Raistlin hevesen felköhögött, teste görcsösen vonaglott és már-már összeesett, amikor ikertestvére, Caramon sietett hozzá és átnyalábolta erős karjával.
Miután a harcos kitámogatta a varázslót a tanácsteremből, úgy érezték, mintha sűrű, komor felhő oszlott volna szét. A Tanács tagjai megrázkódtak és fölnevettek... némelyek persze elég kényszeredetten... és mesebeszédnek mondták, amit hallottak. Nevetségesnek hatott, hogy a háború Krynn egész földjére kiterjedhet, hiszen a háború itt, Ansalonban is már a végéhez közeledett: Verminaard, a Sárkány Nagyúr vereséget szenvedett, sárkányfattyúseregeit visszaverték.
A Tanács tagjai fölálltak, nyújtózkodtak és elhagyták a termet, ment ki-ki a maga útjára: a sörházba vagy hazafelé.
Elfeledkeztek róla, hogy megkérdezzék Tanistól, elvezetné-e azt a csapatot Tarsisba? Mindnyájan úgy gondolták, hogy ez természetes.
Tanis bánatos pillantást váltott a lovaggal és ő is távozott a barlangteremből. Ma ő volt a soros éjszakai őr. Bár a törpék valóban biztonságban érezhették magukat hegyi erődjükben, Tanis és Sturm ragaszkodott hozzá, hogy őrséget állítsanak a Déli Kapu felé vezető út fölötti ormokra. Éppen eléggé megismerték a Sárkány Nagyurakat ahhoz, hogy ne legyen nyugodt az álmuk e nélkül még itt, a föld alatt sem!
Tanis komor arccal támaszkodott Déli Kapu külső falának. Lágy porhóval borított rét nyúlt el előtte. Az éjszaka csöndes volt és nyugodt. Mögötte ott tornyosult a Király hegység hatalmas tömege. Déli Kapu kapuja lényegében egy gigászi méretű „dugó" volt két hegy között, része annak a törpe védelmi rendszernek, amely az Összeomlás és a pusztító törpe-háborúk utáni háromszáz év során eredményesen tartotta távol az idegeneket.
A talpánál jó hatvan lábnyi széles és majd' fele olyan magas „dugót" egy mechanizmus mozgatta ki-be a hegyek alkotta nyílásban. A közepe táján úgy negyven lábnyi vastag kapu sérthetetlenebb volt, mint bármi más hozzá hasonló építmény Krynn földjén, kivéve északi párját. Ha egyszer bezárult, szinte belesimult a hegyek felületébe, senki nem fedezhette fel, olyan mesterien építették meg az ősi törpe kőművesek.
Ám amióta emberek jöttek ide, Déli Kapuba, a nyílásnál fáklyákat helyeztek el, hogy a férfiak, nők és gyerekek kimehessenek a friss levegőre, amit a földalatti élethez szokott törpék afféle gyarló emberi gyöngeségének tekintettek.
Miközben Tanis ott álldogált és a réten túli erdőt nézte, nem találva nyugalmat annak csöndes szépségében sem, Sturm, Elistan és Laurana tűnt fel mellette. Valószínűleg róla beszélhettek éppen, mivel amint megpillantották őt, kínos csöndbe burkolóztak.
— Látóm, komor kedvedben vagy — szólt Laurana kedvesen és a karjára tette a kezét. — Ugye úgy érzed, hogy a varázslónak igaza van, Thantal... Tanis? — és a lány elpirult. Kedvese emberi neve még mindig nehezen formálódott az ajkán, bár tisztában volt vele, hogy elf-nevének hallatán csak fájdalmat érezne.
Tanis lenézett a karjára simuló karcsú kezecskére és gyöngéden rátette a magáét. Alig párhónapja e kéz érintése még zavarta volna őt, bűntudatot ébresztett volna benne, hisz emberlány iránti szerelme küzdött a lelkében — az elf-hajadon iránti —, szerinte csupán gyermekkori vonzalommal. Most azonban Laurana érintése melegséggel és békével töltötte el, bár ugyanakkor férfivérét föl is pezsdítette. Ezek az új, nyugtalanító érzések marcangolták, miközben válaszolt a lány kérdésére.
— Már régóta úgy érzem, hogy Raistlin tanácsa nagyon is helyénvaló — mondta, bár tudta, hogy ezzel csak elkeseríti társait. S valóban: Sturm arca nyomban elsötétült, Elistan összevonta a szemöldökét. — És azt hiszem, most is igaza van. Igaz, megnyertünk egy csatát, de nagyon távol vagyunk még attól, hogy a háborút is megnyerjük. Azt is tudjuk, hogy messze fönn északon, Solamniában harcok folynak. De azt is tudnunk kell, hogy a sötétség erői nem csupán Abanasinia meghódítására törekednek.
