A silvanestiek emellett minden tárgyukban kedvelték az egyediséget és különlegességet, és mivel ezt nem találták meg a valóságban, magát a természetet igazították az igényeikhez. Volt hozzá türelmük és elég idejük is, hisz mit sem jelentettek a századok az elfeknek, akik maguk is több száz évig éltek. Így tehát egész erdőket alakítottak át, és fákat ültettek, metszettek, úgy telepítettek minden bokrot és virágot, hogy hihetetlen szépségű kerteket varázsoljanak belőlük.
Nem is egyszerűen „építették" házaikat, hanem a földjükön található márványt olyan különleges és lenyűgöző formájúvá faragták, hogy a törpék... még mielőtt akülönféle fajok elszigetelődtek egymástól... több ezer mérföldről is elzarándokoltak hozzájuk, hogy könnyes áhítattal bámulják a csodát. Azt beszélték, hogy ha egy ember betéved Silvanesti kertjeibe, többé képtelen eltávozni onnan, örökre ott marad, úgy rabul ejti őt a szépségük, mint valami tündérálom.
Tanis mindezt persze csak a legendákból ismerte, mivel egyetlen qualinesti lakos sem tette be a lábát az őshazába a Testvérgyilkos háborúk óta. Ember pedig, hitük szerint, már száz éve nem járt Silvanestiben.
— Mi az igazság azokról az emberekről — kérdezte Tanis Alhanától, amint a griffek hátán végigszálltak a nyárfások fölött —, akiket úgymond, annyira rabul ejtett Silvanesti szépsége, hogy többé sohasem voltak képesek eljönni onnan. Vajon bemerészkedhetnek-e a barátaim ebbe az országba?
— Tudom én, hogy az emberek gyöngék — felelte Alhana —, de nem hinném, hogy ennyire azok. Igaz, nem járnak Silvanestibe, de csak azért, mert távol tartjuk őket, és az is biztos, hogy egyet sem óhajtanánk közülük ott tartani! Ha egyáltalán gondolnék ilyesféle veszélyre, akkor titeket sem engednélek be a hazámba.
— Még Sturmot sem? — kérdezte Tanis gonoszkodva, sértetten a lány fullánkos szavaitól.
A válasz azonban teljesen váratlanul érte: Alhana olyan sebesen fordult szembe vele, hogy hosszú, fekete haja az arcába vágott. Úgy elsápadt, hogy szinte láthatóvá váltak az alatta lüktető erek, fekete szeme majdnem elnyelte a fél-elfet.
— Ne halljam ezt többé! — sziszegte összeszorított foggal és elfehéredő ajakkal. — Ne beszélj róla nekem többé!
— De hát, tegnap este... — dadogta Tanis döbbenten és égő arcára szorította a tenyerét.
— A tegnap este meg sem történt — suttogta Alhana —, gyönge voltam, fáradt és rémült, mint amikor... amikor találkoztam Stur... a lovaggal. Sajnálom, hogy szóltam róla neked, már bánom, hogy megemlítettem a csillagékszert.
— Sajnálod, hogy odaadtad neki? — faggatta Tanis.
— Sajnálom, hogy valaha is Tarsis földjére léptem — mondta Alhana halk, szenvedélyes hangon. — Azt szeretném, ha sohasem jártam volna ott... soha! — ezzel hirtelen elfordult, magára hagyta Tanist sötét gondolataival.
A társaság ott érte el a folyót, ahonnan már látható volt a Csillagok Tornya, ragyogón, mint egy, a nap felé törő gyöngyoszlop. A griffek ekkor váratlanul lefékeztek. Tanis előrenézett, de nem látta jelét semmi veszélynek. A griffek mégis gyors iramban ereszkedtek lefelé.
Aligha volt valószínű, hogy Silvanestit támadás érte. Nem gomolygott az ég felé tábortüzek fekete füstje, mint mindenütt, ahová betették a lábukat a sárkányfattyú-seregek. A földet nem égették föl, romoknak semmi nyoma. Jól láthatta odalent a napfényben fürdő nyárfák üde, zöld koronáit. A sűrű erdőből imitt-amott kivillantak a fenséges márványépületek foltjai.
— Nem! — kiáltott Alhana parancsolón, elf-nyelven. — Gyerünk tovább! El kell jutnom a toronyig!
De a griffek ügyet sem vetettek rá, csak köröztek egyre lejjebb.
— Mi történt? — kérdezte Tanis. — Miért állunk meg? Már látni a tornyot! Mi a baj? — nézett körül. — Aggodalomra semmi ok.
