— Muszáj nekik elmondanom? — kérdezte Silvara csöndesen. Még mindig térdepelt és beszéd közben a szeme Gilthanasra tévedt. Fizban követte a pillantását. Amikor meglátta az elf-lord döbbent arcát, hirtelen megenyhült, azután szomorúan megcsóválta a fejét.
Silvara könyörgő mozdulattal emelte felé a kezét. Fizban odalépett hozzá, megfogta a kezét és talpra segítette. A lány átölelte, mire az öreg magához szorította őt.
— Nem, Silvara — mormolta Fizban lágy, kedves hangon —, nem vagy köteles elmondani nekik. Ugyanolyan választás előtt állsz, mint a nővéred. Ki is törölheted az emlékezetükből, hogy valaha itt jártak.
Hirtelen egyetlen színfolt maradt Silvara arcán: kéken ragyogó szeme. — De ez azt jelenti, hogy...
— Igen — mondta a vén mágus —, de neked kell — döntened. — Ezzel megcsókolta a lány homlokát. — Isten veled, Silvara.Visszafordult a többiekhez. — Viszlát, viszlát... örültem a találkozásnak. Egy kicsit bosszantanak azok a csirketollak..., de végül is nem haragszom. — Tasslehoffra meresztette a szemét és türelmetlenül várakozott egy percig. — Nos, jössz már? Nem várhatok rád egész éjszaka!
— Hogy? Menjek... veled? — kiáltott föl Tass és koppanva ejtette vissza Kova fejét a kőpadlóra. Talpra szökkent. — Hát persze! Csak hadd szedjem össze a holmimat... — elhallgatott és lenézett az ájult törpére —, Kova...!
— Nem lesz semmi baja — ígérte meg Fizban. — Nem leszel soká távol a barátaidtól. Találkozunk velük megint — és összeráncolt homlokkal mormogott maga elé —, hét nap, meg három, aztán egy... hmm, mennyi is hétszer négy? Ja igen... úgy a Bőjt Ideje körül. Akkor tartják azt a tanácsülést: Most pedig gyerünk! Komoly munka vár rám. A barátaid jó kezekben vannak. Silvara majd gondot visel rájuk... nem így van, kedvesem? — fordult az öreg a vadonbeli elf-lányhoz.
— Elmondom nekik — ígérte Silvara és Gilthanasra nézett.Az elf-lord egyszerre meredt rá és Fizbanra, arca elsápadt és a lelkére rátelepedett a félelem.
Silvara fölsóhajtott. — Igazad van, már régen megszegtem az eskümet... most már végig kell csinálnom, amit elkezdtem!
— Ahogy jónak látod — Fizban a lány fejére tette a kezét és végigsimított ezüst haján, azután elfordult.
— És megbüntetnek? — kérdezte Silvara abban a pillanatban, amikor az öreg belépett a homályba.
Fizban megállt, megcsóválta a fejét és visszanézett a válla fölött. — Némelyek szerint máris a büntetésedet töltöd — mondta szelíden. — De amit tettél, szerelemből tetted. Ahogy az utadat megválaszthattad, úgy büntetésedet is.
A vén mágust elnyelte a sötétség. Tasslehoff fityegő szütyővel utánarohant. — Isten veled, Laurana! Viszlát, Theros! Vigyázzatok Kovára! — rikkantotta egyszuszra.
A beálló csendben Laurana még hallotta egy kis ideig a vén mágus. mormogását: — Affene, hogy is volt az a név? Ficfa... Furfang...
— Fizban! — rikkantotta Tass élesen.
— Hmm... Fizban... Fiiban... — motyogta az öreg.
Minden szem Silvara felé fordult.Már megnyugodott, megbékélt magával. Bár az arca még szomorú volt, ez már nem az a gyötrelmes, keserű bánat volt, amely alig pár perce még eltöltötte. A veszteség bánata volt ez, annak a békés, belenyugvó szomorúsága, akinek nincs mit megbánnia. Silvara odalépett Gilthanas elé.
Megfogta mindkét kezét és olyan szeretettel nézett az arcába, hogy a férfi egészen ellágyult, holott tudta, hogy a lány mindjárt búcsút vesz tőle.
— Elveszítelek, Silvara — suttogta megtört hangon —, látom a szemedben... csak azt nem tudom, miért... hiszen szeretsz...