— De ez mind csak találgatás — szólt Elistan. — Ne hagyd, hogy az ifjú mágust körüllengő árnyak elhomályosítsák a gondolkodásodat! Lehet, hogy igaza van, de ezért még nem kell föladnunk a reményt és fölhagynunk a próbálkozással! Tarsis, legjobb tudomásunk szerint nagy, tengeri kikötőváros... Ott majd találunk olyanokat, akik megmondhatják, vajon a háború valóban kiterjed-e az egész világra. De még akkor is találhatunk olyan helyeket, ahol menedékre lelhetünk.
— Hallgass Elistanra, Tanis! — mondta Laurana csöndesen. — Ő igazán bölcs ember. Amikor a népünk elhagyta Qualinestit, nem vaktában vágott neki a világnak, hanem biztonságos hely felé igyekezett. Atyámnak kész terve volt, bár nem merte nyíltan föltárni még...
Laurana meglepetten tapasztalta szavainak hatását és elhallgatott. Tanis hirtelen kiszakította karját ujjai szorításából és mérgesen fordult Elistan felé.
— Raistlin szerint a remény a valóság tagadása — mondta élesen. Azután, látva Elistan gondterhelt arcán a mélységes bánatot, maga is szomorúan elmosolyodott. — Bocsáss meg, Elistan, csak nagyon elfáradtam, ennyi az egész! Ne haragudj rám! A javaslatod ésszerű és el is megyünk Tarsisba, ha csak a reménység vezérel bennünket, akkor is.
Elistan bólintott és távozni készült. — Jössz te is, Laurana? Tudom, hogy te is fáradt vagy, kedvesem, de még nagyon sok tennivaló vár ránk, mielőtt a Tanácsra bíznám átmenetileg a vezetést.
— Rögtön követlek, Elistan — felelte a lány és elpirult. — De előbb még mondani szeretnék valamit Tanisnak.
Elistan megértő pillantást vetett mindkettejükre, majd Sturmmal együtt belépett a setét nyíláson. Tanis a kapuzárásra készülve oltogatni kezdte a fáklyákat. Laurana ott állt a nyílás közelében és lassan elkomorodott, látva, hogy a fél-elf egyáltalán nem törődik vele.
— Mondd, mi van veled? — szólalt meg végül. — Úgy látom, mintha annak a sötét lelki, mágusnak a pártjára állnál szemben Elistannal, az egyik legkiválóbb és legbölcsebb emberrel, akit valaha ismertem!
— Laurana, ne törj pálcát Raistlin fölött! — válaszolt nyersen Tanis és a közeli vizesdézsába mártott egy lobogó fáklyát. A fény sisteregve aludt ki. — A dolgok nem olyan egyértelműek, ahogyan azt ti, elfek gyakran hiszitek. A varázsló már nemegyszer megmentette az életünket. Egyre inkább elfogadom azt, amit mond, s bevallom, ez könnyebb, mint a vakhit követése.
— Ti, elfek! — fakadt könnyekre Laurana. — Igen, így beszélnek az emberek! Hisz benned is több elf vér van, Tanthalas, mint amit hajlandó vagy elismerni! Azt mondtad, nem elf-örökséged elleplezésére viseled ezt a szakállt... és én hittem neked, de most már nem vagyok olyan biztos a dologban. Elég hosszú ideje élek már emberek közelében, hogy tudjam, mit éreznek az elfek iránt! Én azonban büszke vagyok a véremre! Te viszont nem... te szégyenled! Miért? Amiatt az emberlány miatt, akit szeretsz! Hogy is hívják? Kitiara?
— Hagyd abba, Laurana! — kiáltott Tanis, földhöz vágta a kezében lévő fáklyát és a kapu-bejáratban álló elf-hajadonhoz lépett. — Ha már éppen itt tartunk, akkor mi van közted és Elistan között? Lehet, hogy Paladine papja, de azért még férfi... amit te is bizonyára tanúsíthatsz! Folyton csak azt hallom tőled — utánozta a lány hanghordozását — „Elistan olyan bölcs... kérdezd meg Elistant, ő biztos tudja, mi a teendő..., hallgass Elistanra, Tanis!"
— Hogy merészelsz engem a magad vétkével megvádolni? — vágott vissza Laurana. — Én szeretem... mélységesen tisztelem Elistant! Ő a legbölcsebb és a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam. Önfeláldozó... egész életét mások szolgálatának szenteli. De csak egyetlen férfi van, akit szeretek, akit valaha is szerettem, bár újabban el-elfog a kétség, vajon nem tévedek-e. Azt mondtad a Sla-Mori úton, azon a borzalmas helyen, hogy kislány módjára viselkedem és ideje lenne végre felnőnöm. Nos, felnőttem, Tanis, Fél-Elf! Az elmúlt keserves hónapokban csak szenvedést láttam és halált. Olyan félelem kínzott, amilyet korábban el sem tudtam volna képzelni! Megtanultam harcolni és magam is osztottam a halált ellenségeinknek. Mindez annyira mardos, hogy teljesen érzéketlenné váltam, már nem érzem a fájdalmat! De a legjobban az fáj, hogy végre kiismertelek!