Először arra gondolt, hogy jeges leheletével a tengerbe fagyasztja az egész hajót. Azután rájött, hogy ezzel fagyott fatömbbe zárná a gömböt, ahonnan rendkívül nehéz lenne megszereznie, sőt, még annak lehetősége is fönnállt, hogy a hajó elsüllyed, mielőtt darabokra téphetné. Ha pedig a hajót összezúzza, maga a gömb merülhét el. Másrészt, a hajó túl nehéz volt: ahhoz, hogy fölemelje és kivigye a szárazföldre. Így aztán Ólmosesó lassan keringett fölötte és nézte, amint a szánalmas emberi lények csapdába esett egerekként futkároznak odalent.
A fehér sárkány tehát azon töprengett, vajon kérjen-e telepatikus úton segítséget királynőjétől. Ólmosesőnek azonban nem volt ínyére sem az, hogy jelentkezzék bosszúálló uralkodója előtt, sem az, hogy elbújjon előle.
Egész nap követte hát a hajót, fölötte lebegett és feszülten törte a fejét. Könnyedén szállt a légáramlatokon és közben a belőle áradó sárkányiszony segítségével kétségbeesésbe kergette az embereket odalent. Végül, éppen a naplemente pillanatában, támadt egy ötlete. Anélkül, hogy végiggondolta volna, azonnal hozzálátott a megvalósításához.
Tasslehoff közlése, hogy egy fehér sárkány szegődött a hajó nyomába, páni félelmet ébresztett a legénységben.
Sebtében fölfegyverkeztek rövid tengerész kardjaikkal, és komoran fölkészültek rá, hogy a végsőkig harcolnak, bár egy pillanatig sem lehetett előttük kétséges az összecsapás végső kimenetele. Gilthanas és Laurana, akik mindketten kiváló nyíllövők voltak, fölajzották íjaikat. Sturm és Derek előkészítette a pajzsát és kardját, még Tasslehoff is megmarkolta abroncsbotját. Kova megpróbált fölkelni ágyából, de nem tudott megállni a lábán. Elistan megőrizte nyugalmát és csöndesen imádkozott Paladine-hoz.
— Én jobban bízom a kardomban, mint abban a vénemberben és az istenében — mondta Derek Sturmnak.
— A lovagok mindig is tisztelték Paladine-t – válaszolt neki Sturm szemrehányóan.
— Én is tisztelem... az emlékét — mormolta Derek. — Különben, csöppet sem nyugtatnakmeg ezek a szóbeszédek Paladine visszatérésérő! Fényeskardú, s gondolom, a Tanács is így lesz vele, ha tudomást szerez róla. Jó lenne, ha erről nem feledkeznél meg, amikor a lovaggá avatásod szóba kerül!
Sturm összeharapta az ajkát és az arca eltorzult, mintha valami keserű pirulát nyelt volna le.
Múltak a hosszú percek... senki sem vette le a szemét a fölöttük csapkodó, fehér szárnyú teremtményről. De nem tehettek ellene semmit, hát jobb híján várakoztak.
Vártak és vártak... a sárkány nem támadott.
Megállás nélkül körözött fölöttük, vérfagyasztó árnyéka monoton rendszerességgel pásztázta a fedélzetet. A tengerészek, akik szó nélkül vetették volna magukat harcba, most már morgolódni kezdtek, ahogy a várakozás egyre elviselhetetlenebbé vált. Az meg csak tovább rontott a dolgon, hogy a sárkány látszólag elnyelte a szelet, s így a vitorlák petyhüdten csüngtek az árbocokon. A hajó is elveszítette kecses siklását és hánykolódni kezdett a lusta hullámokon. Az északi látóhatáron viharfelhők gyülekeztek, lassan előrenyomultak a tenger fölött és sötét falat húztak a csillogó víztükörre.
Végül Laurana leeresztette íját, megmozgatta háta és válla elgémberedett izmait. A napba nézéstől karikás szeme könnyezett és kivörösödött.
— Tegyük a mentőcsónakba, oszt lökjük vízre őket, — hallotta, amint az egyik felbőszült matróz a másik fülébe súgdos, hogy az majd adja tovább a többinek. — Akkó tán utunkra enged ez a ronda féreg. Őket üldözi, nem minket.
Talán még csak nem is minket követ nyomon, hanem a sárkánygömböt, gondolta Laurana. Biztosan azért nem támad. De erről a gyanújáról nem mert szólni, még a kapitánynak sem. A sárkánygömb ittlétét titokban kell tartaniok.
