Természetesen a szelek, madarak és más titokzatos erők útján értesültek qualinesti rokonaik, az elfek megpróbáltatásairól is az Összeomlást követően. És bár szomorúan hallgatták az erőszakról és gyilkolásról szóló híreket, a silvanestiek csak annyit kérdeztek maguktóclass="underline" „ugyan, mit is várhatnának azok, akik az emberek között élnek?„ Visszavonultak erd6ik mélyébe, elzártkóztak a külvilág elől és keveset törődtek azzal, hogy a világ is elhatárolódik tőlük.
Ezért Lorac képtelen volt megérteni ennek az észak felől elétörő és hazájának békéjét fenyegető gonosznak a lényegét. Ugyan miért bántanák Silvanestit? Még a Sárkány Nagyurakkal is tárgyalt, megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy Silvanestitöl nem kell tartaniuk. Az elfek szilárdan hittek benne, hogy mindenkinek — legyen az jó vagy gonosz — szent joga van ahhoz, hogy Krynn földjén éljen. Ám egyszer csak eljött a nap, amikor Lorac kénytelen volt rádöbbenni, hogy becsapták..., Az a nap, amikor az égből előrobbantak a sárkányok.
Az elfeket valójában nem érte fölkészületlenül a támadás, hisz Lorac épp eleget élt ahhoz, hogy átlássa a helyzetet. A hajók már készen álltak, hogy biztos révbe szállítsák a népet. Az elf-király lánya vezetésével indította útnak őket. Amikor magára maradt, leereszkedett a Csillagok Tornya alatti katakombába, ahol a sárkánygömböt őrizte titokban.
A gömb létezéséről csak leánya és a rég nyomuk veszett elf-papok tudtak. A világon mindenki más úgy hitte, hogy az elpusztult az Összeomlás idején. Lorac letelepedett mellé és hosszú napokig csak bámulta. Visszaemlékezett a Legfőbb Varázslók intelmeire, megpróbált fölidézni minden részletet a gömbbel kapcsolatban. Végül, bár fogalma sem volt róla, hogy az miként működik, mégis úgy döntött, hazája megmentése érdekében mégiscsak használni fogja.
Most ismét eszébe jutott a gömb, s a belsejében lüktetve örvénylő zöldes fény. Emlékezett rá, hogy az első pillanattól fogva, amint azt ujjaival megérintette, jól tudta: szörnyű hibát követ el. Sem elég ereje, sem kellő gyakorlata nem volt a varázslat elvégzéséhez, de akkor már késő volt. A gömb foglyul ejtette, bűvöletben tartotta, de lázálmában mégis a legszörnyűbb az volt, hogy végig tudta, hogy ez csak álom és mégsem szabadulhatott tőle.
Most pedig ez a lidércnyomás eleven valósággá vált számára. Lorac lehajtotta a fejét és szájában érezte könnyeinek keserű ízét. Ekkor könnyű kéz érintését érezte meg a vállán.
— Nem bírom elviselni, hogy sírni látlak, atyám. Jöjj el attól az ablaktól! Feküdj le és aludj... egyszer majd újra gyönyörű lesz a föld, és te segítesz majd olyanná alakítani...!
De Alhanát elfogta a remegés, amikor kinézett az ablakon. Jól látta ezt Lorac és szomorúan elmosolyodott.
— Vajon visszatér-e még ide a népünk, Alhana? — kérdezte, miközben kibámult az ablakon, ahol nem a vibráló életet, hanem a halál és a romlás álnok zöldjét látta.
— Hát persze! — vágta rá Alhana sietve.
Lorac megsimogatta a kezét: — Egy kis hazugság, gyermekem? Mondd, mióta füllentenek az elfek egymásnak?
— Azt hiszem... talán mindig is hazudtunk önmagunknak — mormolta Alhana és arra gondolt, amit Aranyholdtól tanult.
— Az ősi istenek nem hagyták el Krynn földjét, atyám. Mishakal egy papnője, a Gyógyító, velünk jött, ő mondta el, amit megtudott erről. Én... én eleinte nem akartam hinni neki, atyám. Féltékeny voltam rá. Ő végül is csak egy ember, és ugyan miért éppen az embereknek nyújtanák az istenek ezt a reményt? De most már látom az istenek bölcsességét. Azért fordultak az emberekhez, mert mi, elfek nem fogadtuk volna be őket. Itteni elszigeteltségünk szomorú világában élve jövünk majd rá..., ahogy te meg én máris megtanultuk..., hogy nem élhetünk tovább úgy a világban, hogy közben kirekesztjük magunkat belőle. Az elfek ezután nemcsak a saját földjük, hanem a gonosz által feldúlt vidékek újjáépítésén is munkálkodnak majd.