— Szeretlek, elf-hercegem — mondta halkan Silvara —, már akkor megszerettelek, amikor sebesülten megláttalak a fövenyen. Amikor fölnéztél és rám mosolyogtál, azonnal tudtam, hogy a nővérem sorsa engem is utolér. — Fölsóhajtott. — De nagyon kockázatos ezt az alakot felöltenünk, mert bár az erőnk beléköltözik, maga az alak is ránk ruházza a saját gyöngeségét. Vagy talán nem is gyöngeség ez... a szerelem...?
— Nem értelek, Silvara! — kiáltotta Gilthanas.
— Mindjárt megértesz — ígérte a lány lágyan suttogva és lehajtotta a fejét.
Gilthanas megfogta a kezét és magához vonta. A lány a mellébe fúrta az arcát. A férfi megcsókolta csillogó ezüst haját, majd halk zokogással átölelte.
Laurana félrefordult. Olyan szent volt a szemében ez a bánat, hogy még a tekintetével sem avatkozhatott bele.
Saját könnyeivel küszködve körülnézett és akkor hirtelen eszébe jutott a törpe. Kitöltött egy kis vizet a tömlőjéből és meghintette vele Kova arcát.
A törpe szemhéja megrebbent és fölpattant. Egy pillanatig Lauranára meredt, majd felé nyújtotta reszkető kezét.
— Fizban — hörögte reszelésen.
— Értelek — suttogta Laurana és közben azon töprengett, vajon hogyan fogadja majd a törpe Tasslehoff távozásának hírét.
— Fizban meghalt! — nyögte Kova. — Tass mondta... belefulladt valami csirketoll-tengerbe. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornászta magát. — Hol van az a zagyvaeszű surranó?
— Elment, Kova — mormolta Laurana —, Fizban magával vitte.
— Elment? — nézett körül a törpe üres tekintettel. — És te elengedted... azzal a vén bolonddal?
— Attól tartok, igen...
— Elengedted egy halott vénemberrel?
— Nemigen volt más választásom — mosolyodott el Laurana. — Ő maga döntött így.., de nem lesz semmi baja!
— És hová mentek? — állt föl Kova, vállára vetve a csomagját.
— Nem mehetsz utánuk — mondta az elf-lány Kova, kérlek! — Laurana átkarolta a törpe széles vállát. — Szükségem van rád! Te vagy Tanis legrégibb barátja... és az én tanácsadóm!
— De nélkülem ment el, a hitvány! — panaszkodott Kova. — De hogyan csinálta, hiszen nem is láttam...
— Elájultál, mikor...
— Én nem tettem ilyesmit — bömbölte a törpe.
— De... teljes önkívületben voltál — dadogta Laurana.
— Én sohasem ájulok el! — jelentette ki a törpe dölyfösen. — Biztosan az a nyavalya tört rám megint, mint azon a vacak hajón! — Ezzel ledobta a csomagját és maga is mellé huppant. — Dilis surranó! Fogja magát és elmegy egy halott vénemberrrel.
Ekkor Theros lépett oda Lauranához és félrevonta. — Ki volt ez az öregember? — kérdezte kíváncsian.
— Hosszú történet — sóhajtott föl a lány. — És különben sem vagyok biztos benne, hogy válaszolni tudnék erre a kérdésre.
— Ismerős jelenség — vonta össze a szemöldökét Theros és megcsóválta a fejét. — Sehogy sem emlékszem rá, hol láthattam azelőtt, mégis valahogy Vigaszt juttatja az eszembe és az Otthon fogadót. Ráadásul ő fölismert engem... — A kovács ezüst karjára, nézett. — Úgy éreztem, amikor rám meredt, mintha villám csapott volna belém. — A nagydarab kovács megborzongott, aztán Silvara és
Gilthanas felé fordult. — És ez meg mit jelentsen?
— Azt hiszem, végre hamarosan megtudjuk.
— Igazad volt — mormolta Theros —, hogy nem bíztál meg benne.
— De nem az igazi okok miatt — jegyezte meg Laurana némi bűntudattal.
Silvara ekkor rövid sóhajtással kibontakozott Gilthanas öleléséből. Az elf-lord vonakodva engedte el.
— Gilthanas — mondta a lány fojtott hangon —, fogj egy fáklyát és tartsd előttem!
Gilthanas tétovázott, majd csaknem mérgesen engedelmeskedett az utasításnak.
— Tartsd ide a fáklyát — ragadta meg a férfi kezét, hogy a láng fénye pontosan előtte lobogjon —, most pedig nézd meg ott hátul, a falon az árnyékomat! — a lány hangja sírósan remegett.