— Nem értem! — kiáltott föl Tanis keserű tehetetlenségében.
— Majd megérted — jósolta meg Raistlin zordan —, vagy meghalsz, mely utóbbi esetben úgysem számít az egész.
10.
Ébredő álmok
A jövő látomásai
Társai rémült pillantásaival mit sem törődve, Raistlin odalépett vérző karját szorongató testvéréhez.
— Majd én gondját viselem — mondta a varázsló Aranyholdnak és fekete köpönyeges karjával átölelte fivérét.
— Nem — nyögte Caramon —, nincs hozzá elég er... — de hangja elhalt amint ikertestvére támaszára lelt.
— Most elég erős vagyok hozzá, Caramon — mondta Raistlin kedvesen, s maga ez a kedvesség hideglelős reszketést váltott ki a harcosból. — Támaszkodj csak rám, testvér!
A fájdalomtól és félelemtől elgyöngült Caramon életében először Raistlinre támaszkodott. A varázsló pedig szinte cipelte, amint nekivágtak a rettenet erdejének.
— Mi történik itt, Raist? — kérdezte Caramon elfullóan. — Miért viselsz fekete köpönyeget? És a hangod is...
— Takarékoskodj az erőddel, testvér — tanácsolta Raistlin gyöngéden.
A különös pár beljebb hatolt az erdőbe és az élőholt elf harcosok gyűlölködve figyelték őket a fák közül. Jól látták a holtak gyúlöletét az élőkkel szemben, az üres szemüregek mélyén fölfénylő szikrákból... de egyetlen élőholt sem mert rátámadni a fekete köpenyes varázslóra. Caramon érezte, amint az életet jelentő, sűrű vér kicsordul az ujjai között. Ahogy a súlyos csöppek a lába alatt hersegő halott, nyálkás levelekre hullottak, egyre inkább eluralkodott rajta a gyöngeség. Láztól elgyötörten, mintha úgy látta volna, hogy fekete árnyéka úgy erősödik, ahogy ő maga gyöngül.
Tanis berohant az erdőbe, hogy megkeresse Sturmot. Csapatnyi elf-szellemharcossal küzdött éppen, amikor rátalált.
— Ez csak álom! — kiáltott rá Tanis, amint a lovag szúrta, vágta az élőholt teremtményeket. Valahányszor eltalált egyet, az eltűnt, hogy egy pillanatmúlva ismét megjelenjen.
A fél-elf is kirántotta kardját, Sturm mellé lépett és maga is harcba szállt a szellemekkel.
— Phű! — nyögött föl a lovag, aztán felhördült a fájdalomtól, amint egy nyílvessző fúródott a karjába. A seb nem volt mély, mert a páncélinge megvédte, de azért erősen vérzett. — Hogy ez csak álom? — mordult föl Sturm és kirántotta a véres vesszőt.
Tanis a lovag elé vetette magát és visszaverte a támadókat, amíg Sturmnak sikerült valamennyire elállitania a vérzést.
— Raistlin azt mondta... — kezdte Tanis.
— Raistlin? Hah! Nézz csak a köpönyegére, Tanis!
— De te meg itt vagy... Silvanestiben! — vágott vissza Tanis zavarodottan. Az a furcsa érzése támadt, hogy önmagával vitatkozik. — Alhana azt mondta, hogy a Jégfalnál vagytok! A lovag megvonta a vállát. — Talán a segítségetekre küldtek. Jól van, hiszen csak álom, mondta a fél-elf magának. Végül úgyis fölébredek.
De nem változott semmi. Az élőholt elfek még mindig ott voltak és ádázul harcoltak. Sturmnak biztosan igaza van: Raistlin hazudott. Éppen úgy, mint akkor, mielőtt az erdőbe beléptek volna. De miért? Mi lehet a célja?
Ekkor hirtelen megértette: a sárkánygömb!
— Oda kell érnünk a toronyhoz, még Raistlin előtt! — kiáltotta oda Sturmnak Tanis. Tudom, hogy mit akar a varázsló.
A lovag erejéből csak egy kurta biccentésre futotta. Ettől kezdve Tanis nem tett semmi mást, csak elkeseredetten harcolt minden hüvelyknyi meghódított földért. A két harcosnak néha sikerült visszaszorítania az élőholt elfeket, csak hogy még többen rontsanak rájuk a következő pillanatban.