Lorac figyelmesen hallgatta. Elfordult a meggyötört földtől és a lány ezüst holdfényben úszó, sápadt és mégis sugárzó arcára nézett... kinyújtotta a kezét, hogy megérintse őt.
— Te majd visszahozod őket, ugye? A mi népünket!
— Igen, atyám — ígérte Alhana és szorosan a tenyerébe zárta a férfi hideg, csontos kezét. — Dolgozunk majd és építünk, könyörgünk az istenek irgalmáért. Együtt élünk majd Krynn többi népével és... — de ekkor könnyek szöktek a lány szemébe, elfojtották a hangját, mert látta, hogy Lorac képtelen tovább hallgatni őt. Az apa szeme elhomályosult, teste lassan hátrahanyatlott a trónusán.
— Én feláldoztam magam e földért — suttogta. — A testemet is temessétek ide, leányom! Minthogy az életem hozta rá ezt az átkot, hátha a halálom majd áldás lesz számára.
Lorac keze lassan kicsúszott a lány ujjai közül. Élettelen szeme Silvanesti elkínzott földjére meredt, de arcáról eltűnt a rémület feszültsége, a béke elsimította szenvedő vonásait.
Alhana képtelen volt gyászolni őt.
Aznap éjjel a társaság felszedelőzködött, hogy elhagyja Silvanestit. Útjuk nagy részét éjszaka, a sötétség leple alatt kellett megtenniük észak felé, hisz tudták, hogy azok a földek mégmindig a sárkányseregek uralma alatt állnak, amelyeken végig kell menniük. Nem volt térképük, amelyre támaszkodhattak volna, ugyanis azok után, hogy oly csúfosan pórul jártak Tarsisban, a szárazra vetődött kikötővárosban, már nem bíztak meg a régiekben. Azok a térképek pedig, amelyeket Silvanestiben találtak, mind több ezer évesek voltak már. A társaság tehát úgy döntött, hogy vaktában vág neki az északi útnak, azzal a halovány reménnyel, hogy talán rábukkannak valami tengeri kikötőre, ahonnan tovább mehetnek Sancrist felé.
Az út nem volt nehéz, így gyorsan haladhattak előre.
Csomagjaik sem igen voltak, hisz az elfek távozásukkor csaknem mindent magukkal vittek.
A sárkánygömböt a varázsló vette magához és senki sem kételkedett ennek jogosságában. Tanis először persze aggályoskodott, nem tudta elképzelni, hogyan cipelik majd a súlyos kristálygolyót, mivel annak majdnem kétlábnyi volt az átmérője és rendkívüli a súlya. Indulásuk előestéjén azonban
Alhana elővett egy kis zsákocskát.
— Atyám ebben a zsákban, hordozta a gömböt. Én mindig csodálkoztam rajta, hiszen olyan nagy az a golyó, de azt mondta, hogy a zsákot az Ősmágia Legendás Tornyában kapta... és én is hasznát tudom venni.
A mágus mohón kapott a tarsoly után.
— Jistrah tagopar Ast moirparann Kini — mormolta és elégedetten nézte, amint a jellegtelen zsák rózsaszín fénnyel fölizzik.
— Igen, varázsereje van — suttogta, majd Caramonhoz fordult: — Menj, hozd ide a gömböt!
A harcos rémülten nézett rá. — Nem, a világ minden kincséért sem! — nyögte esküre emelt kézzel.
— Hozd ide nekem a gömböt! — parancsolta mérgesen Raistlin fivérének. — Ne légy bolond! A gömb semmi kárt nem tehet abban, aki nem próbálja használni. Hidd el nekem, kedves testvérem, hogy még egy csótánynak sem tudnál parancsolni, nemhogy egy sárkánygömbnek!
— De még foglyul ejthet — tiltakozott Caramon.
— Ugyan! Csak azokkal törődik, akiknek elég... — itt Raistlin hirtelen elhallgatott.
— Igen? — szólalt meg Tanis nyugodtan. — Folytasd csak... kikkel törődik?
— Akiknek elég eszük van hozzá — vetette oda a mágus. — Ennélfogva biztos vagyok benne, hogy e társaság tagjainak nincs mit tartaniuk tőle. Hozd csak ide azt a gömböt, Caramon, vagy netán szívesebben cipelnéd te magad? Vagy talán te, fél-elf? Esetleg te, Mishakal papnője?