— Reorx, a törpék istene, te fafej! — mordult föl Kova.
— Ó! — mondta Tass egy pillanat múlva. — Szóval az a Reorx!
— Ide figyelj, pajtás — mondta Kova csöndesen... elhatározta, hogy nem hagyja, hogy bárki is keserű szájízzel emlékezzen rá —, rád hagyom a sisakomat, azt, amelyiket te szereztél még Xak-Tsarothban... azt a griffsörényeset.
— Valóban? — kérdezte Tass meghatottan. — Ez borzasztóan rendes tőled, Kova, de te mit használsz majd sisak gyanánt?
— Ó, pajtás, ott nem lesz szükségem sisakra, ahová most megyek.
— Sancristban igencsak jól jöhetne még— erősködött Tass.
— Derek úgy véli, hogy a Sárkány Nagyurak összpontosított támadásra készülődnek, ahol egy sisak még nagyon is elkel...
— De én nem Sancristról beszélek! — morogta Kova és megpróbált felülni. — Azért nem lesz szükségem sisakra, mert haldoklom!
— Én is majdnem meghaltam egyszer — jelentette ki Tasslehoff ünnepélyesen. Az asztalra tette a kezében gőzölgő tálat és kényelmesen letelepedett egy karosszékbe, hogy elmesélje az esetet. — Ez akkor történt Tarsisban, amikor az a sárkány rám döntött egy egész házat. Elistan azt mondja, hogy akkor majdnem kinyiffantam. Ugyan, nem pontosan ezekkel a szavakkal, de azt állítja, hogy az istenek közös... közben..., egyszóval, hogy valami közük van hozzá az isteneknek, hogy ma itt lehetek...
Kova mordult egyet és hátrahanyatlott a priccsén.
— Túlságosan nagy kérés — mondta a feje fölött himbálódzó lámpának —, hogy nyugodtan halhassak meg? Ne holmi surranók társaságában? — az utolsó szavakat már valójában úgy rikácsolta.
— Ugyan, menj már! Hiszen nem is haldokolsz igazán! — mormolta Tass. — Csak tengeribeteg vagy!
— Haldoklom és kész! — mondta a törpe csökönyösen. — Valami súlyos betegség tört rám és most a halálomon vagyok! És a ti lelketeken szárad a dolog! Ti vonszoltatok föl erre a nyavalyás csónakra...
— Hajóra! — vágott közbe Tass.
— Csónakra! — ismételte meg Kova mérgesen. — Ti vonszoltatok föl erre a nyavalyás csónakra, aztán itt hagytatok, hogy szörnyű betegségben forduljak föl egy patkányokkal teli hálófülkében!
— Ha tudni akarod, éppenséggel ott is hagyhattunk volna a Jégfalnál, a rozmáremberekkel. és... — itt Tasslehoff hirtelen elhallgatott.
Kova még egyszer megpróbált fölülni, de ezúttal gyilkos indulat villant a szemében. A surranó talpra szökkent és az ajtó felé somfordált. — Hmm... azt hiszem, ideje lesz mennem. Csak azért jöttem le, hogy... izé... megnézzem,nem kérsz-e enni valamit? A hajószakács főzött valamit,amit zöldborsólevesnek nevez...
Laurana fedezékbe bújt a dühöngő szél elol az előfedélzeten, miközben odalentről vérfagyasztó üvöltést, majd összetört cserépedény csörömpölését hallotta. A közelében álldogáló Sturmra nézett ijedten. A lovag elvigyorodott.
— Ez Kova — mondta.
— Igen — felelte Laurana aggódva —, talán le kellene mennem, hogy meg...
De a borsólevesben úszó Tasslehoff megjelenése az ajkára fagyasztotta a szót.
—Azt hiszem, Kova kezdi jobban érezni magát — jelentette be a surranó ünnepélyesen. — De úgy láttam, hogy még nincs igazán étvágya.
Gyorsan távolodtak a Jégfaltól. Kicsiny hajójuk fürgén szelte a tenger hullámait a dermesztően hideg szelek szárnyán.
