— Vesztett Csaták, három hold, Raistlin idegen hangon beszél... mindennek semmi értelme — mormolta Tanis.
— Én nem hiszek el belőle semmit — mondta Zúgószél hidegen, kirázta szőrmetakaróikat, készülődött a lefekvéshez.
Tanis még folytatta volna példái fölsorolását, amikor meglátta, hogy Alhana előlép a homályból és Raistlin fölé hajol. Lenézett a varázslóra és összekulcsolta a kezét.
— Nagyon erős mágikus hatásuk van — suttogta félelemmel teli hangon. — Az atyám!
Tanis hirtelen megértette, mire gondol.
— Csak nem hiszed, hogy atyád megpróbálta fölhasználni a gömböt?
— Attól tartok, igen — felelte Alhana a kezét tördelve. — Azt mondta, egyedül is elbír a gonosszal, távol tartja hazánktól. Biztosan arra gondolt, hogy... — és gyorsan Raistlin mellé térdelt. — Ébresszétek föl! — parancsolta és fekete szeme megvillant. — Tudnom kell! Keltsétek föl és vegyétek rá, hogy elmondja, miben rejlik a veszély!
Caramon udvariasan, de határozottan odébb vonszolta. Alhana felé fordította a félelemtől és haragtól eltorzult szép arcát, és úgy látszott, hogy nyomban megüti a harcost, de ekkor Tanis mellélépett és lefogta a kezét.
— Lady Alhana — szólalt meg nyugodtan —, semmi hasznunk sem lenne belőle, ha fölébresztenénk. Már elmondott mindent, amit tud. Ami pedig azt az idegen hangot illeti... abból, úgy látszik, nem emlékszik semmire.
— Már máskor is előfordult ilyesmi Raist életében — dörmögte Caramon csöndesen — ... hogy valaki mássá változott, de mindig kimerült tőle és sohasem emlékezett semmire.
Alhana kirántotta karját Tanis markából, de megőrizte arcának hűvös, márványszerű nyugalmát. Megpördült és kiment a barlang bejáratához. Megragadta a takarót, amelyet Zúgószél akasztott a nyílás elé a tűz fényének leplezésére és csaknem letépte, amint félrerántotta és kilépett a szabadba.
— Én őrködök elsőnek — mondta Tanis Caramonnak —, te addig aludj egy kicsit!
— Egy darabig még virrasztok Raist fölött. — felelte a nagydarab férfi és eligazgatta fekhelyét ikerfivére mellett.
Tanis pedig kiment Alhana után.
A griffek mélyen aludtak, fejüket nyakuk puha tollazatába rejtették, karmos mellső lábukkal keményen markolták a sziklapárkányt. Először nem találta Alhanát a sötétben, de aztán észrevette, amint egy nagy szikladarabnak támaszkodik, arcát kezébe temeti és keservesen sír.
A büszke silvanesti nő sohasem bocsátotta volna meg neki, ha gyengének és sebezhetőnek látja. Tanis visszabújt a takarófüggöny mögé.
— Majd én őrködöm! — mondta még egyszer hangosan, mielőtt újra kilépett volna. Föllibbentette a takarót, és mintha oda sem nézne, látta, amint Alhana fölegyenesedik és keze fejével gyorsan megtörli az arcát. Hátat fordított a fél-elfnek, aki lassan közeledett hozzá... időt adott neki, hogy összeszedje magát.
— Fullasztó volt odabent a barlangban — mondta Alhana csöndesen —, már nem bírtam tovább. Ki kellett jönnöm egy kicsit a friss levegőre.
— Elsőnek én őrködöm — mondta Tanis, majd elhallgatott, és így folytatta: — Úgy látom, attól tartasz, hogy atyád megkísérelte azt a sárkánygömböt alkalmazni. Biztosan ismerte a történetét. Abból, amit a népedről tudok, úgy emlékszem, hogy ő is ért a mágiához.
— Azt tudta, hogy honnan származik a gömb — mondta Alhana elcsukló hangon... még nem volt teljesen ura magának. — Az ifjú mágus igazat beszélt a Vesztett Csatákról és a tornyok pusztulásáról, de abban tévedett, hogy a másik három gömb elveszett. Egyiket atyám helyezte biztonságba Silvanestiben.
— Es mik azok a Vesztett Csaták? — kérdezte Tanis és maga is nekitámaszkodott a szomszédos sziklának.
