Sturm megállt és izzadt, kesztyűs markába szorította a fegyverét. A sárkány csapatai által körülvéve a fejét ingatta, legyőzhetetlenül magasodott fölé és kacskaringós nyelvével végignyalta kitátott száját.
Sturm gyomra öklömnyire zsugorodott a félelemtál, nyirkos bőre hideglelősen bizsergett. Harmadszor is fölrikoltott az álnok, fenyegető kürtszó. Hát hiábavaló volt az egész... mindennek vége. Csak a gyalázatos vereség és a halál várt rá. Kétségbeesetten, riadtan nézett körül. Hol lehet Tanis? Szüksége lett volna rá, de nem látta őt sehol. Elkeseredetten ismételgette magában a lovagi jelszót: „az életem a becsület!", de a szavak értelmetlenül, üresen csengtek a fülében, hiszen nem is igazi lovag! Mit jelent számára a Kódex? Hazugság volt az egész élete! Kardot markoló karja megremegett és elernyedt... a fegyver kihullott a kezéből, térdre rogyott és sírva fakadt, akár egy kisgyerek, fejét eltakarta a fenyegető borzalom elől.
Vérontó Cyan villogó karmainak egyetlen mozdulatával kioltotta a lovag életét, vérfoltos mancsába szorította Sturm testét. Megvetően a padlóra lökte az élettelen tetemet, amely még utolsókat rángott, miközben a sárkányfattyak rávetették magukat, hogy darabokra. tépjék.
De beleütköztek valami leküzdhetetlen akadályba! Egy holdfényben ezüstösen villogó alak rohant oda a lovag maradványaihoz. Laurana gyorsan lehajolt, és fölragadta Sturm kardját, majd fölegyenesedett és szembefordult a sárkányemberekkel.
— Csak érjetek hozzá és végetek van! — kiáltotta könnyes szemmel.
— Laurana! — üvöltötte Tanis és előrelendült, hogy a lány segítségére siessen, de a sárkányfattyak most ellene fordultak. Dühödten kaszabolta őket... mindenáron el akarta érni az elf-hajadont. Éppen keresztülverekedte magát rajtuk, amikor meghallotta, hogy Kitiara a nevét kiáltja.
Visszapördült és látta, amint négy sárkányfattyú tartja sakkban az emberlányt. A fél-elf tétován megtorpant és abban a pillanatban Laurana fölbukott Sturm tetemében és a hüllőlények kardjaival a szívében a padlóra zuhant.
— Laurana... neem! — ordított Tanis. Felé szökkent, amikor a fülébe hasított Kitiara újabb kiáltása. Rémülten megfordult és magatehetetlenül a fej éhez kapott, amint meglátta, hogy Kitiara is lehanyatlik ellenfelei csapásai alatt.
A fél-elf őrjöngve fölzokogott, érezte, hogy eluralkodik rajta a téboly és már csak a halált kívánja, hogy általa vége szakadjon ennek a szenvedésnek! Megmarkolta Kith-Kanan varázskardját... már nem volt más vágya, csak hogy ölhessen és pusztuljon maga is. De Raistlin elállta az útját... fekete oszlopként emelkedett a sárkány elé.
Tanis a földre hanyatlott... tudta, hogy végzete elkerülhetetlen. Szorosan markába zárta akis aranygyűrűt, úgy várta a halált.
Ekkor meghallotta a mágus zengő hangon kiejtett varázsigéjét. A sárkány dühödten felbömbölt... a két erő összecsapott, de Tanis már nem törődött semmivel. Szorosan becsukta a szemét, elzárta a hangok és az élet útját. Egyetlen dolog maradt valóságos számára, a markába szorított gyűrű.
Hirtelen tudatára ébredt a tenyerébe hasító aranykarikának: a fém hűvös volt, a pereme éles. Érezte, amint az összefonódó fűzfalevelek belevágnak a húsába.
Még szorosabbra zárta ujjait a kicsiny ékszer körül. A fém mélyen belehasított a tenyerébe. Fáj!... igazi fájdalom...
Tehát álmodom!
Tanis kinyitotta a szemét. Solinari és Lunitari összefonódó ezüst és vörös sugarai körülölelték a tornyot. Hideg márványpadlón feküdt. Keze ökölbe szorítva, olyan erősen, hogy annak fájdalmára ébredt. Fájdalom! A gyűrű... az álom! Rémülten felült és körülnézett. A folyosó egyetlen másik alakot kivéve üres volt: Raistlin támaszkodott a falnak és keservesen köhögött.
