Tanis átölelte Lauranát, karjában érezte hús-vér testét és mégis tudta, hogy a lány nincs ott... még akkor sincs, ha átfogja is, és ez a tudat volt talán a legnyomasztóbb.
Az elátkozottak lelkeinek börtönére emlékeztető ligetben még jobban eluralkodott rajta az iszony. A meggyötört fák közül vadállatok csörtettek elő és rájuk törtek.
Tanis kirántotta a kardját, hogy visszaverje őket, de az eleven, mégis torz és az el nem múló halál képében megjelenő vadakról kénytelen volt elfordítani a szemét, s fegyvere megremegett a kezében.
A szörnyekké torzult fenevadak között elviselhetetlen látványt nyújtó, koponyaképű elf-harcosok törtek előre. Az arcukban tátongó lyukakban nem voltak szemek, kezük karcsú csontszerkezetét nem borította hús. Fényesen csillogó, eleven vértől csöpögő kardokkal rontottak közéjük, de amint valamilyen fegyver megérintette őket, semmivé váltak. Az általuk okozott sebek azonban valóságosak voltak.
Caramon éppen egy farkassal küzdött, amelynek testéből mérgeskígyók gyűrűztek elő, amikor föltekintett és megpillantott egy rátörő elf-harcost, csontkezében, villogó lándzsával. Segítségért ordított fivérének.
— Ast kirannan kair Soth-aran / Suh kali Jalaran! — kiáltotta Raistlin, mire kezéből fénylő tűzgolyó szökkent elő, egyenesen az élőholt elfbe csapódott..., de teljesen hatástalanul. Annak hihetetlen erővel meglendített dárdája áthatolt Caramon páncélján és testét a mögötte lévő fához szögezte.
Az elf-harcos kirántotta fegyverét a nagydarab férfi vállából. Caramon a földre rogyott, sűrű vére összekeveredett a fáéval. Raistlin, sarját maga számára is meglepő haraggal a karjára erősített titkos hüvelyből tőrt rántott elő és az elf felé hajította. A penge beléhatolt az élőholt szellembe, mire az, lovával együtt szertefoszlott a levegőben. A földön fekvő Caramon testéről szánalmas, béna húsdarabként csüngött a karja.
Aranyhold mellétérdelt, hogy meggyógyítsa, de az iszonyattól ajkára fagytak az imádság szavai.
— Segíts meg, Mishakal — nyögte ki végül —, segíts, hogy segíthessek a barátaimon!
A szörnyű seb összezárult. Bár még mindig szivárgott belőle a vér és végigfolyt Caramon oldalán, a halál szorítása mégis engedett a harcos testén. Raistlin a fivére mellé térdelt és halkan szólongatni kezdte. Egyszer csak elhallgatott és különös szemével a Caramon mögötti fákat leste.
— Te vagy az!? — suttogta a varázsló.
— Ki az? — kérdezte Caramon elhalón, meghallván az iszonyat és a félelem remegését fivére hangjában. A termetes harcos a zöldes fénybe meredt, de nem látott semmit. — Ki az?
De a mágus már az árnyalakhoz beszélt és nem válaszolt neki.
— Szükségem van a segítségedre — mondta komoran —, most is, mint azelőtt!
Caramon látta, amint a testvére, mintha a tátongó űrt akarná áthidalni, előrenyújtja a kezét, és szívébe markolt az ismeretlen forrásból származó rémület.
— Ne, Raist! — kiáltotta és megragadta a másikat...
Raistlin karja lehanyatlott.
— A megállapodásunk érvényes. Mi? Hogy még többet akarsz? — a mágus egy pillanatra elhallgatott, majd keservesen fölsóhajtott. — Mondd hát, mi legyen az?
Hosszú pillanatokig elmélyülten figyelt valamire. Caramon szerető aggodalommal figyelte, és látta, amint fivére keskeny, fémes csillogású arca elsápad. Raistlin behunyta a szemét és úgy nyeldekelt, mintha a kotyvalékát inná. Végül megadóan lehajtotta a fejét.
— Elfogadom!
Caramon rémülten fölüvöltött, amint Raistlin köpönyege, a világban semlegességét jelző vörös köpeny, lassan karmazsinszínűre, majd vérvörösre sötétül, míg végül teljesen feketévé nem változik.
