Caramon kényszeredetten pillantott Tanisra és a fél-elf rádöbbent, hogy a nagydarab harcos az ő jóváhagyását kéri. Szokatlan dolog volt ez tole, hisz eddig mindig zokszó nélkül teljesítette Raistlin minden parancsát.
Tanis észrevette, hogy nem csak ő értette meg Caramon néma kérését: Raistlin aranyszeme dühödten villant.
Tanisban fölébredt az eddig szunnyadó gyanú... nem tetszett neki Raistlin egyre növekvő ereje. De hát ennek semmi értelme... viaskodott önmagával. Ez annak a lázálomnak köszönhető csupán, semmi másnak. Ám ezzel még nem oldódott meg a kérdés. Még mindig nem tudta, miképp döntsön a sárkánygömb dolgában. Mérgesen vette tudomásul, hogy ezúttal nincs sok választása.
— Raistlin az egyetlen köztünk, akinek elegendő a tudása és a tapasztalata, s igen... nézzünk szembe a valósággal... elegendő a bátorsága ahhoz, hogy a kezébe vegye ezt a tárgyat — mondta ki végül kelletlenül Tanis. — Azt ajánlom hát, hogy ő vegye magához, hacsak valaki más nem vállalja!
Senki nem szólt, csak Zúgószél rázta meg a fejét, homlokát ráncolva. Tanis tudta, hogy a síkföldi, ha neki kellene döntenie, a legszívesebben itt hagyná a gömböt Silvanestiben, Raistlinnel együtt.
— Menj, Caramon — szólt végül Tanis —, te vagy az egyetlen, akinek elég ereje van hozzá, hogy fölemelje!
Caramon erősen vonakodva lépett oda a gömbhöz, hogy leemelje az állványról. Reszkető kézzel nyúlt felé, de amikor megérintette, nem történt semmi. A gömb külsején nem volt látható semmi változás. Caramon megkönnyebbülten sóhajtott föl, nekiveselkedett a golyónak, nyögött a súlya alatt és odavitte fivéréhez, aki már készen tartotta a nyitott szájú zsákot.
— Tedd csak bele! — utasította Raistlin Caramont.
— Micsoda? — tátotta el a száját Caramon és ajókora gömbről a kicsiny zacskóra nézett. — Nem tudom, Raist, nem fér bele, csak szétrepeszteném a zsákot!
De a nagydarab férfi elhallgatott, amint a mágus aranyszeme fölvillant a lenyugvó nap fényében.
— Ne, Caramon, várj! — lódult előre Tanis, de ezúttal a harcos úgy tett, ahogy a fivére parancsolta: testvére éles pillantásának fogságában Caramon lassan elengedte a sárkánygömböt.
A nagy golyó eltűnt!
— Mi az? Hová lett? — meredt Tanis avarázslóra gyanakodva.
— Itt van benne — felelte Raistlin nyugodtan és előrenyújtotta a zsákocskát. Nézd meg magad, ha nekem nem hiszel!
Tanis belekukucskált a tarsolyba. A golyó ott lapult benne és minden kétséget kizáróan a valódi sárkánygömb volt az.
Láthatta benne a zöldes örvénylést, mint valami halványan lüktető életet. Biztos valahogy összement, csodálkozott a fél-elf, de a gömb ott is ugyanakkorának látszott, mint rendesen, amitol Tanisnak az az ijesztő érzése támadt, hogy tán ő maga növekedett óriássá!
Megborzongott és hátralépett. Raistlin gyors mozdulattal megrántotta a zsineget és összehúzta a zsák száját. Aztán gyanakvó pillantást vetett a többiekre és hátat fordítva a társaságnak, a köpönyege alá dugta a tarsolyt, és elrejtette titkos zsebeinek egyikében. Tanis utánaszólt:
— Többé már nem úgy mennek a dolgok közöttünk, mint valaha, ugye, Raist? — kérdezte nyugodtan.
Raistlin egy pillanatig farkasszemet nézett vele, és Tanis meglátta az ifjú mágus szemében a fölvillanó sajnálkozást, a vágyat a bizalom, a barátság és az ifjúság gondtalan napjai után.
— Nem — suttogta Raistlin. — De ez volt az ár, amelyet meg kellett fizetnem. — A következő pillanatban rátört a köhögés.
— Fizetni? Kinek? Miért?
