Kova reszketve ébredt és csodálkozott rajta, hogy ujjai még mozognak és a lába sem sajog a szokásosnál jobban.
Az ébredező Sturmot elfogta a rémület. Hosszú, leküzdhetetlen remegés lett úrrá rajta és egy darabig csak arra volt képes, hogy összekuporodjon a takarója alatt... borzongott. Ekkor valami zajra lett figyelmes a sátrán kívül. Fölrezzent, megmarkolta a karaját, előrekúszott és félrehajtotta a sátor lapját.
— Ó! — sóhajtott föl Laurana a férfi elgyötört arca láttán. — Bocsáss meg — motyogta —, nem akartalak..! — de ekkor meglátta, hogy az elf-lány reszkető keze alig bírja megtartani a gyertyát. — Mi történt? — kérdezte riadtan.
— Én... tudom, hogy ez ostobán hangzik — szabadkozott Laurana és elpirult —, de olyan rosszat álmodtam, hogy fölriadtam rá.
Minden ízében reszketett és engedte, hogy Sturm bevezesse a sátrába. Gyertyája fénye sejtelmes árnyékokat vetett a kis sátor falára. Sturm tartott tole, hogy még elejti, hát elvette tőle.
— Nem akartalak fölébreszteni, de meghallottam a kiáltásodat... és az én álmom is olyan valóságosnak tűnt. Te is benne voltál... láttalak, amint...
— Mondd, milyen az a Silvanesti? — szakította félbe Sturm váratlanul.
Laurana csodálkozva rámeredt. — Pontosan azt álmodtam, hogy ott vagyunk. Miért kérdezed? Hacsak... te is nem Silvanestiről álmodtál!
Sturm a köpönyegébe burkolózott és némán bólintott. — Én... — kezdte, de akkor újabb neszre lett figyelmes odakint, és ismét félrehajtotta a sátor lapját. — Gyere be, Kova — mondta komoran.
A törpe vöröslő képpel betoppant. Zavartnak látszott, hagy Lauranát ott találja, és addig téblábolt és topogott, míg a lány kedvesen rá nem mosolygott.
-Tudjuk – mondta halkan —, te is álmot láttál. Silvanestirol?
Kova köhécselt, a torkát köszörülte és keze fejével megtörölte az arcát. — Ezek szerint nem csak én, egyedül? — nézett szúrósan amásikkettőre busa szemöldöke alól. — Azt hiszem... talán szeretnétek, ha elmondanám az álmomat...
— Nem! — vágta rá Sturm azonnal és elsápadt. — Nem, erről nem akarok beszélni... soha!
— Én sem — tette hozzá Laurana csöndesen.
Kova tétován megveregette a vállát. — Örülök neki — dörmögte. — Én sem igen tudnék beszélni róla. Csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy tényleg álom volt-e csupán. Olyan valóságosnak tűnt, hogy most, amikor mind kettőtöket itt talállak...
A törpe elhallgatott. Valami kaparászás hallatszott odakint, s a következő pillanatban Tasslehoff viharzott be a sátorba.
— Jól hallottam, hogy valami álomról beszéltetek? Én sohasem álmodom... legalábbis olyasmit nem, amire aztán emlékszem is. A surranók nem álmodnak... sokat. Mit is beszélek, hogyne álmodnának... gondolom, hiszen még az állatok is álmodnak, csak... — Ekkor elkapta Kova pillantását és sietve visszatért az eredeti témához. — Nos, igazán fantasztikus álmom volt! Vérkönnyeket síró fák! Szörnyeteg holt elfek nyüzsögtek mindenfelé és halomra öldösték az élőket. Raistlin fekete köpönyeget viselt! Teljesen hihetetlen volt az egész! És ti is ott voltatok... Sturm, Laurana és... Kova. És mindenki meghalt... majdnem mindenki... csak Raistlin nem! És volt még egy zöld sárkány is...Tasslehoff elhallgatott. Vajon mi baja lehet a barátainak?
Szemük tágra meredt, arcuk holtsápadt. — Z.. zöld sárkány... Raistlin fekete köpönyegben... — motyogta. — Vagy ezt már mondtam? Nagyon is ideje volt már. A vörös mindig olyan búskomorrá teszi, ha értitek, mire gondolok. Látom, nem. Nos, ak...kor talán jobb, ha visszafekszem..., hacsak nem vagytok kíváncsiak a folytatásra... — nézett körül Tass reménykedve, de senki sem figyelt rá.
