Tika ütött-vágott, úgy tört magának utat az elf-harcosok között, csak azért, hogy azok a következő pillanatbank sárkányfattyakká változzanak! Hüllőszemük vörösen villogott, nyelvük végigsiklott kardjuk pengéjén. A pincérlányt dermesztő rémület fogta el. Botladozva nekitántorodott Sturmnak. A lovag ingerülten megpördült és félreparancsolta útjából a lányt. Tika hátratántorodott és nekiütközött Kovának... a törpe türelmetlenül odébb taszította.
Könnyeinek áradata közül döbbenten látta, hogy a sárkányemberek újból előszökkennek saját tetemeikből és csatarendbe állnak. Tika elveszítette minden önuralmát... rémületében mindenre lesújtott, ami csak megmoccant körülötte.
Csak akkor tért magához, amikor fölpillantott és Raistlin fekete köpönyeges alakját látta meg maga előtt. A varázsló nem szólt semmit, csak némán lemutatott a földre. Kova hevert a lány lábainál holtan, mellében Tika kardjával!
Aranyhold csak rohant a göcsörtös, eltorzult fatörzsek között. Magányosan, tévelyegve, kétségbeesetten kereste barátait. A távolból, a fegyvercsattogás zaján keresztül hallotta Zúgószél hívó szavát..., s egy pillanat múlva, amint a páija kiáltása hörgésbe fullad. Vakon előrelódult, keresztülcsörtetett a sűrű bozóton, amíg kezét és arcát vérző karcolások nem borították el. Végre rábukkant Zúgószélre.
A harcos a földön hevert, testében számtalan... ismerős nyílvessző!
Odarohant hozzá és térdre rogyott mellette. — Gyógyítsd meg őt, Mishakal! — fohászkodott istennőjéhez, mint már annyiszor.
De nem történt semmi: az élet nem tért vissza Zúgószél hamuszürke arcába. Üveges szeme továbbra is mozdulatlanul meredt a zöldes, halovány égre.
— Miért nem válaszolsz? Gyógyítsd meg őt! — sikoltott Aranyhold az istenséghez és akkor megértett valamit. Nee! — nyöszörögte. — Engem büntess! Én voltam az, aki kételkedett! Én ostromoltalak hitetlenségemmel! Láttam Tarsis pusztulását, ártatlan gyermekek kínhalálát! Hogy engedhetted meg ezt? Törekszem én a hitre, de kételyek is gyötörnek, amikor ilyen szörnyűségeket látok! Ne őt büntesd hát! — zokogva borult embere élettelen tetemére. Nem is vette észre, hogy az elf-harcosok szoros gyűrűbe fogják.
Tasslehoff a körülötte zajló szörnyűségek láttán megtörten letámolygott az ösvényről és rájött, hogy a társai... valahogy elszakadtak tőle. Az élőholtak nem bántották. Ők, akiket mások rettegése táplált, nem éreztek félelmet ebben a törékeny alakban.
Végül, csaknem egész napi tévelygés után, a surranó megérkezett a Csillagok Tornyánakkapuja elé. Könnyelmű csavargása itt hirtelen véget ért, mivel megtalálta a barátait... vagy legalábbis egyet közülük.
Hátát a zárt kapunak vetve, Tika küzdött ott az életéért, egész seregnyi torz, rémálomszülte alak ellen. Tass rájött, hogyha a lány bejuthatna a toronyba, ott biztonságra lelne.
Meglódult, apró teste könnyen utat talált magának a kavargó sokaságon át és vizsgálni kezdte a zárat, mialatt Tika vad kardcsapásokkal tartotta vissza az elfeket.
— Siess, Tass! — kiáltotta a lány zihálva.
A zárat egy pillanat alatt kinyitom... gondolta Tass, olyan egyszerű szerkezet, hogy szinte elcsodálkozott, egyáltalán miért szerelték föl az elfek.
— No, ezt másodpercek alatt kinyitom! — jelentette ki.
De éppen csak hozzálátott, amikor valami megtaszította hátulról és elügyetlenkedte a dolgot.
— Hé! — kiáltotta mérgesen Tikának és megfordult. — Kicsit jobban vigyázz! — és rémülten elhallgatott. A lány a lábánál hevert, vörös tincsei közül szivárgott a vér.
— Nee, Tika, nem! — suttogta, hátha csak megsebesült.
