— Én is föltettem ugyanezeket a kérdéseket magamnak, Alhana — mormolta Tanis és eszébe jutott mily fájdalmas volt döntenie Kitiarával kapcsolatban. — De ha elutasítjuk a sors által felkínált szerelmet, ha folyton csak attól rettegünk, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk, akkor az életünk rettenetesen üres lesz.
— Amikor e1őször találkoztunk, elcsodálkoztam rajta, vajon miért követnek olyan hűségesen a társaid, Tanis, Fél-Elf? — mondta Alhana csöndesen. — Most már értem... meggondolom még, amit mondtál, ígérem. Az istenek legyenek veled utad legvégső órájáig!
— Légy boldog, Alhana — mondta Tanis és két kézre fogta a felé nyújtott kezet. Úgy érezte, nincs már mit mondania, hát megfordult némán és elment.
Közben folyvást azon törte a fejét, hogy ha már ilyen bölcs, akkor miért ennyire zűrzavaros az egész élete?
Tanis az erdő szélén érte utol a többieket. Egy pillanatra tétován megtorpantak, vonakodtak belépni Silvanesti fái közé. Bár tudták, hogy a gonosz már eltávozott, mégis nyomasztó volt a gondolat, hogy napokig ebben a torz, elkínzott erdőben kell vándorolniuk. De más út nem kínálkozott. Ismét érezték azt a türelmetlen sürgetést, amely ide is elvezérelte őket. Az idő rohamosan múlt, és tisztában voltak vele, hogy nem szabad megvárniuk, míg a homokórán teljesen elfogynak a szemek, bár fogalmuk sem volt róla, hogy miért.
— Gyere hát, testvér! — szólalt meg végül Raistlin és nekivágott az erdobe vezető útnak. Varázsbotjának kristálygömbje halványan ringó fényt árasztott léptei ritmusára. Caramon sóhajtva szegődött a nyomába. Lassan, egyenként a többiek is csatlakoztak a menethez. Egyedül Tanis nézett vissza még.
Ezen az éjszakán nem számíthattak a holdakra. A földet sűrű sötétség borította, mintha még az is Lorac halálát gyászolná.
Alhana a kapuban állt, és a Csillagok Tornya, amely egyfajta keretként fogta a nőt közre, most halovány fénnyel bocsájtotta ki magából az évszázadok során elnyelt holdsugarakat. Egyedül Alhana arca látszott az árnyak között, olyan volt, akár az ezüst hold szelleme. Tanis fölfigyelt valami apró mozdulatra: a nő fölemelte a kezét, amire tiszta, fehér fény rövid villanása válaszolt... a csillagékszeré.
A következő pillanatban Alhana alakja elenyészett.
Második Könyv
A társaság útjának története a Jégfal-Palotához és győzelmük Feal-thas Sárkány Nagyúr fölött, eleven legendává vált e vigasztalan vidék lakói, a Jégbarbárok között.
A falusi dalnokok hosszú téli éjszakákon még a mai napig e hősök tetteirol mesélnek.
A JÉGPUSZTÍTÓ DALA
1.
Menekülés a jégfaltól
A vén törpe haldokolt.
A lába már nem bírta tovább, gyomrára kígyókként csavarodtak a belei. Hullámokban tört rá a hányinger... még a fejét sem tudta fölemelni priccséről. Némán meredt a feje fölött himbálódzó olajlámpásra, amelynek fénye mintha fokozatosan halványodott volna. Hát itt a vég, gondolta magában a törpe. Az elmúlás. A sötétség elhomályosítja a látásomat...
Valami neszt hallott oldalról, padlódeszkák nyikorgását, mintha valaki óvatosan lopakodna felé. Kova nagy nehezen odafordította a fejét.
— Ki az? — károgta.
— Tasslehoff — válaszolta egy együttérző hang. Kova fölsóhajtott és kinyújtotta bütykös kezét... Tass vékony ujjai rákulcsolódtak.
— Ó, komám, örülök, hogy időben jöttél... még búcsút mondhatsz nekem — nyögte a törpe gyöngén. — Haldoklom, barátom... megyek Reorxhoz...
— Micsoda? — hajolt közelebb hozzá Tass.
— Reorxhoz! — ismételte meg a törpe ingerülten. — Reorx ölelő karjaiba készülök.
— No nee! Nem is oda tartunk — jegyezte meg Tasslehoff.
— Éppenséggel Sancristba megyünk. Hacsak nem valami fogadót emlegetsz. Majd megkérdem Sturmot. Reorx Karjai... hmmmm...