Az odalent megbúvók, lélegzetüket szinte visszafojtva összenéztek, mindegyiküknek eszébe jutottak a fogadót megostromló különös sárkányfattyak. — Valaki üldöz bennünket — mondta akkor is Raistlin.
— Mi a fenét keresünk ezen a szemétdombón — fortyogott egy goblin saját nyelvén —, ezüstöt, drágaköveket?
Tanis és Caramon tudott egy kicsit goblinul, hát hegyezték is a fülüket.
Nehem — felelte az első goblin, aki a parancsok miatt is morgolódott —, kémeket vagy valami ilyesmit, akiket a Sárkány Nagyúr személyesen akar kivallatni.
— Itt lent? — kérdezte a másik döbbenten.
— Én is ezt mondtam — torkolta le a társa —, és láttad, mire mentem vele. A sárkányemberek azt mondták, hogy beszorították őket a fogadóba, amikor a sárkány lecsapott rá. Meg azt is, hogy egyikük sem menekült el, azért a Nagyúr szerint még most is itt kell lenniök. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, a pikkelyesek lódítottak egyet és most mi isszuk meg a levét.
Az ásás és kőgörgetés zaja egyre közelebbről hallatszott, a goblinok pusmogásával egyetemben, amelyet olykor meg-megszakítottak a sárkányfattyak torokhangú utasításai. Legalább ötvenen lehetnek odafönt, gondolta Tanis elkeseredetten.
Zúgószél nyugodtan kiemelte kardját a vízből és hozzálátott, hogy letisztogassa. Caramon szokásosan derűs képe elkomorodott, elengedte Mát és ó is megkereste a kardját. Tanisnak nem volt fegyvere, Zúgószél adta oda neki a tőrét. Tika is a kardja után kapott, de Tanis leintette, most közelharc várható és a lánynak elég nagy tér kellett. A fél-elf kérdőn nézett a varázslóra.
— Megpróbálom, Tanis — suttogta Raistlin, de tétován megcsóválta a fejét. — Fáradt vagyok, nagyon fáradt, nem tudok gondolkodni, összpontosítani! — Összegörnyedve, reszketett ázott köpönyegében. Minden erejével megpróbálta visszatartani a köhögését, hogy el ne árulja őket, hörgését belefojtotta ruhája ujjába.
Még egy varázslat, és a mágusnak vége, már ha azt egyáltalán képes lesz elvégezni, állapította meg magában Tanis. De még akkor is szerencsésebb lehet, mint mi valamennyien. Legalábbis nem fogják el élve.
A zaj a fejük fölött egyre erősödött. A goblinok markos, fáradhatatlan munkások. Most is minél hamarabb végezni akartak a feladattal, hogy folytathassák Tarsis fosztogatását. A társaság gyászos csöndben várakozott odalent. A sár és kőtörmelék szinte folyamatosan potyogott a fejükre, a lezúduló esővíz kíséretében. Szorosan markolták fegyvereiket, talán már csak pár percük van hátra, mielőtt fölfedezik őket.
Ekkor hirtelen új hangok keveredtek a lármába. Hallották a goblinok rémült visítozását és a sárkányfattyak rekedt parancsait, hogy térjenek vissza a munkájukhoz.
De lehallatszottak az elhajigált lapátok és csákányok koppanásai és a hüllőemberek káromkodásai, amint megpróbálták megfékezni a goblinok lázadását.
Az üvöltöző goblinok lármáján túl fölhangzott egy erős, világos, éles rikoltás, amelyre egy hasonló válaszolt kissé távolabbról. Olyan volt ez, mint a sasok hívó kiáltása alkonyatkor a puszták fölött, de most pontosan a fejük fölül hallatszott.
Aztán egy sikoltás... egy sárkányfattyúé, majd valami reccsenés, mintha a teremtményt kettétépte volna valami.
További üvöltések, kirántott acélpengék csattanása, még egy hívó vijjogás és a ráadott felelet, most már egészen közelről.
— Mi lehet ez? — kérdezte Caramon tágra nyílt szemmel.
— Ez nem sárkány... inkább olyan, mint valami óriási ragadozó madár hangja.
— Akármi legyen is, mindenesetre darabokra tépi a sárkányfattyakat — mondta döbbenten Aranyhold, míg a többiek némán hallgatták a lármát. A sikoltozás hirtelen abbamaradt és helyére talán még annál is nyomasztóbb csönd telepedett. Miféle új szörnyűség szoríthatta ki a régit?
