A vörös hím fölsóhajtott és fölidézte azokat a dicsőséges napokat, amikor a Pyros hátán lovagoló Verminaard maga vezette harcba őket. Ő aztán igazi Sárkány Nagyúr volt! A vörös vigasztalanul megrázta a fejét... az volt ám a csata. Most már értett mindent. Csapatának megparancsolta, hogy maradjon a magasban, maga pedig lecsapott, hogy jobban körülnézzen.
— Állj! Parancsolom!
A vörös röptében megállt és meglepetten fölnézett. Az erős és tiszta hang egy Sárkány Nagyúrtól származott, és annyi bizonyos, hogy nem Varangyhtól! Ez a Sárkány Nagyúr, bár súlyos köpenyt, fényes álarcot és sárkánypikkelyes páncélt viselt, a hangjából ítélve ember volt, nem hobgoblin. De honnan jöhetett... és miért? A vörös legnagyobb döbbenetére ez a Nagyúr egy hatalmas kék sárkányon lovagolt és a kékek jó pár köteléke szállt a nyomában.
— Mi a parancs, Nagyúr? — kérdezte a vörös komoran. — És milyen jogon állítasz meg bennünket, te, akinek semmi dolga Krynn földjének ezen a részén?
— Az emberiség sorsa az én ügyem, legyen szó Krynn földjének errol vagy bármelymás részérol — vágott vissza a Sárkány Nagyúr —, és harcos karom ereje hatalmaz fel arra, hogy parancsolhassak neked, derék vörös! Ami pedig a parancsomat illeti, azt akarom, hogy fogd el azokat a szánalmas embereket, de ne öld meg őket! Ki kell vallatnom őket. Hozd ide hozzám mindet és jutalmad nem marad el.
— Odanézzetek! — kiáltotta egy fiatal vörös nőstény. — Griffek!
A Sárkány Nagyúr meglepetten és bosszúsan kiáltott föl. A sárkányok lenéztek és látták, amint a gomolygó füstből három griff röppen föl a magasba. A nem egészen fele sárkány-nagyságú griffek vadságukról voltak nevezetesek. A sárkányfattyak csapatai szélfútta pernyeként szóródtak szét e teremtmények előtt, amelyek éles karmaikkal és félelmes csőrükkel egészben kapkodták le a szerencsétlenségükre útjukba kerülő hüllőemberek fejét.
A vörös gyűlölettel fölhorkant és csapatával együtt fölfelé lendült, de a ,Sárkány Nagyúr lecsapott elé és megtorpanásra kényszerítette.
— Annyit mondok, hogy nem kell megölni őket! — reccsent rá a !Nagyúr keményen.
— De akkor elmenekülnek! — dühöngött a vörös.
— Hadd menjenek — mondta a Nagyúr hidegen —, úgysem jutnak messzire. Ebben az ügyben fölmentelek a kötelességeid alól. Térj vissza a fősereghez, és ha az az idióta Varangyh megemlíti ezt az esetet, mondd meg neki, hogy Verminaard Nagyúr nem vitte a sírba annak történetét, miként veszítette el a kék kristálypálcát. Jól emlékszem Varangyh altörzsmester tetteire, és mások is tudomást szereznek róla, ha velem merészel ujjat húzni!
A Sárkány Nagyúr tisztelgett, megsarkantyúzta a nagy kék sárkányt, és a griffek után eredt, amelyek sebes röptükkel már jóval a város határán túl jártak. A vörös csak nézte, amint a kékek eltűnnek az esti égbolton, az üldözöttek nyomában.
— Nem kellene nekünk is utánuk erednünk? — kérdezte a vörös nőstény.
— Nem — válaszolta elgondolkodón a hím és izzó szemét a távolba vesző Sárkány Nagyúr alakjára szegezte. — Ennek én nem keresztezem az útját!
— Nem kell köszönetet mondanod, nem kívánom — szakította félbe Tanis tétova szavait Csillagszellő Alhana, mondat közben. A társaság a griffek hátán repült a zuhogó esőben, megkapaszkodtak tollas nyakukban és rémülten néztek vissza a gyorsan távolodó, haldokló városra.
— Meglehet, el is megy a kedved tő1e, ha végighallgatsz — nézett vissza Alhana hűvösen a mögötte ülő Tanisra. — A saját érdekemben szabadítottalak ki benneteket. Harcosokra van szükségem, hogy megtalálhassam atyámat: Silvánestibe repülünk!