A fél-elf nehezen talpra állt és támolyogva megindult a varázsló felé. Amikor közelebb ért hozzá, meglátta a szája szélén kibuggyanó vért. A vércseppek vörösen csillantak meg Lunitari fényében... olyan vörösen, mint a Raistlin reszkető, vézna testét borító köpönyeg.
Az álom!
Tanis kinyitotta a markát... nem volt benne semmi.
11.
Az álom véget ér
Kezdődik a lidércnyomás
A fél-elf körülhordozta tekintetét a folyosón. Éppoly üres volt, mint a tenyere.
Barátainak tetemei eltűntek. A sárkány sem volt sehol. A fal repedésén besüvöltött a szél, meglobogtatta Raistlin köpönyegét, elszáradt nyárfalevelet görgetett végig a kőpadlón. A fél-elf Raistlinhez lépett és abban a pillanatban kapta el az ifjú mágust, amikor az összecsuklott.
— Hol vannak? — kiáltotta Tanis és megrázta a varázslót.
— Laurana, Sturm, a többiek... a fivéred? Meghaltak? — körülnézett: — És a sárkány...?
— A sárkány elment. A gömb elűzte, amint rájött, hogy nem bír el velem. — Raistlin kibontakozott Tanis karjából, félrehúzódott és a márványfalhoz támaszkodott. — Akkor nem győzhetett volna le... most viszont még egy kölyök is elbánhatna velem — suttogta keserűen. Különös szemét Tanisra vetette. — Te azért élted túl, fél-elf, mert szeretet lakozik a szívedben... engem a hatalomvágy tartott életben. Mi ketten a valóságba kapaszkodtunk a lidércnyomás közepette is. De ki tudja, mi lehet a többiekkel?
— Akkor Caramon is él — mormolta Tanis —, az ő szíve is szeretettel van tele. Utolsó sóhajtásával is arra kért, hogy vigyázzak a te életedre. Mondd hát meg, varázsló, az a jövendő, amit láttattál vélünk, elkerülhetetlen?
— Miért kérded? — kérdezte Raistlin szomorúan. — Akkor tán megölsz? Most rögtön?
— Nem tudom — dünnyögte Tanis csöndesen és Caramon utolsó szavaira gondolt —, meglehet...
Raistlin keserűen elmosolyodott. — Ne pocsékold az erődet! —suttogta. — A jövő most is változik, ahogy itt állunk, különben csak játékszereik lennénk az isteneknek és nem a gyermekeik, ahogy megígérték. De — lökte el magát a faltól a mágus — még távolról sincs vége az egésznek. Még meg kell találnunk Loracot... és a sárkánygömböt.
Raistlin varázsbotjára támaszkodva, csoszogva megindult a folyosón súlyosan... most, hogy a zöldes fény kihunyt, annak kristályfénye tört utat a homályban.
Az a zöld fény! Tanis zavartan megtorpant a folyosón, megpróbált végre fölébredni, elválasztani az álmot a valóságtól..: azt az álmot, amely sokkal valóságosabbnak tűnt, mint bármi, ami most éppen körülveszi. Odanézett a megrepedezett falra... valóban volt itt egy sárkány? És az a vakító zöld fény a folyosó végén? De most sötétbe burkolózott minden... leszállt az éj. Amikor nekivágtak, még éppen csak megvirradt. Sehol sem voltak a holdak, most pedig odafönt ragyogtak. Hány éjszaka múlhatott el azóta? És hány nappal?
Ekkor egy hatalmas bődülést hallott a folyosó túlsó végéből, az ajtó mellőclass="underline"
— Raist! — kiáltotta Tanis.
A varázsló megtorpant, válla megereszkedett, lassan hátra fordult. — A testvérem — suttogta.
Az ajtónyílásban ott állt Caramon elevenen és minden jel szerint épségben.
Raistlin halkan felsóhajtott.
— Fáradt vagyok, Caramon — motyogta sípoló hangon a mágus és elfogta a köhögés. — És még sok a tennivalónk, mielőtt ez a lidércnyomás véget ér és mind a három hold lemegy. — Raistlin előrenyújtotta a kezét: — A segítségedre van szükségem, testvér.