— Lorac a hatalmában van?
— Nem... Loractól már elszakadt.
— És ezt te csináltad? — mormolta Tanis. — Te győzted le?
— A gömb nincs legyőzve! — csattant föl Raistlin élesen. — Némi segítséggel viszont fölülkerekedhettem a sárkányon. A gömb megérezte, hogy Vérontó Cyan vesztésre áll, hát elküldte őt... és elengedte Loracot is, mert már nem volt szüksége rá, de a gömb maga még nagyon erős.
— Mondd meg, Raistlin...!
— Nincs több mondanivalóm, Tanis és az ifjú mágus felköhögött. — Meg kell őriznem az erőmet!
Vajon kitől kaphatott segítséget Raistlin? Mit tudhat még erről a gömbről? Tanis már nyitotta a száját, hogy tovább kérdezősködjön, de meglátta Raistlin sárga szemének villanását és inkább nem szólt semmit.
— Most már visszaadhatjuk Lorac szabadságát — tette hozzá a varázsló, odalépett az elf-királyhoz, gyöngéden leemelte kezét a sárkánygömbről és vékony ujjait Lorac nyakára tette. — Él... egyelőre, de a pulzusa gyönge. Közelébb jöhetsz.
De Tanis csakbámulta a sárkánygömböt és nem mozdult.
Raistlin elgondolkodón nézett a fél-elfre, majd odaintette magához.
Tanis vonakodva közelebb lépett. — Csak egy dolgot mondj meg nekem..., hasznát vehetjük még ennek a gömbnek?
Raistlin hosszú pillanatokig nem szólt semmit, majd alig hallhatóan ennyit válaszolt: — Igen, ha lesz hozzá merszünk.
Lorac nehezen fellélegzett és fölüvöltött... vékony, panaszos hangon... hallani is borzalmas volt. A keze görcsösen remegett, alig volt több egy csontváz kezénél. Szeme szorosan csukva maradt. Tanis hasztalan próbálta Loracot megnyugtatni. Az elf-király addig üvöltött, míg ki nem fogyott a lélegzete, azután már csak halkan nyüszített.
— Atyám! — hallotta meg Tanis Alhana kiáltását. A lány máris ott volt a fogadócsarnok ajtajában és félretolta az útjából Caramont. Apjához futott és kezébe fogta csontvázujjait. Kezét csókolgatta, zokogott és próbálta lecsöndesíteni.
— Pihenj, pihenj, atyám! — ismételgette szakadatlanul. — A rémálomnak vége... a sárkány elment... most már alhatsz, atyám!
De a szerencsétlen férfi csak tovább kiáltozott.
— Az istenek szerelmére — nyögött fel sápadtan Caramon —, ezt nem tudom tovább elviselni!
— Atyám! — siránkozott Alhana, újra és újra elismételve a szót. Szerető hangja lassan keresztülhatolt a Lorac megkínzott tudatát még mindig fogva tartó rémálmok kusza szövevényén. Kiáltozása fokozatosan halk nyöszörgéssé zsugorodott. Egyszer csak az elf-király kinyitotta a szemét, mint aki előre retteg a várható látványtól.
— Alhana, gyermekem, te élsz?! — reszkető kezét fölemelte, hogy megérintse lánya arcát. — Ez lehetetlen, Alhana, hiszen láttam, amint meghalsz. Százszor is láttam a halálodat és minden alkalommal borzalmasabb volt, mint előzőleg. Megölt téged, Alhana, aztán azt akarta, hogy én öljelek meg! Nem tudtam megtenni... nem is tudom, miért, hiszen már annyit öltem! — Ekkor észrevette Tanist. Gyűlölettől villogó szeme tágra nyílt. — Te! — hördült föl Lorac, csontos ujjaival belemarkolt trónusa karfájába és félig fölemelkedett. —Te, fél-elf, hiszen megöltelek... vagy legalábbis megpróbáltak megölni. Meg kell védenem Silvanestit. Megöltelek... és megöltem a társaidat is. — Ezután tekintete Raistlin felé fordult. A gyűlölet a rémületnek adta át a helyét a szemében. Reszketve hanyatlott hátra a mágus előtt. — De téged... téged nem tudtalak megölni!
Hirtelen mintha megzavarodott volna: — Nem — kiáltotta —, te nem az vagy! A te köpönyeged nem fekete! Ki vagy hát? — és ismét Tanis felé nézett. — És te? Hát te nem törsz országomra? Jaj, mit tettem? — nyögte kétségbeesetten.