— Hát erről nincsen szó Qualinost hagyományaiban? — nézett Tanisra szemrehányón a lány. — Micsoda barbár vált belőled, mióta az emberek közé vegyültél!
— Talán én vagyok a hibás — mormolta Tanis —, meglehet, nem figyeltem eléggé a Tanítómester szavára.
Alhana úgy nézett rá, mint aki gúnyt érez a hangjában.
De meglátta a fél-elf komoly arcát és különben sem akarta igazán, hogy magára hagyja, így hát válaszolt a kérdésre.
— Amint Istar befolyása egyre növekedett a Hatalom Korában, Papkirálya és annak papjai mind jobban irigyelték a varázslók erejét. Azt hangoztatták, hogy a mágiára nincs szükség ezen a világon, és persze féltek is tőle, mivel nem tudták azt ellenérzésük alatt tártani. Magukat a varázslókat ugyan tisztelték, de nem nagyon bíztak meg bennük, még a Fehér köpönyegesekben sem. A papok tehát a mágusok ellen hangolták a népet, s ahogy egyre gonoszabbá vált a világ, mindinkább a varázslókra hárították érte a felelősséget. A mágusoknak az Ősmágia Legendás
Tornyaiban kellett kiállniok végső, kegyetlen próbatételüket, a mágia ereje azokban összpontosult. Így persze a tornyok legyőzendő célpontokká váltak. A tömegek megrohanták azokat, és pontosan az történt, amiről az ifjú varázsló beszélt: történetük során másodízben jöttek össze a különböző köpönyegesek, hogy megvédjék hatalmuk végső bástyáit.
— De hogyan győzhették le őket? — kérdezte Tanis hitetlenkedve.
— Hogy kérdezhetsz ilyet, amikor tudod, mi a helyzet a ti varázsló barátotokkal? Igaz, hogy van ereje, de gyakran kell pihennie. Még a legerősebbeknek is időre van szükségük, hogy újjáéleszthessék és ismét emlékezetükbe véssék a varázsigéiket. Még a rendjük legnagyobbjainak... azoknak a mágusoknak, akiknek a hatalmához azóta sincs fogható Krynn földjén..., még azoknak is sokat kellett aludniok és hosszú órákat eltölteniük a varázskönyveik tanulmányozásával. Varázslók mindig is kevesen voltak, és vannak, hát még olyanok, akik nekivágnak a próbatételnek az ősmágia Legendás Tornyaiban, hiszen tudják, hogy ott a bukás maga a halál.
— A kudarc maga a halál? — kérdezte halkan Tanis.
— Igen — ismételte meg Alhana —, a barátotok igen bátor, hogy ilyen fiatalon merészelt nekivágni a Próbának. Nagyon bátor... vagy nagyon hatalomvágyó! Neked sohasem beszélt ilyesmirol?
— Nem, soha — mormolta Tanis —, de folytasd!
Alhana megvonta a vállát. — Amikor már látták, hogy a csata reménytelen, maguk a varázslók romboltak le két tornyot. A robbanások több mérföldnyi körzetben elpusztítottak mindent. Csak három maradt meg: Istar, Palanthas és Wayreth Tornya. A másik két torony borzalmas pusztulása azonban megrémítette a Papkirályt. Az Istar és Palanthas Tornyában lévő varázslókat biztosította róla, hogy épségben elmehetnek, ha önként elhagyják a tornyokat, mivel tisztában volt vele, hogy a mágusok a körülöttük lévő városokat is könnyűszerrel elpusztíthatják.
Így aztán a varázslók visszavonultak Wayreth Tornyába, a Király hegyekbe, mivel azt sohasem fenyegette közvetlen veszély. Elmenekültek hát Wayrethbe, hogy begyógyítsák a sebeiket és megőrizzék a varázstudomány még megmaradt, utolsó szikráját. Azokat a varázskönyveket, amelyeket nem vihettek magukkal, mivel nagyon sok volt belőlük és jó párat erős varázsigék tettek hozzáférhetetlenné, átadták Palanthas nagy könyvtárának, ahol népem hagyományai szerint máig is őrzik őket.
Fölkelt az ezüst hold és sugarai kiemelték leányuk lenyűgöző szépségét, melynek láttán Tanis lélegzete kis híján elállt, s amelynek hidegsége késként hasított a szívébe.
— És mit tudsz a harmadik holdról? — kérdezte fölpillantva az égre, és összerázkódott. — A fekete holdról...