Derek és a két másik ifjú lovag továbbment, de a többiek ottmaradtak és tovább bámulták a sárkányon lovagló alakot.
— Igazad van, Sturm... az egy Sárkánydárda nyele — jelentette ki Tass sóváran. — Azt nem tudom, honnan tudom, de teljesen biztos vagyok benne.
— Talán ezt is abban a tarsisi könyvben láttad? — kérdezte Sturm és összenézett Lauranával... mindketten valahogy szokatlannak és ijesztőnek érezték a surranó komolyságát.
Tass megvonta a vállát. — Nem is tudom — suttogta alig hallhatóan —, nagyon sajnálom.
— Talán magunkkal kellene vinnünk —javasolta Laurana bizonytalanul —, az semmi esetre sem árthat.
— Gyerünk már, Fényeskardú! — hallották Derek szigorú, hívó szavát. — Lehet, hogy Thanoi népe egy időre elveszítette a nyomunkat, de hamarosan a nyakunkon lesznek megint.
— Hogyan vehetnénk ki onnan? — töprengett Sturm, mit sem törődve Derek parancsával. — Legalább három lábnyi vastag jég borítja!
— Én kivehetem — szólalt meg Gilthanas.
Az elf fölugrott a sárkányt és lovasát magába foglaló jégtömb peremére, keresett valami támasztékot és lassan megindult fölfelé, a jégbefagyott, szoborszerű alakokhoz.
Végigkúszott négykézláb a sárkány dermedt szárnyán, — amíg oda nem ért a lovag dárdanyelet markóló kezéhez.
Gilthanas rányomta tenyerét afegyvertbeburkoló jégtömbre és megszólalt a mágia különös, zavaros nyelvén.
Az elf kezéből vörösen izzó fénynyaláb áramlott elő és gyorsan olvasztani kezdte a jeget. Pillanatok múlva már be is nyúlhatott az így keletkezett lyukon, hogy megragadja a dárdanyelet, ám a halott lovag marka azt keményen tartotta.
Gilthanas megrángatta, sőt még a fagyott kéz ujjait is megpróbálta lefeszegetni róla. Végül nem bírta tovább a jég dermesztő hidegét és reszketve visszatért a földre. — Nem megy — sóhajtotta —, rettentő keményen tartja.
— Tördeld le az ujjait — tanácsolta a surranó segítőkészen.
De Sturm haragos pillantására Tass elhallgatott. — Nem engedhetem, hogy bárki meggyalázza a tetemét! — kiáltotta a lovag. — Valahogy talán csak kihúzhatjuk a kezéből azt a nyelet. Majd én megpróbálom...
— Úgysem sikerül — mondta Gilthanas a húgának, a jégfalon fölfelé kapaszkodó lovagot nézve —, olyan, mintha a dárdanyél összeforrott volna a kezével. Én is... — de az elf szava elakadt.
Amint Sturm bedugta a kezét a jégbe olvasztott lyukon és megragadta a dárdanyelet, a jégbefagyott lovag alakja mintha... alig észrevehetően, hirtelen megmozdult volna.
Merev, fagyott kezének szorítása elernyedt a törött dárdanyélen. Sturm kis híján lezuhant, úgy megdöbbent, elengedte a fegyvert és ijedten hátrált a sárkány jégborította szárnyán.
— Neked odaadja! — kiáltotta Laurana. — Rajta, Sturm! Vedd el! Hát nem látod? Egy másik lovagnak átadja!
— De hát én nem is vagyok az — jegyezte meg Sturm bánatosan. — Lehet, hogy szándékosan, rosszindulatból teszi... — óvatosan visszakúszott a lyukhoz és még egyszer megragadta a dárdanyelet. A halott lovag merev szorítása elernyedt. Sturm vigyázva megmarkolta a törött fegyvert és lassan kihúzta a jég rabságából. Visszaszökkent a földre és meredten bámult az ősrégi dárdanyélre.
— Ez csodálatos volt! — sóhajtotta Tass áhítattal. — Kova, láttad, ahogy a halott megelevenedett?
— Nem! — förmedt rá a surranóra a törpe. — És te sem láttad! No, gyerünk innen — tette hozzá és megborzongott.
Ekkor megjelent Derek. — Parancsot adtam neked, Fényeskardú Sturm! Mi ez a késlekedés? — és Derek arca elsötétedett a haragtól, amint meglátta a dárdanyelet.
— Én kértem meg, hogy hozza le nekem — szólalt meg Laurana olyan hidegen, akár a mögötte magasodó jégfal.