Tudták ugyan, de nem érzékelték igazán, hogy múlik az idő. Egyszer, egy pillanatra áttört a zöldes derengésen a napsugár, de az éji árnyak úgy lebegtek a föld fölött, mint valami sárkányszárnyak.
Mielőtt végleg összesűrúsödött volna a sötétség, Sturm és Tanis megpillantotta a tornyot. A fehér márványból emelt épület ott csillogott előttük. egy nagyobb tisztás közepén állt és úgy emelkedett az ég felé, mint egy kriptából kinyúló csontvázujj.
Amint meglátták a Tornyot, futva megindultak felé. Bár gyöngék és kimerültek voltak, semmi kedvük nem volt abban a halálos erdőben éjszakázni. Az elf-kísértetharcosok észrevették, hogy áldozataik menekülnek és dühödt rikoltással vetették utánuk magukat.
Tanis addig rohant, amíg úgy nem érezte, hogy a tüdeje kiszakad a fájdalomtól. Sturm megelőzte futtában és ide-oda csapkodott a karajával az útjukba álló élőholtak felé. Tanis már egész közel jutott a toronyhoz, amikor az egyik fának a gyökere a csizmájára csavarodott és teljes hosszában végigvágódott a földön.
Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát, de a gyökér nem engedett. Ott vergődött tehetetlenül, amikor egy ocsmány, eltorzult arcú élőholt elf a magasba emelte fölötte a lándzsáját, hogy a földhöz szögezze. Hirtelen az elf szemgödre kitágult és csontkezéből kihullott a fegyver, amint egy kard pengéje átjárta átlátszó testét, s a következő pillanatban rémes sikollyal eltűnt.
Tanis fölnézett... vajon ki mentette meg az életét. Különös harcos volt... furcsa, de mégis valahogy ismerős. Leemelte a sisakját és Tanis belenézhetett villogó, barna szemébe!
— Kitiara! — nyögte döbbenten. — Te itt? Hogyan? Miért?
— Meghallottam, hogy segítségre van szükséged — mondta Kit, megszokott, elbűvölően ferde mosolyával. — Úgy látom, helyesen értettem az üzenetet. — Odanyújtotta a kezét, a férfi megfogta tétován és a lány talpra segítette. Kit maga volt a hús-vér valóság. — Ki az ott elöl? Sturm? Pompás!
Mint a régi szép időkben. Nos, menjünk a toronyhoz? — kérdezte Tanistól és elnevette magát döbbent arckifejezéseláttán.
Zúgószél egyedül küzdött az élőholt elf-harcosok egész légiója ellen. Tisztában volt vele, hogy már nem bírhatja soká. Ekkor egy tiszta hang kiáltását hallotta. Fölnézett... és Que-shu törzsbéliek csapatát látta maga előtt! Örömmel kiáltott föl. De rémületére azt kellett látnia, hogy azok nyilaikat egyenesen rá irányítják.
— Nee! — kiáltotta anyanyelvükön. — Hát nem ismertek meg? Én va...
Que-shu harcosai csupán íjaik húrjával válaszoltak neki. Zúgószél csak annyit érzett, hogy az egyik tollas nyílvessző a másik után csapódik a testébe.
— Te hoztad el hozzánk a kék kristálypálcát — üvöltötték. — Te vagy a hibás! Miattad rombolták porig a falunkat!
— Én nem akartam! — sóhajtotta a síkföldi és lerogyott a földre. — Nem tudtam... bocsássatok meg!
Én vezettem ide őket, gondolta magában Kova... én vagyok felelős értük, én vagyok a legöregebb, én is mentem meg őket.
A törpe megmarkolta harci szekercéjét és kihívó csatakiáltással fordult a szemben álló elf-harcosok felé, de azok csak kacagtak rajta.
Kova mérgesen előrelendült..., de alig mozdult a lába. Térdizülete megduzzadt és iszonyatosan szaggatott. Bütykös ujjai megremegtek, szorítása elernyedt a harci balta nyelén. Szaggatottan lihegett és rádöbbent, miért nem támadnak rá az elfek: hagyták, hogy élemedett kora végezzen vele.
Miközben erre rájött, érezte, hogy a tudata összezavarodik, látása elhomályosul. A mellényzsebét tapogatta és azon töprengett, hová is tehette azt a nyavalyás szemüveget. Ekkor egy alak, valaki ismerős alapja bukkant föl előtte. Talán Tika? Szemüveg nélkül nem láthatta világosan...