Azután kő— és szikladarabok, vakolat és az utcára hajigált gerendák zaja szűrődött a pincébe. Akármi legyen is az odafönt, elszántan tör előre feléjük.
— Fölfalta az összes sárkányfattyat, és most ránk feni a fogát! — nyögte Caramon rémülten.
Tika halottsápadtan belekapaszkodott a harcos karjába, Aranyhold halkan felnyögött, még Zúgószél is elveszítette szokásos, közönyös nyugalmát és élénken tekingélt fölfelé.
— Caramon — szólalt meg reszketeg hangon Raistlin —, fogd be a szád!
Tanis magában készséggel egyetértett a mágussal. — Jobb, ha most mindnyájan befogjuk... — szólalt meg, de ekkor iszonyú robaj nyomta el a hangját. Kövek, törmelék, vakolat és fadarabok záporoztak körülöttük. Megpróbáltak elbújni valami mögé, amikor egy hatalmas, karmos láb hatolt be a nyiláson, sarkantyúja megvillant Raistlin pálcájának fényében.
Rémülten kerestek fedezéket a lehullott gerendák mögött, a szétrepedt söröshordók alatt, s közben ámulattal nézték, amint a gigászi láb kiemelkedik a törmelékhalomból, majd szélesen tátongó nyilást hagyva maga utánvisszahúzódik.
Minden elnémult... pár pillanatig egyikük sem mert megmoccanni, de a csöndet nem törte meg semmi.
— Itt az alkalom! — suttogta Tanis élesen. — Caramon,nézd meg, mi van odafónt!
Ekkorra a nagydarab harcos már előbújt rejtekhelyéről és botladozva igyekezett átvágni a padlót vastagon borító törmeléken. Zúgószél csörtetett a nyomában, kivont karddal.
— Semmi — felelte Caramon zavartan, miután körülkémlelt.
Tanis ugyan csupasznak érezte magát a kardja nélkül, de azért a nyílás alá lépett és maga is fölnézett. Legnagyobb meglepetésére ekkor egy sötét alak jelent meg fölöttük, amelynek körvonalai élesen kirajzolódtak a lángok borította égen. Mögötte tornyosult egy hatalmas teremtmény.
Éppen csak kivehették egy gigászi sas fejét... szeme ragyogott, fenyegetően begörbülő csőre megvillant, amint a lángok megvilágították.
A lent rekedtek hátratántorodtak, de már késő volt. Az alak meglátta őket és közelebb lépett. Zúgószélnek is megkésve jutott eszébe az íja. Caramon egyik kezével magához vonta Tikát, a másikkal kardját markolta meg. Az alak azonban egyszerűen letérdelt a nyílás szélénél, óvatosan tapogatózott lábával a meglazult kövek között és hátrahúzta az arcát eltakaró csuklyát.
— Hát ismét találkozunk, Tanis, Fél-Elf szólalt meg egy hűvös, tiszta hang, de oly távoli, akár a csillagok.
8.
Menekülés Tarsisból
A sárkánygömbök története
Sárkányok suhantak bőrszárnyaikon Tarsis fölperzselt városa fölött, miközben beözönlöttek a sárkányfattyak csapatai, hogy elfoglalják harcállásaikat. Maguk a sárkányok elvégezték feladatukat. A Sárkány Nagyúr hamarosan visszarendeli őket, hogy fölkészüljenek a következő támadásra. Most azonban lazíthatnak egy kicsit, szárnyalhatnak az égő város fölé emelkedő tüzes légáramlatok hátán és lecsaphatnak azokra az emberekre, akik bolond fejjel előbújnak rejtekhelyükről. A vörös sárkányok rendezett alakzatokban keringtek az égen, fölemelkedtek, majd alábuktak, így járták halálos körtáncukat.
Most már nem volt olyan erő Krynn földjén, amely megállíthatta volna őket. Ezt jól tudták, és szinte lubickoltak önnön győzelmük dicsőségében. Néha mégis megzavarta valami a táncot. Az egyik kötelék vezetőjének például hírül hozták, hogy egy fogadó romjai körül még harcok dúlnak. Egy fiatal vörös sárkány... ő vezette a köteléket arra a célpontra... morgolódott magában, szidta a nagyobb egységek parancsnokait. De ugyan mit is várhatna, amikor a Sárkány Nagyúr nem más, mint egy fölfuvalkodott hobgoblin, akinek még arra sem futja a bátorságából, hogy végignézze egy olyan erőtlen város bevételét, mint Tarsis.