Caramon szomorúan lehunyta a szemét. — Nem, Tanis, tévedsz... én... küldtem el őt — motyogta és előrebukott.
Rájuk borult az éjszaka sötétje. Az elfek eltűntek. Sturm és Kit odaállt a halott harcos mellé.
— Hát nem megmondtam előre? — kérdezte Sturm nyersen.
— Szegény Caramon — suttogta Kitiara és féltestvéréhez hajolt. — Valahogy mindig sejtettem, hogy ez lesz a vége. — Egy pillanatra elhallgatott, majd csöndesen megszólalt: — Szóval az én kicsi Raistom valóban erős lett! — tűnődött félig magában.
— A testvéred élete árán!
Kitiara Tanisra nézett, mintha meglepte volna a váratlan kijelentés. Aztán megvonta a vállát és lenézett a vértócsában heverő Caramonra. — Szegény kölyök — mormolta halkan.
Sturm köpenyével betakarta Caramon testét, majd mindhárman a torony kapujához léptek.
— Tanis! — mutatott előre a lovag.
— Ó, nem! Tass, ez lehetetlen! — motyogta a fél-elf —, és Tika!
A surranó teste közvetlenül a kapu előtt feküdt, vékony végtagjai a méreg hatására görcsbe merevedtek. Mellette a pincérlány, véráztatta rőtes üstökével. Tanis letérdelt hozzájuk. A surranó haláltusájában elszakította egyik szütyőjét... tartalma szerteszóródott a földön. Tanis arany csillanására lett figyelmes. Odanyúlt és fölvette az elfmester készítette, fúzfaleveleket formázó gyúrűt. Látása elhomályosult a szemét elöntő könnyektől és a tenyerébe temette az arcát.
— Itt már nem tehetünk semmit — tette Sturm barátja vállára a kezét. — Tovább kell mennünk, hogy véget vethessünk ennek az egésznek. Raistlint megölöm, ha másra nem futja is az erőmből.
A halál az elménkben lakozik, hiszen ez csak álom — ismételte magában Tanis. De ezek Raistlin szavai voltak, és a saját szemével látta, mivé változott a varázsló!
Végül csak fölébredek, gondolta és minden akaraterejét összeszedve azon igyekezett, hogy elhiggye, mindez csak álom. Am, amikor kinyitotta a szemét, a surranó teteme még mindig ott hevert a földön.
Tanis markába szorította a gyűrűt, majd Kit és Sturm nyomában belépett a dohos, nyálkás márványcsarnokban.
A falakon körben képek függtek aranykeretben, üvegablakokon át kísérteties lidércfény szűrődött a helyiségbe. Valaha gyönyörű lehetett ez a terem, de most még a képek is valahogy eltorzultak, csak a halál szörnyű látomásait vetítették eléjük. Ahogy lassan előre lopakodtak, egy, a folyosó végén nyíló szobából kiszűrődő zöldes fényre figyeltek föl. Perzselte az arcukat. A fényből rosszindulat áradt feléjük, mint valami eltorzult nap sugara.
— Ott, maga a gonosz lakozik — mondta Tanis. Szívét harag töltötte el... harag, gyász és égető bosszúvágy.
Futásnak eredt, de a zöldesen izzó levegő visszatántorította, minden lépés egyre nagyobb erőfeszítésébe került.
Mellette küszködött Kitiara... Tanis átkarolta őt, bár magának is alig volt jártányi ereje. Kit arca verejtéktől fénylett, sötét hajfürtjei nedvesen tapadtak a homlokához. Szeme nagyra tágult a rettegéstől... Tanis első ízben látta félni őt. Sturm nyögve zihált, úgy küzdötte előre magát páncélja terhe alatt görnyedezve.
Eleinte úgy vették észre, hogy egy lépést sem haladnak előre, de hamarosan rájöttek, hogy lassan-lassan azért csak továbbjutnak, csigatempóban közelednek a zöldes fényt árasztó helyiséghez. A ragyogás fájdalmasan marta a szemüket, a mozgás iszonyú erőfeszítésükbe került.
Teljesen kimerültek, izmaik sajogtak, a tüdejük égett. Tanis már úgy érezte, hogy egy lépésre sem futja az erejéből, amikor egy hang a nevén szólította. Fölemelte lüktető fejét és Lauranát látta maga előtt, kezében elf kardjával. A súlyos fegyver mintha meg sem kottyant volna a lánynak, amint örömteli kiáltással vetődött felé.
— Tanthalas! Jól vagy? Itt várok rád...
