Így tehát a Laurana szőrmetakarójába csavart törött dárdanyél most ott pihent a láda mélyén a sárkánygömbbel és Tanis karajával, Féregirtóval együtt, amelyet még Tarsisból hoztak magukkal a romok —alól. A láda mellett feküdt a két ifjú lovag holtteste, akik a csapat védelmében áldozták föl életüket és most testük arra várt, hogy visszavigyék eltemetni a szülőföldjükre.
A jégmezők felöl süvítő hideg, sebes, déli szél csak úgy röpítette a hajót Sirrion tengerén. A kapitány szerint, ha a szél kitart, két nap alatt odaérhetnek Sancristba.
— Arra van Dél-Ergoth — mutatott jobbra, előre a kapitány. — Hamarosan elérjük a déli partokat. Ma este már megláthatjuk Cristyne szigetét. Azután, jó széllel gyorsan eljutunk Sancristig. Különös dolgokat beszélnek Dél-Ergothról — tette hozzá a kapitány Lauranára pillantva —, hogy tele van elfekkel, bár én még nem jártam ott, s így nem is tudom, biztosan így van-e?
— Elfekkel? — csillant föl Laurana szeme és gyorsan a kapitány mellé lépett a hajnali szellő lobogtatta köpenyében.
— Elmenekültek a hazájukból, úgy hallottam — folytatta a kapitány —, a sárkányseregek űzték el őket.
— Talán a mieink lehetnek azok! — kapaszkodott Laurana a mellette álló Gilthanasba, és olyan erősen meresztette a szemét a hajó orrának irányába, mintha ezzel odaparancsolhatta volna a földet a látóhatárra.
— Valószínűbb, hogy a silvanestiek azok — mormolta Gilthanas —, úgy emlékszem, Lady Alhana is mondott valamit Ergothról. Nem emlékszel rá, Sturm?
— Nem — vágta rá a lovag kurtán. Megfordult, a hajó túloldalára sétált és nekidőlt a korlátnak. Kinézett a tenger rózsaszínben játszó vizére. Laurana látta, amint valamit elővesz az övéből és szeretettel megsimogatja. Fényesen megcsillant rajta a napsugár, de Sturm máris visszadugta a helyére. Lehajtotta a fejét. Laurana megindult felé, de váratlanul valami mozgásra lett figyelmes és megtorpant.
— Mi az a különös felhő, ott délen?
A kapitány azonnal odafordult, szőrmebundája zsebéből előkapta messzelátóját és a szeméhez illesztette. — Küldj föl egy matrózt az árbocra! — utasította az első tisztet.
A következő pillanatban egy tengerész már kapaszkodott is fölfelé a kötélzeten. Egyik kezével belekapaszkodott a szédítően magas árbocba és végignézett a messzelátóval a déli látóhatáron.
— Nos, látod, hogy mi az? — kiáltott föl neki a kapitány.
— Nem, uram! — ordította vissza a matróz. — Ha az egy felhő... hát olyant még sohasem láttam.
— Majd én megnézem — aj ánlkozott kíváncsian Tasslehoff, és máris olyan fürgén kúszott fölfelé a köteleken, mint egy született tengerész. Az árbochoz érve, a matróz mellett belekapaszkodott a vitorlarúdba és maga is dél felé nézett. Az a valami valóban felhőnek látszott. Nagy, fehér foltként lebegett a víz fölött. De sokkal gyorsabban haladt, mint bármely más felhő az égen és...
Tasslehoff lélegzete elakadt. — Add csak ide azt a vacakot — nyúlt a matróz messzelátója után. A tengerész vonakodva átnyújtotta neki. Tass a szeméhez illesztette és azonnal halkan felnyögött.— Ó, te jó ég-motyogta Elvette szemétől a messzelátót, összekattintotta és szórakozottan belegyömöszölte a bekecse zsebébe. A tengerész az utolsó pillanatban kapta el a grabancát, mielőtt lesiklott volna a kötélen.
— Mi van? — lepődött meg a surranó. — Ja, hogy ez a tiéd? Bocsánat! — Szomorúan megpaskolta a messzelátót és visszaadta a gazdájának. Sebesen lesiklott a kötélzeten, könnyedén leszökkent a fedélzetre és odaszökdécselt Sturmhoz.
— Az ott egy sárkány! — jelentette lélekszakadtan.
2.
