki kell jutniok innen.
— Tanis! — nyújtotta ki a kezét és megrázta a fél-elfet.
Tanis a mágus védelmező varázspajzsának a legszélén hevert, akár egy rongycsomó... motyogott valamit és megmoccant. Raistlin megrázta megint. A fél-elf fölkiáltott és önkéntelenül eltakarta karjával a fejét.
— Biztonságban vagy, Tanis — suttogta Raistlin és felköhögött. — Ébredj!
— Mi az? — ült föl Tanis villámgyorsan és körülnézett. — Hol va... — aztán eszébe jutott, mi történt —, Laurana?
— Elment — vonta meg a vállát Raistlin. — Kipenderítetted a veszély központjából...
— Igen — motyogta Tanis és visszadőlt —, és hallottam, hogy te mormolsz valami varázs...
— Ezért nem esett bajunk — felelte Raistlin és összébb vonta magán agyonázott ruháját, majd reszketve közelebb húzódott Tanishoz, aki csodálkozva nézett körül, mintha egy távoli holdra pottyant volna.
— Abyss mélységes mélységére, hol a csudában...
— A fogadó pincéjében vagyunk — közölte a mágus — a padló beszakadt alattunk és mi leestünk ide.
Tanis fölnézett. — Minden istenek nevére... — lihegte álmélkodva.
— Igen — suttogta Raistlin és követte Tanis pillantását — elevenen vagyunk eltemetve.
A Vörös Sárkány fogadó romjai alatt a társaság ottlévő tagjai alaposan fölmérték a helyzetüket, ami csöppet sem látszott reményteljesnek. Aranyhold ápolta a sérüléseiket, amelyek Raistlin varázsigéjének köszönhetően nem voltak igazán súlyosak. Arról viszont sejtelmük sem volt, mennyi ideig heverhettek öntudatlanul és közben mi történt odafönn, s ami még rosszabb, arról sem volt semmilyen elképzelésük, hogyan menekülhetnének onnan ki.
Caramon óvatosan megpróbált kimozdítani pár kődarabot a fejük fölött, mire az egész romhalmaz fenyegetően megreccsent. Raistlin éles hangon figyelmeztette, hogy nincs több ereje újabb varázslásra, így Tanis szomorúan leintette a nagydarab embert. Visszatottyantak hát a zavaros vízbe, amelynek szintje egyre emelkedett. Zúgószél megjegyezte, hogy válogathatnak mi végez velük hamarabb: a levegő hiánya, a fagy, a rájuk omló épület vagy a vízbefúlás.
— Talán kiabálhatnánk segítségért — kockáztatta meg Tika, de alig tudta leplezni hangjának remegését.
— És írd a számlához a sárkányfattyakat! — förmedt rá Raistlin. — Ők az egyedüliek odafönt, akik meghallhatják a nyöszörgésedet.
Tika arca elvörösödött és keze fejével gyorsan megdörgölte a szemét. Caramon korholó pillantással mérte végig a fivérét, átkarolta és szorosan magához vonta a lányt.
Raistlin undorral nézte őket.
— Nem hallok odafóntröl semmi zajt — jegyezte meg Tanis zavartan —, nem gondoljátok, hogy a sárkányok, meg a seregeik... Elhallgatott, és amikor Caramon szemébe nézett, a két katona némán, komoran bólintott a közös felismerésre.
— Mi van? — kérdezte Aranyhold.
— Az ellenség vonalai mögé kerültünk — magyarázta neki Caramon. — A sárkányfattyak seregei elfoglalják a várost és jó pár mérföldnyi körzetben talán a környéket is. Nincs kiút, nincs hová mennünk, még ha korábban lett is volna. Mintha csak a szavait igazolnák, hangok hallatszottak föntről. A sárkányfattyak fájdalmasan jól ismert torokhangjai hatoltak le a pincébe.
— Én mondom nektek, időpocsékolás az egész — nyifogta egy másik hang köznyelven, amely hangzásra goblinra emlékeztetett. — Nincs élő lélek ez alatt...
— Közöld csak ezt a Sárkány Nagyúrral, te nyomorult kutyaevő! — mordult rá az egyik sárkányfattyú. — Biztos vagyok benne, hogy őlordságát nagyon érdekelné a véleményed. Vagy még inkább a sárkányát. Hallottátok a parancsot... most pedig ássatok... mindannyian. Kaparászás ós félrehajigált kódarabok puffanása hallatszott. A réseken sár és por zuhogott a fejükre. A nagy gerenda kissé megremegett, de a helyén maradt.