— Ezt is elfogadom — ismételte meg Raistlin, most már nyugodtabban —, annak tudatában, hogy a jövő megváltoztatható. Mondd hát, mit kell tennünk?
Élénken figyelt. Caramon döbbenten felnyögött és megragadta a karját.
— Hogyan juthatunk el élve a toronyig? — kérdezte Raistlin láthatatlan mesterétől. Ismét összpontosította minden figyelmét, majd csöndesen bólintott. — És én is megkapom, amire szükségem van? Jól van hát. Az istenek áldjanak akkor, ha ez egyáltalán lehetséges sötét útjaidon!
Raistlin fölemelkedett, fekete köpönyege meglendült szikár alakja körül. Nem törődött Caramon keserves zokogásával és Aranyhold elborzadó nyögésével... elindult, hogy megkeresse Tanist. A fél-elfet egy fának támaszkodva találta, amint egy csapat elf-szellemharcossal küzd éppen.
A varázsló nyugodt mozdulattal benyúlt a tarsolyába és előhúzott belőle egy darabka nyúlbőrt és egy vékony borostyán rudacskát. Bal kezével egymáshoz dörzsölte őket, előrenyújtotta jobb karját és megszólalt: — Ast kirannan kair Gadurm Soth-arn / Suh kali Jaralan.
Ujjai hegyéből villámok csaptak ki és a zöldesen izzó levegőn át lesújtottak az elf-szellemharcosokra. Azok nyomban semmivé foszlottak. Tanis kimerülten hátratántorodott.
Raistlin az eltorzult, meggyötört fák között állt egy tisztáson.
— Gyertek ide körém! — parancsolta a mágus társainak.
Tanis tétovázott: a tisztás szélén elf-szellemharcosok nyüzsögtek. Már-már rohamra indultak, amikor Raistlin fölemelte a kezét, mire megtorpantak, mintha láthatatlan falba ütköztek volna.
— Gyertek ide mellém! — mindnyájan megrökönyödve hallották, hogy Raisthn, a Próbatétele óta először, normális emberi hangon szól hozzájuk. — Siessetek! — sürgette társait. — Most nem támadnak egy darabig. Félnek tőlem, de nem tarthatom vissza őket sokáig.
Tanis lépett oda elsőként, arca sápadt volt vörös szakálla alatt, fejsebéből szivárgott a vér. Aranyhold Caramont támogatta közelebb, aki fájdalomtól eltorzult arccal, vérző karját szorította el. Lassan, egyenként a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Végül már csak Sturm maradt a körön kívül.
— Mindig tudtam, hogy ez lesz a vége mondta a lovag lassan, tagoltan. De inkább meghalok, semmint elfogadjam a védelmedet, Raiatlin.
Ezzel a lovag megfordult és beljebb húzódott az erdőbe.
Tanis látta, hogy az élőholt elf-harcosok vezére int a kezével a katonáinak, hogy kövessék a solamniait. A fél-elf is már mozdult utána, amikor egy erős kéz hirtelen megragadta.
— Hagyd őt! — mondta a varázsló keményen. — Különben mindannyian odaveszünk. Tudomásomra jutott valami, amit meg kell osztanom veletek, de nincs rá sok időm. Keresztül kell vágnunk ezen az erdőn a Csillagok Tornyáig. Végig kell mennünk a halál útján, ahol a halandók beteges, torz fantáziájában megfogant minden rémisztő teremtmény föltámad és megpróbál majd megállítani bennünket. De tudnotok kell, hogy... utunk álom csupán, Lorac lidérces álma... és a saját rémlátomásainkon haladunk át ... A jövő képei támadhatnak föl előttünk, hogy segítsenek... vagy akadályozzanak. Ne feledjétek, hogy míg a testünk mozog, az elménk alszik. A halál csak szendergő tudatunkban létezik... hacsak nem hisszük el, hogy valóban létezik.
— És miért nem ébredhetünk föl? — kérdezte Tanis ingerülten.
— Mert Lorac nagyon erősen hisz az álmában, a ti hitetek pedig gyönge. Akkor tértek majd vissza a valóságba, amikor végleg és szilárdan elhiszitek, hogy ez csak egy álom.
— Ha ez igaz — mormolta Tanis —, és te meg vagy győződve róla, hogy álom az egész, akkor magad miért nem ébredsz föl?
— Talán azért — mosolyodott el Raistlin —, mert úgy döntöttem, hogy nem is akarok!