— Hát akkor... jóccakát — motyogta és óvatosan kihátrált a sátorból, zavartan csóválta a fejét, miközben visszatért a vackára. Vajon mi baja lehet ezeknek? Hiszen csak egy álomról van szó...
Jó ideig nem szólalt meg senki... majd végül Kova fölsóhajtott.
— Engem már nem érdekel holmi lázálom — jelentette ki savanyú képpel —, de nem szívesen osztanám azt meg egy surranóval. Mit gondoltok, hogy lehet, hogy mindnyájan ugyanazt álmodtuk? Mi lehet ennek a jelentősége?
— Különös hely ez a Silvanesti — mondta Laurana. Fogta a gyertyáját és távozáshoz készülődött, de a sátor nyilásából visszanézett. — Gon... gondoljátok, hogy mégis valóság lehetett? Úgy haltak meg, ahogy láttuk? És Tanis mellett tényleg ott volt az az emberlány? — bár ezt az utolsó kérdést csak gondolta, nem mondta ki hangosan.
— De hát itt vagyunk — szögezte le Sturm. — Nem haltunk meg... abban viszont csak bizakodhatunk, hogy a többiek sem! Különben — egy pillanatra elhallgatott —, elég mulatságos, de én valahogyan tudom, hogy nincs semmi bajuk!
Laurana fürkészőn nézte a lovagot, látta, ahogy arca kisimul a kezdeti döbbenet és rémület elmúltával. Maga is megnyugodott. Odanyúlt, megfogta és szenvedélyesen megszorította
Sturm erős kezét. Aztán megfodult, kilépett a sátorból és eltűnt a csillagos éjszakában.
A törpe is fölállt. — Nos, ennyit az alvásról... megyek, inkább átveszem áz őrséget.
— Veled tartok — bökte oda Sturm, fölkelt és a derekára csatolta kardszíját.
— Nem hinném, hogy valaha is megtudjuk — dörmögte Kova —, miért álmodtuk mindnyájan ugyanazt.
— Hát azt én sem hiszem — jegyezte meg Sturm egyetértően.
A törpe kilépett a sátorból, a lovag elindult Kova után, de nyomban meg is torpant, amint szeme sarkából észrevette valami halvány fény villanását. Arra gondolt, hogy talán Laurana gyertyájának kanócából hullott le egy darabka, lehajolt, hogy elnyomja, de ehelyett arra kellett rájönnie, hogy az Alhanától kapott ékszer csúszott ki az övéből, az hever előtte a földön. Fölvette és csodálkozva szemlélte a belsejében izzó tüzet, amelyet még sohasem látott azelőtt.
— Hát azt én sem hiszem — mormolta még egyszer, töprengően és szórakozottan forgatta markában az ékszert.
Silvanestiben először virradt meg sok, hosszú, rémülettel teli hónap után. De csak egyvalaki látta: Lorac hálókamrájának ablakából nézte, amint a nap fölkel a nyárfák csillogó lombjai fölött. A többiek mélyen aludtak a kimerültségtől.
Alhana egész éjjel az apja mellett maradt. A fáradtság azonban őt is legyűrte és ülve elaludt karosszékében. Lorac nézte, amint lánya sápadt arcán végigsimít a kelő nap halvány fénye. Hosszú, fekete haja, mint márványban a sötét repedések, terült Alhana arcára. Bőrén tövisek szaggatta karcolások és alvadt vér foltjai éktelenkedtek. Lorac azonban jól látta a lány szépségét eltorzító gőgöt is. Elfordult tőle, ismét kinézett Silvanestire, de benne sem lelte meg nyugalmát. A föld fölött még mindig ott lebegett a kártékony zöldes pára, mintha maga a talaj rothadt volna.
— Ez az én művem! — vádolta magát, amint elnézte a göcsörtös fákat, a szánalmasan eltorzult, szenvedéseik végét céltalanul kereső vadállatokat.
Lorac már több mint négyszáz éve élt ezen a földön, amelyet szorgos népével együtt virágoztatott fel.
Akkoriban is akadtak azonban nehéz napok. Lorac azon kevesek közé tartozott, akik már az Összeomlás idején is Krynn földjén éltek. De a silvanesti elfek szerencsésebben vészelték át a sorscsat, mint bárki más, mivel a többi néptől elzártan éltek. Ők jól tudták, miért hagyták el az ősi istenek Krynn országait — felfedezték az emberekben a gonoszt —, bár azt sehogy sem értették, miért tűntek el az elf-papok is.