— Nem hajlandók továbbrepülni — jelentette ki Alhana borúsan. – És nem mondják meg, miért, csak annyit, hogy innen magunknak kell továbbmennünk, de nem értem, miért!?
Tanisnak csöppet sem tetszett a dolog. A griffek vad, független lények hírében álltak, de ha valakinek hűséget fogadtak, azt határtalan állhatatossággal szolgálták. A silvanesti elf-fenségek mindig is használtak kezessé tett griffeket. Bár kisebbek voltak a sárkányoknál, gyorsaságuk, félelmes karmaik, horgas csőrük, oroszlánkarmos hátsó lábuk veszedelmes ellenféllé tette őket. Tanis úgy hallotta, hogy Krynn földjén nemigen akadt olyan lény, amelytől tartottak volna. Emlékezett rá, hogy ezek a griffek is sárkányhordákon keresztül szárnyaltak Tarsisba és a félelemnek a legkisebb jelét sem adták.
Most viszont a griffek láthatóan megrettentek valamitől. Leszálltak a folyó partjára és Alhana dühödt parancsszava ellenére sem voltak hajlandók egyetlen szárnycsapásnyit sem továbbrepülni. Ellenkezőleg: morcosan fölborzolták a tollukat és kereken megtagadták az engedelmességet.
Végül, mi mást tehettek volna, Tanisék leszálltak róluk és megszabadították őket a málháktól is. Akkor az oroszlánmadár teremtmények bocsánatot kérőn, vad méltósággal kitárták a szárnyukat és elrepültek.
— Nos, így állunk — jelentette ki Alhana élesen, nem törődve a felé irányuló, szemrehányó pillantásokkal. — Egyszerűen gyalog megyünk tovább, ennyi az egész. Már nem vagyunk messze.
A kis csapat a folyó homokos partján állt, onnan nézte a túlsó oldalt és a mögötte húzódó erdőt. Senki nem szólt semmit, csak feszülten lesték, nem kerülnek-e bajba. De mindössze nyárfákat láttak maguk előtt, lombjuk megcsillant a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. A folyó halk mormolással nyaldosta a partot. Bár a nyárfák még zöldelltek, a levegőben már érződött a közelgő tél lehelete.
— Úgy értettem, hogy a néped valamiféle támadás elöl menekült el — fordult végül Tanis Alhanához.
— Legyek mocsári törpe, ha ezt az országot a sárkányok fenyegetik! — hördült föl Caramon.
— Pedig megtámadtak bennünket! — felelte Alhana és tekintetével végigpásztázta a nyárfaerdőt. — Úgy hemzsegtek a sárkányok az égen, akár Tarsis fölött. A sárkányemberek pedig letarolták, feldúlták, fölégették kedves erdeinket... — akadt el a hangja.
Caramon Zúgószélhez hajolt. – Vadlibavadászat — súgta a fülébe.
A síkföldi elvigyorodott. — Nos, ha csak ennyi lesz az egész, igazán szerencsések vagyunk. — Kíváncsian nézett az elf-hajadonra. — Vajon miért hozott ide bennünket? Lehet, hogy csapdába csalt?
Caramon eltöprengett ezen egy percig, aztán a fivérére nézett, aki amióta a griffek eltávoztak, szótlanul meredt különös szemével a szemközti erdőre. A nagydarab harcos meglazította a kardját és közelebb húzódott Tikához. A kezük szinte akaratlanul összekulcsolódott. A lány aggodalommal nézett Raistlinre, de továbbra is szorosan bújt Caramonhoz.
A mágus szótlanul bámulta a vadont.
— Tanis! — szólalt meg váratlanul Alhana boldogan, és a fél-elf karjára tette a kezét. — Lehet, hogy sikerült! Talán atyám mégis elűzte őket és hazamehetünk! Ó, Tanis... — mondta izgatottan. — Át kell kelnünk a folyón, hogy kideríthessük! Gyerünk! Arévkissélejjebb van, a kanyaron túl...
— Várj, Alhana! — kiáltott utána Tanis, de a lány már fürgén szaladt a part gyepszegélyén, hosszú szoknyája vidáman csapkodott a bokája körül. — Alhana! A fenébe! Caramon, Zúgószél, menjetek utána! Aranyhold, próbáld meg észre téríteni!
Zúgószél és Caramon kényszeredetten összenézett, de engedelmeskedett Tanis utasításának és Alhana után vetették magukat. Aranyhold és Tika valamivel lassabban követte őket.