— De hát ez lehetetlen! — nyögte Tanis. — Találkoznunk kell a barátainkkal. Repüljünk a hegyekbe! Mi nem mehetünk Silvanestibe, Alhana! Túlságosan is sokat kockáztatunk. Ha megtalálnánk azokat a sárkánygömböket, elpusztíthatnánk e gonosz teremtményeket és véget vethetnénk a háborúnak. Akkor aztán elmehetünk Silva...
— Most megyünk Silvanestibe! — vágott közbe Alhana. — Ebben nincs apelláta, fél-elf! A griffjeim engedelmeskednek a parancsaimnak és csak az enyémeknek. Téged is darabokra szaggatnának, mint azokat a sárkányembereket, ha megparancsolnám nekik.
— Egy szép napon az elfek majd ráébrednek, hogy egy nagy család tagjai! — mondta Tanis haragtól remegő hangon. — Többé nem bánhatnak úgy velük, mint valami elkényeztetett idősebb testvérrel, aki mindent megkap, míg mi leshetjük a morzsákat.
— Az istenek ajándékaira mi mindnyájan rászolgáltunk. És ti, emberek és fél-emberek — szavainak éle úgy hatott, akár egy tőrdöfés — ugyanezeket az ajándékokat kaptátok meg, de eljátszottátok a telhetetlenségetekkel. Mi ki tudjuk vívni a fönnmaradásunkat a ti segítségetek nélkül is, ami pedig a ti túléléseteket illeti, azzal nem sokat törődünk.
— Mégis úgy látszik, hogy most jól jön a segítségünk!
— Amiért meg is kapjátok a méltó jutalmat — vágott vissza Alhana.
— Nincs annyi acél és drágakő Silvanestiben, amivel megfizethetnétek a mi...
— Ti a sárkánygömböket keresitek, ha nem tévedek — szólt közbe ismét Alhana. — Egyről tudom, hogy hol van... Silvanestiben!
Tanis csak pislogott. Egy pillanatig semmi sem jutott az eszébe, de a sárkánygömbök említése újból felidézte a barátait. — Hol van Sturm? — kérdezte Alhanától. — Legutoljára veled láttam.
— Nem tudom — felelte a nő. — Elváltunk egymástól. Ő a fogadóhoz indult, hogy csatlakozzon hozzátok... én pedig hívtam a griffjeimet.
— Miért nem hagytad, hogy ő vigyen el Silvanestibe, ha egyszer harcosokra van szükséged?
— Ez nem a te dolgod! — bökte oda Alhana és hátat fordított neki. Tanis csak ült mögötte szótlanul, túl kimerülten az értelmes gondolkodáshoz. Azután meghallotta valaki hozzá kiáltó szavát, alig hallhatóan a griffek szárnytollainak csattogásától.
Caramon volt az. A harcos ordítozott valamit és hátrafelé mutogatott. Mi az már megint? — gondolta Tanis keserűen.Maguk mögött hagyták a Tarsist borító fústöt és viharfelhőket, kiröppentek a tiszta éjszakai égre. Ragyogtak fölöttük a csillagok, hidegen szikráztak, akár a gyémánt, kihangsúlyozták az égbolton tátongó fekete ürességet, ahol azelőtt két csillagkép járta végtelen útját a föld fölött. Az ezüst és a vörös hold lement, de Tanisnak nem volt szüksége a fényükre, hogy észrevegye a csillagokat eltakaró fekete árnyakat.
— Sárkányok! — mondta Alhanának. — Üldöznek bennünket!
Tanis később sohasem tudta pontosan fölidézni Tarsisból való menekülésük lázálomszerű részleteit. Órákig tépázta őket a jeges szél, amihez képest még a sárkánytűz is vonzóbbnak tűnt. A rémület órái voltak azok, amint bámulta a közeledő sötét árnyakat, meredt szemmel, míg ki nem csordultak és az arcára nem fagytak a könnyei, s mégsem tudott elfordulni ölük. Aztán éjféltájt megálltak, halálosan kimerülve és rémülettel telve aludtak valamicskét egy magas szirtbarlangjában... aztán ahajnali ébredés és nyomban ugyanaz a látvány: fölemelkedtek a levegőbe, és a sötét árnyak még mindig ott szálltak mögöttük.