Caramon szívszaggatóan fölzokogott. A nagydarab férfi kardja a csípőjét verdeste, amint odarohant fivéréhez és szorosan magához ölelte.
Raistlin rátámaszkodott Caramon erős karjára. Az ikrek együtt vonultak végig a hideg folyosón és léptek be a falrésén át a szobába, ahol Tanis a vakító zöld fényt és a sárkányt látta. A fél-elf rossz előérzettel követte őket.
A Csillagok Tornyának fogadótermében álltak. Tanis kíváncsian nézett körül... már annyit hallott életében annak szépségeiről! Qualinostban a Nap Tornya ennek mintájára épült és a két torony hasonlított is egymásra, meg nem is. Az egyiket a fény, a másikat a sötétség töltötte be. Bámuló szeme előtt kibontakoztak a torony magasba törő, gyöngyházfényű márványspiráljai. Úgy építették, hogy magába vonzza a holdsugarakat, ahogyan a másik a nap fényét. A falakba vágott ablaknyílásokat drágakövek keretezték, amelyek befogadták és megsokszorozták a két hold, Solinari és Lunitari fényét: vörös és ezüstös holdsugarak táncát varázsolták a nagy terembe. De most az ékkövek mind kitöredeztek, a holdfény is gyéren szivárgott be és eltorzult: az ezüst holtsápadttá, a vörös vérvörössé változott.
Tanis megrázkódott és fölnézett a magasba. Qualinostban, a mennyezeten a napot, a csillagképeket és a két holdat ábrázoló festmények voltak. Itt azonban nem látott semmit, csak egy kivájt lyukat az ívelt tető kellős közepén, amögött pedig csupán az üres feketeséget. Itt nem fénylettek a csillagok... olybá tűnt, mintha egy tökéletesenkerek, fekete glóbusz jelent volna meg a csillagos égen.
Mielőtt mélyebben eltöprenghetett volna rajta, minek az előjele lehet ez, meghallotta Raistlin halk hangját és visszafordult.
A fogadóterem előcsarnokának homályában ott ült AlNana apja, Lorac, az elf-király. Megroggyant, élőholt teste szinte eltűnt a madár— és állatfaragványokkal gazdagon díszített, öblös márványtrónus ölében. Valaha gyönyörű lehetett ez a trónszék, de most a kőbe vésett lények feje helyén üres koponyák ásítoztak.
Lorac mozdulatlanul, hátra hajtott fejjel, néma sikolyra tátott szájjal ült trónusán. Jobb keze remekmívű kristálygömbön nyugodott.
— Él vajon? — kérdezte Tanis iszonyodva.
— Igen — válaszolta Raistlin —, kétségtelenül... a legnagyobb szerencsétlenségére.
— És mi a baj vele?
— Éppen egy lázálmot él meg — felelte Raistlin és Lorac kezére mutatott. — Ott van a sárkánygömb... bizonyára parancsolni akart neki, de nem volt hozzá elég ereje, s így a gömb kerítette a hatalmába ót. A gömb rendelte ide Vérontó Cyant, hogy őrködjék Silvanesti fölött és a sárkány úgy döntött, úgy pusztítja azt el, hogy lázálmokat zúdít Loracra. És Lorac oly mélységesen átélte azokat, s a hazája iránti szeretete olyan erősnek bizonyult, hogy az álmok valósággá váltak. Az ő lidérces álma volt tehát, amit mi is átéltünk azóta, hogy erre a földre tettük a lábunkat. Az ő álma lett a mi álmunk is. Mi is a sárkány hatalmába kerültünk, amint Silvanesti földjére léptünk.
— És te tudtad, hogy ezzel kell szembenéznünk — ragadta meg Tanis Raistlin vállát és maga felé fordította a varázslót. — Már ott, a folyó partján tisztában voltál vele, hogy mibe sétálunk bele...! — kiáltotta vádlón.
— Tanis — ripakodott rá Caramon a fél-elfre —, hagyd őt békén!
— Meglehet — suttogta Raistlin és a vállát dörzsölgette —, de az is lehet, hogy nem. Nem vagyok köteles föltárni előtted a tudásomat, sem annak forrását!
Mielőtt Tanis válaszolhatott volna, nyögésre lett figyelmes, Úgy hallatszott, mintha a trónus talapzata alól törne elá. Még egy megsemmisítő pillantást vetett Raistlinre, majd megfordult és a sötétségbe meresztette a szemét. Kivonta kardját és komoran előrelépett.