A fehér sárkány
Foglyul ejtve
A sárkányt Ólmosesőnek hívták. Krynn legkisebb testű sárkányfajtájához, a fehérekhez tartozott. Mivel a sarkvidéken születtek és nevelkedtek, ezek a sárkányok jól bírták a legnagyobb hideget is, és Ansalon jégfödte déli vidékeit uralták.
Kicsiny termetüknél fogva, a fehérek voltak minden sárkányfaj közül a leggyorsabb röptűek. A Sárkány Nagyurak gyakran alkalmazták őket földerítőként. Így esett, hogy Ólmoseső is távol volt Jégfal-beli fészkétől, amikor a sárkánygömb után kutatók odaérkeztek. A Sötétség Királynőjének jelentették, hogy kalandorok kis csoportja hatolt be Silvanestibe. Valahogy sikerült Vérontó Cyan fölébe kerekedniük, és a jelentés szerint egy sárkánygömb is a birtokukba került.
A Sötétség Királynője arra számított, hogy a Por Fennsíkon kelnek át, a Királyok útján, amely a legrövidebb szárazföldi út volt Sancrist felé, ahol a legújabb hírek szerint Solamnia lovagjai szerveznek gyülekezőt. A Sötétség Királynője megparancsolta Ólmosesőnek és fehér sárkányokból álló csapatának, hogy igyekezzenek északra, a most éppen vastag hótakaró alatt lapuló Por Fennsíkra, és szerezzék meg a sárkánygömböt.
Az odalent csillogó hómező láttán Ólmoseső kételkedett benne, hogy egyáltalán akad olyan vakmerő ember, aki megpróbálkozik a pusztaságon való átkeléssel. A sárkány cikcakkban repült, és tüzetesen átkutatta az egész vidéket Silvanesti keleti határaitól, egészen a nyugati Király hegyekig. Sárkánycsapatából csak kevesen jártak olyan messze, fönn északon, mint a kékek uralma alatt álló Új Part volt.
A sárkányok éppen összegyülekeztek és jelentették, hogy a fennsíkon semmiféle élőlénynek még a jelét sem látták, amikor Ólmoseső hírül vette, hogy a veszedelem hátulról jelentkezik, miközben ó az első fronton végez földerítést.
A fehér fősárkány mérgesen visszafordult, de túl későn érkezett. Feal-thas halott volt, a sárkánygömbnek nyoma veszett. Ám rozmárember-szövetségesei, a thanoiok pontos leírással szolgáltak e gaztett elkövetőinek csoportjáról.
Még azt is megmondták, merre távozott a hajójuk, holott a Jégfaltól csak egy irányban lehetett hajózni: észak felé.
Ólmoseső jelentette a sárkánygömb elveszítését a Sötétség Királynőjének, aki éktelen haragra gerjedt és meg is ijedt. Most már két sárkánygömb is hiányzott! Abban ugyan biztos lehetett, hogy az ő gonosz erői a leghatalmasabbak Krynn földjén, ugyanakkor gyötörte a tudat, hogy a jó erői is behatoltak oda. Akadhat közöttük valaki, aki elég erős és bölcs ahhoz, hogy föltárja a sárkánygömbök titkát.
Ezért Ólmosesőnek azt parancsolta, hogy szerezze meg azt a gömböt és ne a Jégfalhoz vígye vissza, hanem egyenesen a Királynőnek adja át. Semmilyen körülmények között nem szabad elveszítenie vagy veszni hagynia! A gömbök nagyon intelligensek voltak, és erős túlélési ösztönnel rendelkeztek. Csak így maradhattak fönn ilyen sokáig, amikor már megteremtőik is rég elporladtak.
Ólmoseső tehát kiröppent Sirrion tengere fölé, és erős fehér szárnya hamarosan a menekülő hajó közelébe röpítette. Most azonban egy különleges szellemi probléma merült föl előtte, amelynek megoldására nem állott készen.
Ezek a fehér sárkányok talán azért is rendelkeztek a legalacsonyabb intelligencia-hányadossal a többi sárkányhoz képest, mert arra kényszerültek, hogy a hideg éghajlatnak ellenálló hüllő-utódokat hozzanak létre. Ólmosesőnek soha nem volt szüksége arra, hogy önállóan gondolkozzon, ugyanis Feal-thas mindig megmondta neki, hogy mit tegyen. Ezért most, amikor a hajó felé kanyarodott, mérhetetlenül nagy gondot jelentett a számára a pillanatnyi feladat: hogyan kaparintsa meg a gömböt?