Telt-múlt a délután, a sárkány meg egyre csak körözött fölöttük, mint valami hatalmas vízimadár. A kapitány is egyre ingerültebbé vált. Nemcsak a sárkánnyal kellett szembenéznie, hanem a kitörőben lévő lázadással is.
Vacsoraidőtájt lerendelte a társaságot az alsó fedélzetre.
Derek és Sturm kereken megtagadta az engedelmességet, és már-már úgy látszott, hogy végképp elmérgesedik a helyzet, amikor kiáltás harsant: — Föld! A jobb orrvitorlarúd felől!
— Dél-Ergoth — jelentette ki a kapitány komoran. — Az áramlat a szirtek felé sodor bennünket! — Fölnézett a némán köröző sárkányra. — Ha hamarosan nem kapunk jó szelet, összezúzódunk rajtuk.
Abban a pillánatban a sárkány abbahagyta a keringést. Egy pillanatig egy helyben lebegett, aztán meredeken fölemelkedett. A tengerészek azt hitték, hogy elmegy és vidáman fölüvöltöttek. De Laurana visszaemlékezett Tarsisra, és jól tudta, mi következik...
— Mindjárt lecsap! — kiáltotta. — Rögtön ránk támad!
— Lefelé! — ordított Sturm a matrózokra, akik röpke tétovázás után megrohanták a fedélzeti nyilásokat. A kapitány a kormánykerékhez ugrott.
— Menj le! — kiáltott a kormányosra és átvette az irányítást.
— Nem maradhat idefönt! — bődült rá Sturm és a lépcsőről visszafordulva odarohant a kapitányhoz. — Itt biztosan megöli!
— Zátonyra futunk, ha nem maradok! — kiáltotta a kapitány mérgesen.
— Akkor futunk zátonyra, ha meghal! — felelte Sturm.
Kemény öklével állon vágta a kapitányt és levonszolta a közfedélzetre.
Laurana Gilthanassal a nyomában botladozott lefelé a lépcsőn. Az elf-lord megvárta, amíg Sturm is leérkezik a kapitánnyal és lehajtotta utánuk a lépcsőnyílás tetejét.
Ebben a pillanatban a sárkány olyan erővel csapott le a hajóra, amitől az majdnem elsüllyedt, mindenesetre ijesztően megbillent. Mindenki, még a legtapasztaltabb tengerész is elveszítette az egyensúlyát és egymásnak esett a túlzsúfolt fedélközben. Kova káromkodva hemperedett a padlóra.
— Most van itt az ideje, hogy az istenedhez fohászkodj! — mordult Derek Elistanra.
— Azt teszem — felelte Elistan húvösen és talpra segítette Kovát.
Laurana egy oszlopba kapaszkodott és kétségbeesetten várta a vakító narancsszínű fényt, a forróságot, a lángokat. Ehelyett lélegzetelállító fagyhullám tört rájuk, amitől még a vérük is megdermedt. Odaföntröl csattogás és recsegés hallatszott: a vitorlák rögzítése szétszakadozott. Fölnézett a mennyezetre és látta, amint a padló rései között fehér zúzmaraszakáll jelenik meg.
— A fehér sárkányok nem tüzet okádnak! — mormolta Laurana döbbenten. — Fagyot lehelnek! Elistan, íme a válasz a fohászaidra!
— Phúű! — rázta a fejét és tapogatta az állát a kapitány. — Akár láng is lehetett volna... így viszont belefagyunk a jégbe!
— Egy fagyokádó sárkány! — lihegte sóvárogva Tass. — Ó, bárcsak láthatnám!
— Most mi lesz? — kérdezte Laurana, amint a hajó minden eresztékében recsegve és nyögve, lassan visszabillent a helyére.
— Tehetetlenek vagyunk! — jelentette ki a kapitány. — A kötélzet szétszakadozik a vitorlákat lehúzó jég súlya alatt,az árbocok eltörnek, mint szálfák ahóviharban... kormányzás nélkül az áramlat nekivágja a hajót a sziklazátonynak és ezzel vége... a fenébe is, semmit sem tehetünk!
— Megpróbálhatnánk lelőni, amint átröpül fölöttünk — mondta Gilthanas, de Sturm megrázta a fejét és nekifeszült a csapóajtónak.
— Legalább egy lábnyi jég van a tetején — mormolta-, be vagyunk zárva ide!