— Alhana! — az elf-hajadon zokogva kuporgott apja lábánál és az ölébe hajtotta a fejét. Úgy látszott, nem hallja Tanis szólítását. A fél-elf odalépett a nőhöz: — Alhana! — szólította meg még egyszer lágyan.
Amaz fölnézett rá, de nem ismerte meg.
— Alhana! — mondta ki a nevét még egyszer Tanis.
A nő pislogott, megrázkódott és úgy kapta el a fél-elf kezét, mint aki a valóságba kapaszkodik.
— Ó, Tanis! — suttogta.
— Hogy kerültél ide? Mi történt veled?
— Hallottam, mikor a mágus kijelentette, hogy ez csak álom — felelte Alhana és hideglelősen összerezzent a visszaemlékezéstől — és... és én elhatároztam, hogy nem hiszek ennek az álomnak. Fölébredtem, de akkor azt kellett látnom, hogy a lidércnyomás maga a valóság! Gyönyörű országomat borzalmak uralják! — és arcát a tenyerébe temette.
Tanis mellétérdelt és mkgához szorította a nőt.
— Elindultam hát idefelé... több napig is eltartott az út. Mintha lázálomban jártam volna — suttogta és szorosan Tanishoz bújt. — Amikor beléptem a toronyba, hatalmába kerített a sárkány. Idevonszolt atyám elé és arra kényszerítette, hogy öljön meg... de atyám még lidérces álmában sem volt képes kárt tenni tulajdon gyermekében. Cyan ekkor annak látomásaival kínozta őt, hogy mit tesz majd velem.
— És te? Te is láttad ezeket a rémképeket? — kérdezte Tanis, gyengéden simogatva a nő hosszú, fekete haját.
— Nem is volt olyan borzalmas — felelte kisvártatva Alhana —, hiszen tudtam, hogy csak álom... de szegény atyám számára az volt a valóság... — és szavai zokogásba fulladtak.
A fél-elf ekkor így szólt Caramonhoz: — Vezesd el Alhanát az egyik szobába, ahol nyugodtan lepihenhet, mi pedig megpróbálunk segíteni az apján!
— Menj csak nyugodtan! — felelte Raistlin, amikor látta, hogy Caramon kérdőn néz rá. — Tedd azt, amit Tanis mond!
— Jöjj hát, Alhana! — biztatta a nőt Tanis és talpra segítette őt. Alhana támolygott a kimerültségtől. — Van itt olyan hely, ahol lepihenhetnél? Szükséged lesz az erődre.
Alhana először tiltakozni próbált, de hamar ráébredt, mennyire gyönge. — Vigyél hát atyám szobájába... majd mutatom az utat! — mondta Caramonnak. — A harcos átkarolta a vállát és kitámogatta Alhanát a teremből.
Tanis ismét Lorac felé fordult. Raistlin már ott állt az elf-király előtt. A fél-elf hallotta, amint a mágus halkan motyog magában.
— Mi történt? — kérdezte a fél-elf nyugodtan. — Meghalt?
— Kicsoda? — riadt föl révületéből Raistlin pislogva és meglátta, amint Tanis Lorac alakjára mered. — Ó, Lorac? Nem... nem hiszem. Még nem...
Tanis rádöbbent, hogy a mágus a sárkánygömböt bámulta.
— A gömböt még mindig uralják? — kérdezte idegesen és szemét le nem vette a tárgyról, amely miatt ennyi szenvedésen mentek keresztül.
A sárkánygömb tulajdonképpen egy jókora, legalább huszonnégy hüvelyknyi átmérőjű kristálygolyó volt. Aranyból készült ás Silvanesti keserves sorsát ijesztően torz formákban megjelenítő állványon állt. Bár bizonyára a gömb lehetett a vakító zöld fény forrása, most csak egy halványan lüktető aprócska pontot láttak a legmélyén.
Raistlin mindkét kezét a gömb fölé emelte, de Tanis megfigyelte, hogy óvatosan kerüli annak érintését, miközben formába önti a mágikus szószövedéket. A gömb lassan halovány, vöröses fénykörbe burkolózott. A fél-elf ijedten hátrább lépett.
— Ne félj tőle! — suttogta Raiatlin és nézte, hogyan halványul el a vörös izzás. — Ez csak az én varázsigém... a gömböt még más varázslat tartja hatalmában. Mágikus ereje nem hunyt ki a sárkány távozásával... ahogy gondoltam. Egyszóval, még mindig uralják.