— Nem sokat — felelte Alhana. — A varázslók a holdakból is merítik az erejüket: a Fehér köpönyegesek Solinariból, a Vörös köpönyegesek Lunitariból. A legendák szerint van egy harmadik hold is, az adja a Fekete köpönyegesek erejét és csak azok tudják a nevét vagy találhatják meg az égen.
Raistlin tudta a nevét, gondolta magában Tanis... vagy legalábbis az a másik hang tudta, de nem mondta ki hangosan.
— És hogy jutott atyád a sárkánygömb birtokába?
— Atyám, Lorac, varázslóinas volt — suttogta halkan Alhana és az ezüst hold felé fordította az arcát. — El is ment Istarba az Ősmágia Legendás Tornyába, ahol letette és túl is élte a Próbát. Először ott látott sárkánygömböt. — A lány kis szünetet tartott. — Most elmondom neked azt, amit még sohasem meséltem el senkinek és amit atyám sem árult el másnak, csak nekem. Csak azért teszem, mert jogod van tudni, hogy mi lesz... mi vár rátok.
— A próbatétel idején a sárkánygömb... — Alhana kereste a megfelelő szót — ... beszélt hozzá, a tudatához. Figyelmeztette rá, hogy valami szörnyű vész közeleg. „Nem szabad itt hagynod engem, Istarban„ — sugallta neki. „Ha itt maradok, elpusztulok és velem pusztul az egész világ„ — És ekkor atyám... mondhatjuk úgy is... ellopta a gömböt, bár meggyőződése szerint megmentette. — Egyszóval az Istar-i Torony gazdátlanná vált. Hamarosan beleköltözött a Papkirály, hogy saját céljaira használja. A varázslók végül a Palanthas-i Tornyot is elhagyták, de annak szörnyűséges a története. — Alhana megborzongott és folytatta. — Palanthas helytartója, a Papkirály híve jelent meg a toronynál, hogy úgymond, lepecsételje annak kapuit. Az országban mindenki azokról a jó és gonosz csodákról regélt, amelyek abban a toronyban történtek, de a helytartó csak kívülről bámulhatta, nyálát csorgatva a gyönyörű építményt.
A Fehér köpönyeges varázslók ugyanis becsukták a torony hatalmas arany kapuját és be is zárták egy ezüst kulccsal. A helytartó mohón kapott a kulcs után, amikor valamelyik emeleti ablakban megjelent az egyik Fekete köpönyeges.
„A kapu zárva lesz és a termek üresen maradnak mindaddig, amíg a múlt és a jelen ura, erejének teljében vissza nem tér!" — kiáltotta. Ezzel a gonosz varázslója kivetette magát az ablakon és a kapu elé zuhant. A kerítés rúdjai szétszaggatták a köpönyegét, s ezért átokkal sújtotta a tornyot. Vére kicsordult a földre, mire az ezüst és arany kapuszárnyak dörrenve megremegtek és megfeketedtek.
A fehér és vörös színű, csillogó torony jégszürke kővé változott, fekete minaretjei porrá omlottak.
A helytartó és emberei rémülten menekültek. Azóta senki sem merészelt belépni Palanthas Tornyába, de még a kapuját sem közelítette meg senki. Ekkor, a torony megátkozása után vitte el atyám a sárkánygömböt Silvanestibe.
— De már korábban is tudhatott róla valamit, még mielőtt magához vette volna — erősködött Tanis —, azt talán, hogy hogyan használhatja...
— Ha így volt is, sohasem beszélt róla — suttogta Alhana bánatosan —, s így én sem tudok róla többet. Most pedig pihennem kell... jó éjszakát — mondta a fél-elfnek, de feléje sem fordult.
— Jó éjt, Lady Alhana — felelte Tanis szelíden. — Pihenj jól, és ne keseregj! Atyád bölcs és sok mindenen ment keresztül. Biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön.
Alhana már azon volt, hogy szó nélkül távozik, de a férfi hangjából kicsengő jóindulat megtorpantotta.
— Bár kiállta a Próbát — suttogta olyan halkan, hogy Tanisnak közelebb kellett lépnie hozzá, különben nem hallotta volna —, sohasem rendelkezett akkora varázserővel, mint amekkora a ti ifjú mágusotoknak van már most. És ha úgy gondolta, hogy már csak a sárkánygömb lehet az utolsó reményünk... — de hangja elcsuklott, és nem folytatta.