— Ne kérdezd, fél-elfl — és a varázsló válla megrázkódott az újabb rohamtól. Caramon erős karjával átnyalábolta fivérét, az pedig erőtlenül rátámaszkodott. Amint alábbhagyott görcsös köhögése, fölemelte aranyló tekintetét. – Nem adhatok választ a kérdésedre, Tanis, mert azt magam sem ismerem.
Lehajtotta a fejét és Caramon segítségével odébb botorkált, hogy pihenjen még az indulás előtt.
— Szeretném, ha meggondolnád magad és engednéd, hogy részt vegyünk atyád temetési szertartásán — mondta Tanis a Csillagok Tornyának kapujában, búcsúzkodás közben Alhanának —, egy nap ide vagy oda, igazán nem számít.
— Igen, engedd meg! — kérlelte Aranyhold is komoly arccal. — Én sok mindent tudok erről a dologról, mivel az én népem temetkezési szokásai szinte teljesen megegyeznek az itteniekkel, hajól értettem, amit Tanis mondott. Törzsem papnője voltam és mindig segédkeztem, amikor az elhunytat illatos lepedőkbe csavarták, hogy testét megóvják az elporladástól...
— Nem, barátaim! — mondta Alhana sápadt arccal, de határozattan. Atyámnak az volt az utolsó kívánsága, hogy ezt én végezzem el... egyedül.
Ez ugyan nem volt egészen igaz, de Alhana tudta, mennyire megütköznének a barátai, ha látnák, hogyan adja vissza apja testét az anyaföldnek, ahogyan csak a goblinok és egyéb hitvány teremtmények szokták. Megborzadt a gondolatra. Önkéntelenül a megcsavarodott, göcsörtös fára nézett, amely majd a halott síremléke lesz és úgy áll fölötte, mint valami félelmetes ragadozómadár. Hangja elcsuklott és gyorsan félrefordította a fejét.
— A sírja.. már régen elkészült és nekem is van némi tapasztalatom az ilyen dolgokban. Kérlek, hagyjátok, hogy ezt magam csináljam végig.
Tanis látta Alhana arcán a szenvedés jeleit, de nem tagadhatta meg kívánsága teljesítését.
— Megértünk — suttogta Aranyhold. S ekkor, pillanatnyi indulatának engedve, a síkföldi asszony magához ölelte az elf-hercegnőt, ahogy egy rémült, elveszett gyermekkel tette volna
— Béke legyen veled — suttogta Aranyhold, végigsimítva Alhana sötét haján, majd vetett rá még egy pillantást és elindult.
— És mi lesz azután, hogy eltemetted az atyádat? — kérdezte Tanis, amikor kettesben maradtak a torony lépcsőjén.
— Visszatérek a népemhez válaszolta Alhana szomorúan. — Most, hogy a gonosz távozott Silvanestiből, a griffek majd eljönnek a hívásomra és elvisznek innen Ergoth földjére. Mindent megteszünk, amit csak lehet, hogy kiirtsuk a gonoszt, s akkor majd visszatérünk otthonunkba.
Tanis körülpillantott Silvanestin. Még így, nappal is ijesztő volt a látvány, s az éjszaka borzalmai pedig egyenesen leírhatatlanok voltak.
— Tudom, mire gondolsz — felelte Alhana a ki nem mondott kérdésre —, de ez a mi büntetésünk.
Tanis kétkedőn fölvonta a szemöldökét, hiszen tudta, micsoda küzdelem vár a nőre, hogy végül haza vezérelhesse népét, de látta Alhana arcán az eltökéltséget is, és ez megnyugtatta.
Elmosolyodott és témát változtatva megkérdezte: — Ellátogatsz-e majd egyszer Sancrist városába? A lovagok nagy megtiszteltetésnek vennék... különösen az egyikük.
Alhana sápadt arcát elöntötte a pír. — Meglehet — felelte alig hallható suttogással. — Most még nem tudhatom, bár az elmúlt időben nagyon sok mindent megtanultam önmagamról. De az még mind nem elég, még sok mindent kell elsajátítanom. — Megcsóválta a fejét és mélyen fölsóhajtott: — Lehet, hogy sohasem leszek képes rá...
— Azt is megtanulod, miképp kell egy embert szeretni?
Alhana fölemelte a fejét és mélyen Tanis szemébe nézett.
— Vajon ő boldog lenne-e, Tanis? A hazájától távol, hiszen nekem vissza kell térnem Silvanestibe! És boldog lehetnék-e én, mikor látom, hogy megöregszik és meghal, míg én még mindig a fiatalságomat élem majd?