Talán, ha beviheti a toronyba, ott majd segít rajta valaki. Látását könnyek homályosították el, a keze remegett. Igyekeznem kell! — gondolta Tass feszülten. Miért nem nyílik már ez a vacak? Hiszen olyan egyszerú! Dühödten megrángatta a zárat.
Egyhe szúrást érzett az ujjában, amint a szerkezet kattant egyet. A torony kapuja lassan-kezdett kitárulni, de Tass csak az ujja hegyén megcsillanó vércsöppecskére nézett. Még egyszer megvizsgálta a zárat és most észrevett rajta egy kiálló, kis aranytűt. Egyszerű zár — egyszerű csapda... miközben a méreg ijesztő melegséggel árasztotta el a testét, még lenézett és rájött, hogy már késő: Tika halott volt.
Raistlin és fivére minden baj nélkül kelt át az erdőn. Caramon egyre nagyobb döbbenettel nézte, amint a mágus elűzi a rájuk támadó gonosz teremtményeket: egyszer valami hihetetlen varázslattal, máskor lenyűgöző akaratának erejével.
Raistlin kedves, nyájas, sőt, féltőn gondoskodó volt hozzá.
Caramonnak sokszor meg kellett állnia pihenni, s miközben lassan bealkonyodott, már alig vonszolta magát, pedig fivére már szinte vitte. Ám, ahogy Caramon gyöngült, úgy erősödött Raistlin.
Végre, amikor szétterült az éjszaka sötét leple, kegyesen bevégezve ezt a zöldfényű, gyötrelmes napot, az ikrek odaértek a toronyhoz. Megtorpantak. Caramon lázas fájdalomban égett.
— Pihennem kell, Raist — nyögte —, tegyél le.
— Hát persze, testvér — felelte Raistlin kedvesen. Segített Caramonnak, hogy kényelmesen nekitámaszkodhasson a torony gyöngyházfényű falának és hűvösen csillogó szemével végignézett rajta.
— Isten veled, Caramon — suttogta.
A harcos döbbenten bámult rá. A fák árnyékában látta, amint az eddig tisztes távolságban utánuk óvakodó elfek közelebb húzódnak, miután megérezték, hogy a varázsló, aki mindeddig visszarettentette őket, távozni készül.
— Raist — mormolta lassan Caramon —, nem hagyhatsz itt! Nem küzdhetek meg velük... nincs hozzá elég erőm! Szükségem van rád!
— Az lehet, de tudod, testvér, nekem nincs szükségem többé rád. Most végre az vagyok, aki nem lehettem a természet álnoksága miatt... teljes ember... magamévá tettem a te erődet.
Caramon értetlenül bámult Raistlinre, aki megfordult, hogy odébb álljon.
— Raist!
Caramon rémült kiáltása megállította egy pillanatra. Visszanézett ikertestvérére, fekete csuklyájának mélységéből csak aranyló szeme villant elő.
— Nos, milyen érzés a gyöngeség és a félelem, testvér? — kérdezte lágyan. Ezzel megfordult és a torony kapujához lépett, amely előtt Tika és Tass hevert holtan. Raistlin átlépett a surranó teteme fölött és eltűnt a sötétben.
Amikor Sturm, Tanis és Kitiara a toronyhoz érzek, annak tövében, a gyepen egy alakot láttak heverni. Az élőholt elfek szellemárnyai sereglettek éppen köré nagy üvöltözéssel és rikoltozással, hideg kardjaikat felé szegezve.
— Caramon! — kiáltott föl Tanis elálló szívveréssel.
— És hol van a fivére? — vetett egy oldalpillantást Sturm Kitiara felé. — Biztos itthagyta a halál martalékául!
Miközben a harcos megsegítésére siettek, Tanis megrázta a fejét. Sturm és Kitiara karddal szorította vissza az elfeket, mialatt Tanis térdre ereszkedett a halálosan sérült harcos mellett.
Caramon fölemelte homályos tekintetét és Tanis szemébe nézett, de alig ismerte fel ót, a látását elvakító véres ködtől. Maradék erejével megpróbált mondani valamit.
— Vigyázz Raistlinre, Tanis — hörögte —...most, hogy ha már nem leszek... tartsd szemmel...!
— Hogy Raistlinre vigyázzak? — kézdezett vissza Tanis dühödten. — Rá, aki téged itthagyott meghalni? — és karjába ölelte a harcost.