— Ki tudja, mi minden bújkálhat abban az erdőben, — dörmögte Tanis. — Raistlin...
A mágus, mintha teljesen megsüketült volna. Tanis közelebb lépett hozzá. — Raistlin!? — szólította meg még egyszer a révült varázslót.
Raistlin üres szemmel nézett vissza rá, mintha most ébredne mély álmából, aztán eljutott a tudatáig, hogy valaki szólt hozzá. Lesütötte a szemét.
— Mi a baj, Raistlin? — kérdezte Tanis. — Mit érzel?
— Semmit, Tanis — válaszolta a mágus.
Tanis pislogott.
— Semmit? — ismételte kérdő hangsúllyal.
— Olyan, mint valami sűrű köd vagy áthatolhatatlan fal — suttogta Raistlin. — Nem látok semmit, nem érzek semmit!
A fél-elf fürkészőn ránézett és hirtelen megérezte, hogy hazudik. De miért? A mágus viszonozta a pillantását, sőt, még egy kis, halovány mosoly is játszott az ajkán, mint aki tudja, hogy a másik nem hisz neki, de ő nem sokat törődik vele.
— Raistlin — mormolta Tanis halkan —, tegyük föl, hogy Lorac, az elf-király megpróbálkozott a sárkánygömbbel... akkor mi történhetett vele?
A varázsló megint csak az erdőt nézte. — Gondolod, hogy az előfordulhatott? — kérdezte.
— Igen — felelte Tanis —, aszerint, ami keveset Alhana elmondott nekem, amikor kiállta a Próbát Istarban, az Ősmágia Legendás Tornyában, egy sárkánygömb megszólította ót és kérte, hogy vigye biztonságos helyre a közeledő veszedelem elöl.
— És ő engedelmeskedett neki? — kérdezte Raistlin olyan lágyan, mint az ősi folyam mormolása a lábuk előtt.
— Igen. Elhozta Silvanestibe.
— Ugy, tehát ez Istar sárkánygömbje — suttogta Raistlin. Szeme összeszűkült és szomorúan fölsóhajtott. — Én nem tudok semmit a sárkánygömbökről — jegyezte meg hűvösen — azonkívül, amit már elmondtam neked. Egyet azonban biztosan tudok, Fél-Elf... egyikünk sem távozik Silvanestiből sértetlenül, ha bármelyikünk távozik egyáltalán.
— Miről beszélsz? Miféle veszedelem lappang ott?
— Ugyan, mit számít, milyen veszélyt látok én? — dünnyögte Raistlin, és karját összefonta köpönyege ujjában. — Be kell hatolnunk Silvanesti földjére, azt te is éppolyan jól tudod, mint én. Vagy talán feladnád a reményt, hogy rátaláljunk egy sárkánygömbre?
— De ha veszélyt látsz, mondd meg! Úgy legalább fölkészülhetünk rá... — érvelt Tanis ingerülten.
— Készülj föl akkor — suttogta halkan Raistlin, megfordult és lassan elballagott a homokos parton a fivére után.
Amikor a társaság átkelt a folyón, az utolsó napsugarak csillantak meg a túlsó part nyárfáinak lombján. Silvanesti mesebeli erdejét hamarosan elnyelte a szürkület. Az este árnyai behatoltak a törzsek közé, miképpen a sötét hullámok futnak szét a komphajó gerince alól.
Az átkelés lassú volt. A komp, egy díszesen faragott, lapos fenekű csónak, első tekintetre jó állapotban lévő bonyolult kötélzet és vonókampók segítségével mozgott a két part között, ám miután beszálltak és nekivágtak az ősi folyónak, kiderült, hogy akötelek jó része foszladozóban van. Maga a hajó is a szemük előtt kezdett szétesni, sót, még mintha a folyó is megváltozott volna valahogy.
Vörösesbarna, émelyítően vérszagú víz szivárgott be a csónaktest résein.
Éppen csak kiléptek a kompból a túlsó parton és kikapkodták a holmijukat, amikor az elnyűtt kötelek elszakadtak és eleresztették a kompot. Az erős áramlat egy pillanat alatt elsodorta a rozoga tákolmányt. Ugyanakkor az alkonyi szürkület is hirtelen átadta a helyét az éjszaka sötétjének. Bár az égbolt tiszta volt, nem takarták el a felhők, mégsem látszottak rajta a csillagok. Sem a vörös, sem a fehér hold nem jött fel. Az egyetlen fényforrás a folyó volt, amely nyomasztóan, kísértetiesen csillogott mögöttük.