Átvette a nyelet és gyors mozdulattal belecsavarta a csomagjából előhúzott szőrmetakaróba.
Derek egy pillanatig mérgesen nézett a lányra, aztán mereven meghajolt és sarkon fordult.
— Halott lovagok, élő lovagok, nem is tudom, melyik a rosszabb — dörmögte Kova, majd megmarkolta Tass gúnyáját és Derek után vonszolta a surranót.
— És mi lesz, ha egy elátkozott fegyver az? — kérdezte Sturm Lauranától, mialatt a palota jeges folyosóit járták.
A lány még egyszer, utoljára visszanézett a sárkányháton ülő, halott lovagra. A délvidék hideg, sápadt napja lefelé ereszkedett, fénye halvány árnyékot vetett a dermedt holttestekre, amitől azok még ijesztőbbekké váltak. Lauranának úgy tűnt, hogy látta, amint a lovag teste élettelenül zuhan le.
— Mondd, te hiszel Huma történetében? — kérdezte Laurana csöndesen.
— Én már nem is tudom, miben hihetek ezek után — válaszolta Sturm, keserűségtől reszelős hangon. — Eddig minden dolog fekete vagy fehér volt számomra, érthető és határozott. Huma történetében is hittem, melyet anyám igazként tanított meg nekem. Azután elmentem Solamniába. — Elhallgatott, mintha nem lenne kedve a folytatáshoz. Végül, Laurana érdeklődő arckifejezése láttán nyelt egyet és ismét megszólalt. — Soha nem beszéltem erről senkinek, még Tanisnak sem! Amikor visszatértem a hazámba, rájöttem, hogy a Lovagrend többé nem azoknak a becsületes és önfeláldozó férfiaknak a rendje, amilyennek anyám leírta. Teljesen megfertőzték a politikai torzsalkodások. A legkülönbek, mint például Derek, megőrizték a becsületüket, de ridegek és hajthatatlanok voltak, nem sokat törődtek azokkal, akiket maguknál alacsonyabb rangúnak tekintettek. S ami a legrosszabb, — Sturm megcsóválta a fejét —, amikor Humáról beszéltem nekik, csak nevettek. Holmi kóbor lovagnak nevezték őt. Az ő történetük szerint a szabályok megsértése miatt ki is zárták a Rendbál. Azt beszélték, hogy Huma a vidéket járta, megkedveltette magát a parasztokkal, akik azután legendákat szőttek róla.
— De legalább valóban élt? — erőltette a témát Laurana, elszomorodva Sturm búskomor képének láttán.
— Ó, igen. Ezt senki sem vitatja. Az Összeomlás után is fönnmaradt krónikák az alacsonyabb rangú lovagok között emlegetik őt. De az Ezüst Sárkány, a Végső Csata, sőt; maga a Sárkánydárda történetében többé már nem hisz senki. Ahogyan Derek mondja: nincs rá bizonyíték. Huma síremléke a legenda szerint valami toronyszerű építmény volt... a világ egyik csodája. De nincs senki, aki valóban látta volna. Csak holmi gyermekmesék szólnak róla, ahogy Raistlin mondaná. — Ezzel Sturm a tenyerébe temette az arcát, eltakarta a szemét és mélyen, szaggatottan fölsóhajtott.
— Tudod — szólalt meg csöndesen kicsivel később —, sohasem gondoltam volna, hogy valaha is kimondok ilyet, de hiányzik Raistlin... hiányoznak mind. Úgy érzem, mintha valamely tagomat vágták volna le, pontosan úgy, ahogy akkor éreztem, Solamniában. Ezért jöttem vissza és nem vártam ki, amíg letehetem a Lovagi Próbát. Ezek... a barátaim... sokkal többet tettek a világot gyötrő gonosz legyőzéséért, mint valamennyi lovag együttvéve. Még Raistlin is, a maga módján, amit én nem értek igazán. Ő talán megmondhatná nekünk, mit jelent ez az egész! — és hüvelykujjával hátramutatott a jégbefagyott lovagra. — És ő legalább hinne is benne. Ha itt lenne. Ha Tanis itt lenne... — de Sturmnak nem volt ereje a folytatáshoz.
— Igen — mondta Laurana csöndesen —, ha Tanis itt lenne...
Sturmnak eszébe jutott alány nagybánata, amely sokkal hatalmasabb volt, mint az övé... átkarolta és szorosan magához vonta Lauranát. Így álltak némán egy pillanatig,mindketten erőt merítettek a másik közelségéből. Ekkor elérte őket Derek sürgető kiáltása... miért késlekednek ott hátul?