— Ne, atyám — könyörgött Alhana, nyugtatgatta, szeretettel simogatta elkínzott arcát —, most pihenned kell! A lázálomnak vége... Silvanesti megmenekült.
Caramon izmos karjával fölgyalábolta a szenvedőt és a lakosztályába vitte. Alhana mögötte lépdelt... útközben is szorongatta apja ernyedt kezét.
Megmenekült, gondolta magában Tanis és az ablakon át kinézett az eltorzult fákra. Bár az élőholt elfek eltűntek az erdőből, a király beteg képzelete szülte borzalmak részben megmaradtak. A göcsörtős fák sebeiből még mindig vér szivárgott. Ugyan, ki élhetne itt ezek után, gondolta magában a fél-elf keserűen. Az elfek nem térnek vissza... a gonosz szállja meg ezt a sötét erdőt és Lorac lidérces álma — valósággá lesz.
Miközben ezen töprengett, Tanisnak hirtelen eszébe jutottak a barátai. Vajon épségben vannak-e a többiek?
Mi történhetett velük, ha hittek a rémálomnak, ahogy Raistlin mondta? Lehet, hogy valóban meghaltak? A szívverése is elállt a gondolatra, hogy vissza kell mennie abba a tébolyult erdóbe és meg kell keresnie őket.
Abban a pillanatban, amikor a fél-elf elgyötörten épp indulni készült, a barátai megjelentek a torony fogadótermében.
— Megöltem át! — kiáltott föl Tika, amint észrevette Tanist. Szeme kitágult a döbbent, gyászos rémülettől. — Ne, Tanis, ne érj hozzám! Nem tudod, mit cselekedtem! Megöltem Kovát! De nem akartam, Tanis, esküszöm!
A lány zokogva fordult a belépő Caramon felé. — Caramon, megöltem Kovát! Ne gyere közelebb hozzám!
— Hallgass! — szólt rá lágyan Caramon és köré fonta izmos karját. — Csak álom volt, Tika... legalábbis Raist azt mondja. A törpe nem is volt itt! Csitt — mondta és megsimogatta Tika vörös fürtjeit. Tika hozzásimult, Caramon magához szorította, mindketten vigaszra leltek egymás közelségében. A lány zokogása lassan elcsitult.
— Ó, barátom! — tárta ölelésre a karját Aranyhold Tanis felé.
Látva az asszonyarcán a bánat és a keserűség kifejezését, a fél-elf magához szorította őt, s közben kérdőn nézett Zúgószél szemébe. Vajon ők mit álmodhattak? De a síkföldi csak megrázta a fejét és elfordította szomorú, sápadt arcát.
Ekkor Tanis rádöbbent, hogy mindenkinek biztosan át kellett élnie a maga álmát és hirtelen eszébe,jutott Kitiara! Mennyire valóságos volt az emberlány! És a haldokló Laurana! Becsukta a szemét és Aranyhold vállára hajtotta a fejét. Csak annyit érzett, hogy Zúgószél karja mindkettőjüket szorosan átöleli. Szeretetük áldásként borult fölébük. A lidérces álom borzalmai lassan oszladozni kezdtek.
Tanis elméjében hirtelen borzalmas gondolat ébredt: Lorac álma valósággá változott! És, ha az övék is...?
Ekkor a háta mögött meghallotta Raistlin köhögését. A mágus a mellére szorította a kezét és lerogyott a Lorac trónusához vezető lépcsőre. Tanis látta, amint a még mindig Tikát ölelő Caramon aggódva nézi fivérét. De Raistlin nem törődött ikertestvérével. A varázsló beburkolózott köpönyegébe, végigfeküdt a hideg padlón és kimerülten lehunyta a szemét.
Caramon fölsóhajtot és még erősebben szorította magához Tikát. Tanis nézte, amint a lány apró árnyéka eggyé olvad a harcoséval, s amint ott álltak összefonódva, alakjuk élesen kirajzolódott a gyér holdvilág ezüst-vörös fényében.
Mindnyájunknak aludnunk kell, gondolta Tanis és megdörgölte égő szemét. De vajon tudunk-e? Hogyan tudunk aludni majd ezek után?
12.
Közös Látomások
Lorac halála
Végül azért csak álomba szenderültek. A Csillagok Tornyának kőpadlóján összekucorodva a lehető legszorosabban egymáshoz bújtak. Mialatt ők aludtak, a Silvanestitöl távoli, hideg és ellenséges földeken mások éppen fölébredtek.
Közülük először Laurana nyitotta ki a szemét. Mély álmából hangos kiáltással riadt föl és először fogalma sem volt róla, hol lehet. Egyetlen szót suttogott maga. elé: — Silvanesti!