— Raistlin, a pálcádat! — szólalt meg Tanis. Hangja meglepően erősen visszhangzott a néma erdőben. Még Caramon is összehúzta magát.
— Shirak! — ejtette ki Raistlin az ismerős parancsszót, mire a sárkánymancsba illesztett kristálygömb fölfénylett. De ez a fényecske sápadt volt és hideg. Úgy érezték, nem világít meg semmi mást, csak a varázsló különös, homokóra-szemét.
— Be kell húzódnunk az erdőbe — mondta Raistlin reszkető hangon. Megfordult és botladozva indult el a sötétlő vadon felé.
A többiek szótlanul, mozdulatlanul álltak a parton, megdermesztette őket a rémület. Maguk sem tudták, mitől, félnek, s talán ez volt számukra a legijesztőbb. A félelem, mintha a földből áramlott volna beléjük, végigkúszott a végtagjaikon, görcsbe rántotta a gyomrukat, kiszívta szívük és izmaik erejét, belerágta magát az elméjükbe.
De vajon mi lehetett a forrása? Nem volt ott semmi, de semmi! Semmi, amitől félniök kellett volna és mégis jobban rettegtek ettől a semmitől, mint bármi mástól eddig, egész életükben.
— Raistlinnek igaza van... be kell... mennünk az... erdőbe és... keresnünk kell... valami menedéket — préselte ki a szavakat Tanis vacogó foggal. — Kö... kövessük Raistlint!
Remegve előre támolygott, nem tudta, jönnek-e utána a többiek, de nem is törődött vele. Hallotta maga mögött Tika szipogását és Aranyholdat, amint fohászkodni próbál, de ajkai képtelenek megformálni a szavakat. Hallotta, hogy Caramon megálljt üvölt a fivére után és Zúgószél rémülten fölkiált, de mindez nem számított neki semmit. Rohannia, menekülnie kellett innen. Egyetlen vezérlősugara Raistlin pálcájának halvány fénye volt.
Kétségbeesetten botladozott a mágus után a fák között, de amint beért az erdőbe, elhagyta minden ereje. Mozdulni sem mert a rémülettől. Reszketve térdre hullott, majd előredőlt és tenyerével a földre támaszkodott.
— Raistlin! — szakadt ki belole az iszony kiáltása.
De a varázsló sem segíthetett rajta. Utoljára azt látta, hogy Raistlin pálcájának fénye lassan, kísértetiesen, egyre lassulva ereszkedik a föld felé, miután kihullott a varázsló ernyedt, látszólag élettelen kezéből.
A fák! Silvanesti csodaszép erdeje. Fák, amelyeket évszázadok alatt metszettek, formáltak csodálatosan bájos ligetekké. A fél-elfet fák vették körül! Ám ezek a fák most gazdáik ellen fordultak, rémséges sűrűséggé tömörültek össze. A reszkető levelek között zöldes lidércfény villogott.
Tanis holtraváltan nézett körül. Sok különös és borzalmas dolgot látott eddig életében, de ehhez hasonlót még soha. Ettől, gondolta magában, hamarosan az eszét veszti.
Kapkodva forgott jobbra-balra, de semerre sem volt menekvés. Körös-körül nem volt semmi más, csak fák... Silvanesti iszonytatóan eltorzult fái.
Körülötte minden egyes fa lelke saját törzse csapdájában sínylődött. Meggörbült ágaik szellemük fájdalomban vonagló karjai voltak. A göcsörtös gyökerek karmokként markolták a földet, mintha menekülni akarnának. A törzseken tátongó sebekből csorgott az eleven növények nedve, s a lombok zizegése a rettegés és fájdalom sikolyai voltak... Silvanesti fái vért könnyeztek.
Tanisnak fogalma sem volt róla, hol van és mióta van ott. Csak arra emlékezett, hogy megindult a nyárfák koronája fölé magasodó Csillagok Tornya felé. Csak ment, ment előre, semmi sem állta az útját. Egyszer csak meghallotta a surranó rémült visítását..., mintha valami kicsiny állatot kínoznának. Megfordult és csak annyit látott, hogy Tasslehoff a fákra mutat. Tanis borzalommal meredt a törzsekre, és csak megkésve jutott az eszébe, vajon hogyan kerül oda Tass. Es ott volt a félelemtől hamuszürke arcú Sturm, az elkeseredetten zokogó Laurana és a tágra nyílt szemmel bámuló Kova is.