A társaság hosszú utat tett meg a Jégfalig, ahol Tasslehoff állítása szerint a Jégfal-Palotában egy sárkánygömbnek kellett lennie. Meg is szerezték a gömböt és legyőzték a nagyhatalmú Sárkánylordot, Feal-thast. A Jégvidék barbárjainak segítségével elmenekültek az összeomló palotából, és most egy Sancristba tartó hajócska fedélzetén tartózkodtak éppen. Bár a sárkánygömb biztonságban lapult egy ládában a hajó fenekén, álmukban még sokszor riadtak fel a Jégfalhoz tett utazás szörnyűséges emlékeire. Ezek a rémálmok azonban igazából jelentéktelenek voltak ahhoz a furcsa, eleven lidércnyomáshoz képest, amelyet egy jó hónappal azelőtt éltek át. Ugyan senki sem szólt róla egy szót sem, de Laurana néha... a lovagra annyira nem jellemző félelmet és szorongást látott Sturm arcán, hogy csak arra gondolhatott, hogy az ő emlékezetében is élénken él még annak a bizonyos álomnak az emléke.
Ettől eltekintve a társaság hangulata jó volt... kivéve a törpét, akit erőszakkal kellett fölcipelni a hajóra, ahol azonmód tengeribeteg lett. A Jégfalhoz tett út kétségtelenül diadallal végződött. A sárkánygömb mellett még egy ősi fegyver, vélekedésük szerint egy sárkánydárda törött nyelét is magukkal hozták. És hoztak még valami annál is sokkal fontosabbat, csak annak értékét nem ismerték föl, amikor megtalálták...
A barátok, Koronaőr Derek és a Tarsisban hozzájuk csatlakozott két másik, ifjú lovag társaságában az egész Jégfal-Palotát föltúrták a sárkánygömb után. A kutatás nem ment könnyen. Időről időre meg kellett küzdeniük a rosszindulatú rozmáremberekkel, téli farkasokkal és medvékkel. A társaság már-már azt hitte, hogy hiába tették meg a hosszú utat, de Tass esküdözött, hogy a Tarsisban olvasott könyv szerint itt is rejtőznie kell egy sárkánygömbnek. Folytatták hát a kutatást.
Keresgélés közben egy rendkívüli jelenségre bukkantak rá... egy több mint negyven lábnyi hosszú, ezüstösen csillogó bőrű sárkányra, amely teljes egészében belefagyott a Jégfalba. A szárnyát repüléshez készen kiterjesztette. A sárkány maga félelmetes volt, ám a feje nemes és nem töltötte el őket azzal a bénító rémülettel, amit a vörösök közelségében éreztek. Ellenkezőleg, valamiféle nagy, mélységes sajnálat fogta el őket e lenyűgöző teremtmény láttán.
A legkülönösebb pedig az volt, hogy ennek a sárkánynak a hátán ült valaki! Már eddig is látták, hogyan lovagolják meg a Sárkány Nagyurak házi sárkányaikat, de a páncéljából ítélve, ez a sárkánylovas egy solamniai lovag lehetett!
Kesztyűs kezével erősen markolta azt a törött nyelet, amely valaha egy hatalmas dárdához tartozhatott.
— Vajon hogy kerülhetett a sárkány hátára egy solamniai lovag? — kérdezte Laurana és a Sárkány Nagyurakra gondolt.
— Akadtak lovagok, akik a gonosz oldalára álltak — jelentette ki nyersen Koronaár Derek, bár szégyellekbeszélni erről.
— Én nem érzem itt a gonoszt — mormolta Elistan. — Csak valami mélységes bánatot... kíváncsi vagyok, hogyan halhattak meg... nem látok rajtuk sebeket.
— Ez itt olyan ismerősnek látszik — jegyezte meg ahomlokát ráncolva Tasslehoff —, mint egy kép... az ezüstsárkány hátán ülő lovag! Mintha már láttam volna valahol...
— Püff neki! — mordult föl Kova. — Láttál te már bozontos szőrű elefántokat is..:
— Komolyan mondom! — tiltakozott Tass.
— És hol lehetett az, Tass? —kérdezte Laurana, a surranó sértett képe láttán. — Vissza tudnál emlékezni rá?
— Azt hiszem — felelte Tass —, ...mintha Pax Tharkasban lett volna, ahol Fizban...
— Fizban! — ordított fal Kova. — Az a vén mágus még Raistlinnél is bolondabb volt, ha ez egyáltalán lehetséges!
— Én nem tudom, miről beszél Tass — nézett föl Sturm a sárkányra és lovasára elgondolkodón —, de emlékszem rá, amit anyám Humáról mesélt, aki végső csatájába egy Ezüst Sárkány hátán indult a Sárkánydárdával a kezében. — Én meg anyámnak arra az intelmére emlékszem, hogy ne egyem meg a kalácsot, hanem tegyem azt félre a Fehérruhás Öregnek, aki majd eljön hozzánk karácsonyra a kastélyunkba — csattant föl Derek. — Nem, ez csak valamilyen hitehagyott lovag lehet, akit hatalmába kerttett a gonosz!