— A törpéknek van egy mondása — szólalt meg Tanis, majd átkarolta a lány karcsú vállát és magához vonta őt — „a kölcsönvett bajnak bánat a kamata". De ne búsulj, mi veled vagyunk.
Alhana nem szólt semmit. Egy pillanatig jólesőn törte a védelmező ölelést, aztán kiszabadította magát a férfi szorításából és a barlang bejáratához lépett. Ott megállt és visszanézett.
— Aggódsz a barátaid miatt — mondta —, de fölösleges. Kijutottak a városból és biztonságban vannak. Igaz, a surranó közel járt a halálhoz, de életben maradt és most a Jégfal felé tartanak, egy sárkánygömb nyomában.
— Honnan tudod? — ámult el Tanis.
— Már mindent elmondtam neked, amit lehet — rázta meg a fejét Alhana.
— Alhana! Honnan tudod? — kérdezte a másik még egyszer, keményen.
A lány sápadt arcán rózsaszín pír jelent meg. — Én... egy csillagékszert adtam a lovagnak. Semmit sem tud persze az erejéről és arról sem, hogyan használhatná. Nem is tudom, miért adtam oda neki, hacsak...
— Hacsak, mi? — kérdezte Tanis nagyot csodálkozva.
— Olyan kedves volt hozzám... és bátor. Az életét kockára téve segített rajtam, pedig nem is tudta igazán, ki vagyok! Egyszerűen a segítségemre sietett, mert bajban voltam. És... — a lány szeme gyanúsan megcsillant —, és könnyezett,amikor a sárkányok gyilkolták a népet. Én azelőtt még sohasem láttam felnőtt férfit sírni. Mi még akkor sem hullattunk könnyeket, amikor ránk törtek a sárkányok és elüldöztek bennünket a hazánkból. Talán már el is felejtettük, mi az!
Ekkor, mint aki rájött, hogy túl sokat mondott, félrehúzta a takarót és sietve belépett a barlangba.
— Az istenek szent nevére! — sóhajtott föl Tanis. — Egy csillagékszer! Micsoda ritka és fölbecsülhetetlenül értékékes ajándék. Ilyet szoktak egymásnak ajándékozni az egymástól erővel elszakított elf-szerelmesek. Az ékszer egyfajta kapocs a lelkeik között, amely által a szeretett lény legmélyebb érzelmeit is megérzik és erőt adhatnak egymásnak, ha a szükség úgy hozza. De Tanis hosszú élete során nem hallott még olyat, hogy bárki csillagékszert ajándékozott volna egy embernek! Mi hasznát is vehetné az ember, s különben is, milyen hatással lehet rá? És Alhana... ő sohasem tudna szeretni egy embert... sohasem viszonozhatná annak szerelmét! Csak valami vak elragadtatás lehet mögötte! A lány biztosan félt egyedül. Nem, ez csak szomorúan végződhet, hacsak valami gyökeresen meg nem változott az elfekben... vagy magában Alhanában.
Bár nagy kő esett le Tanis szívéről, megtudván, hogy Laurana és a többiek biztonságban vannak, mégis rémület és bánat nyomasztotta Sturm sorsa miatt.
9.
Silvanesti. Az álom kezdete
Harmadnap is fölszálltak a kelő nap felé és folytatták útjukat. A sárkányok látszólag elmaradtak mögöttük, bár Tika, aki leghátul helyezkedett el, azt mondta, lát valami fekete pontokat a látóhatár peremén. Aznap, késő délután, amikor már alkonyodott, elérkeztek a Thon-Thalas, vagy más néven a Lord folyóhoz, amely elválasztotta Silvanestit a külvilágtól.
Tanis sokszor hallott életében az ősi Elf Haza csodáiról és szépségéről, bár a qualinseti elfek különösebb irigykedés nélkül beszéltek róla. Nem hiányoztak nekik Silvanesti elveszített csodái, minthogy maguk e csodák jelképezték a szétvált elfek közötti különbséget.
A qualinesti elfek nagy barátságban éltek a természettel, fejlesztették és tökéletesítették annak szépségeit. Nyárfák között építették föl otthonaikat és a fák törzsét varázslattal ezüstözték és aranyozták be. Épületeiket csillogó, rózsaszín kvarcköböl építették és közéjük csábították a természetet, hogy együtt élhessenek vele.