De hangja elakadt, amint megpillantotta Tanis karjában azt a másik nőt. Rögtön tudta, hogy ez csak Kitiara lehet, az emberlány. A nő, akit Tanis szeret. Laurana arca először elfehéredett, majd paprikavörös lett.
— Laurana! — kiáltott föl Tanis bűntudattal a hangjában, amiért fájdalmat okozott az elf-lánynak.
— Tanis! Sturm! — kiáltotta ekkor Kittara és előremutatott.
A hangjából kicsengő rémület hallatán mindnyájan megfordultak és végignéztek a zöld fényben úszó folyosón.
— Drakus Tsaro, deghnyah! — kiáltott föl Sturm solamniai nyelven.
A folyosó végében hatalmas, zöld sárkány tornyosult. Vérontó Cyan volt a neve és ő lehetett Krynn egyik leghatalmasabb sárkánya. Csupán az óriás Vörös nőstény volt nagyobb nála. Kidugta fejét az ajtónyíláson és gigászi testével elállta a zöld ragyogás útját. Acél, emberi hús és elf-vér szaga áradt felőle. Tüzes szemét a kis csoportra szegezte.
Moccanni sem bírtak. A sárkányiszonytól eltelve csak álltak egy helyben és bámulták, amint a sárkány előnyomakodik az ajtón és oly könnyedén tör magának utat a márványfalban, mintha az csak vályogból lenne. Cyan szélesre tátotta a száját és nekiindult a folyosónak.
Nem tehettek ellene semmit. Fegyvereik kihullottak bénult kezükből. A halál volt az egyetlen gondolatuk. Ám amint a sárkány feléjük közeledett, egy sötét árny bukkant elő egy láthatatlan ajtónyílás még mélyebb sötétjébol, megállt és szembefordult velük.
— Raistlin! — mondta ki a nevét Sturm nyugodtan. — Most megfizetsz a fivéred haláláért!
Megfeledkezett a sárkányról, csak Caramon élettelen testét látta maga előtt, úgy vetette magát a lovag fölemelt karddal a varázslóra.
— Ölj csak meg, lovag, de ezzel pusztulásra ítéled magadat és minden társad halálát okozod, mert csakis az én varázserőm..., az segíthet nektek legyőzni Vérontó Cyant.
— Sturm, megállj! — kiáltotta Tanis, s bár lelke tele volt gyilkos indulattal, mégis tudta, hogy a mágusnak igazavan. Érezte a fekete köpönyeg mögül kisugárzó hatalmas erőt. — Szükségünk van a segítségére.
— Nem! — válaszolta Sturm és fejét rázva félreugrott, amint Raistlin a közelükbe ért. — Már megmondtam... nem fogadom el a védelmét! Különösen most nem! Isten veled, Tanis!
Mielőtt bármelyikük megállíthatta volna, Sturm ellépett Raistlin mellett, és egyenesen Vérontó Cyan felé tartott. A hatalmas sárkány feje jobbra-balra ingott, úgy várta ezt az első kihívást, mióta meghódította Silvanestit.
Tanis Raistlinbe kapaszkodott: — Csinálj már valamit! — A lovag az utamban van, bármilyen varázslatot alkalmaznék, az őt is megölné — felelte a mágus.
— Sturm — üvöltötte Tanis... hangja gyászosan visszhangzott a folyosón.
A lovag megtorpant... élénken figyelt, de nem Tanis kiáltására. Tiszta, zengő trombitaszó volt az, amit hallott, hangja hideg, akár a metsző szél, távoli hazája hófödte hegycsúcsain. A tiszta, harsogó trombitaszó dicsőn szárnyalt a sötétség, a halál, a kétségbeesés fölött és belehasított a szívébe.
Sturm örömteli csatakiáltással viszonozta a rikoltó zengést. Magasba emelte kardját, atyja fegyverét... az ősi, jégmadár és rózsa ölelte penge büszkén megvillant. Az egyik törött ablakon beszúródó ezüst holdfény a gonosz, zöld derengést kettéhasította és tiszta, fehér ragyogásba burkolta a fegyvert.
Ismét fölharsant a trombitaszó, amire Sturm újabb kiáltással válaszolt, de ezúttal hangja megtört, mivel a trombita zengése is megváltozott. Már nem volt élesen tiszta, inkább recsegőn, nyersen rikoltott.
— Neem! — gondolta magában a lovag, mindjobban megközelítve a sárkányt. A rivalgás az ellenség kürtszava volt. Csapdába csalták! Hamarosan a sárkány háta mögül előbújó sárkányfattyak vették körül, harsányan röhögve a hiszékenységén.