A sírkamra néma csöndbe borult, a fáklya halk sercegése volt az egyetlen zaj. Silvara árnyéka ekkor életre kelt a mögötte lévő hideg kőfalon. Mindenki rámeredt és... egy pillanatig... senkinek sem jött ki hang a torkán. Silvara falra vetülő árnyéka nem egy fiatal elf-hajadoné volt!
Egy sárkány körvonalai rajzolódtak ki előttük.
— Te sárkány vagy! — kiáltott föl Laurana döbbent hitetlenséggel. A kardjához kapott, de Theros lefogta a kezét.
— Ne! — kiáltott föl váratlanul. — Most már emlékszem... az a vénember... — és a karjára nézett. — Emlékszem már! Többször is ott járt, az Otthon fogadóban, csak mindig más ruhában. Nem varázsló köpönyegben, de ő volt az! Megesküdnék rá! Meséket mondott a gyerekeknek... jó sárkányokról. Arany sárkányokról és...
— Ezüst sárkányokról — fejezte be Silvara és Therosra nézett. — Én is ezüst sárkány vagyok. A nővérem volt az az ezüst sárkány, aki Humát szerette, s akivel együtt vívták meg végső, nagy csatájukat.
— Nem! kiáltotta Gilthanas és földhöz vágta a fáklyát. Egy pillanatig még ott pislákolt a lába előtt, de aztán dühödten eltaposta az utolsó szikráját is. Silvara szomorú szemmel nézte végig a jelenetet és vigasztalón felé nyújtotta a kezét.
Gilthanas elhúzódott az érintése elöl és iszonyodva meredt rá.
Silvara lassan leeresztette a fezét, lágyan fölsóhajtott és bólintott. — Megértelek — mondta alig hallhatóan —, bocsáss meg!
Gilthanas remegni kezdett... meggörnyedt a fájdalomtól. Theros átnyalábolta erős karjával, lefektette az egyik kőpadra és betakarta a köpönyegével.
— Mindjárt rendbe jövök — motyogta Gilthanas —, csak hagyjatok egy kicsit, hadd gondolkozzam! Ez őrület... valami lázálom! Egy sárkány! — szorosan lehunyta a szemét, mintha örökre meg akarna szabadulni a nyomasztó valóságtól. — Egy sárkány...! — suttogta megtörten. Theros nyugtatóan megveregette a vállát és visszament a többiekhez.
— És hová tűnt a többi jó sárkány? — kérdezte a kovács. — Az öregember úgy mesélte, hogy sokan voltak. Ezüst és arany sárkányok...
— Valóban sokan vagyunk — válaszolta Silvara kelletlenül.
— Mint az az Ezüst Sárkány is, amelyet a Jégfalban láttunk! — kiáltott föl Laurana. — Az is egy jó sárkány volt. Ha sokan vagytok, fogjatok össze... és segítsetek legyőznünk a gonosz sárkányokat!
— Nem! — kiáltott föl Silvara dühödten. Kék szeme megvillant és Laurana kénytelen volt egy lépést hátrálni a haragja elől.
— De miért nem?
— Nem mondhatom meg! — szorította ökölbe a kezét Silvara.feszülten.
— Biztosan azzal a bizonyos fogadalommal függ össze — erősködött tovább Laurana. — Nem igaz? Azzal a megszegett esküvel. És a büntetéssel, amiről Fizbant kérdezted...
— Nem mondhatom el nektek! — mondta Silvara halk, szenvedélyes hangon. — Már eddig is elég rosszat cselekedtem. De valamit tennem kellett! Nem élhettem tovább ezen a világon, tétlenül szemlélve az ártatlanok szenvedéseit! Gondoltam, hátha segíthetek valamit, ezért elf-alakot öltöttem és véghezvittem, ami tőlem telt. Sokáig küzdöttem azért, hogy az elfek végre újraegyesüljenek. Visszatartottam őket a nyílt háborútól, mégis egyre rosszabbra fordultak a dolgok. Azután megérkeztetek ti és én mindjárt láttam, hogy nagy bajban vagyunk, sokkal nagyobban, mint bármelyikünk bármikor képzelhette volna... mert magatokkal hoztátok azt a...
— Sárkánygömböt! — kiáltott közbe váratlanul Laurana.
— Igen — felelte a kezét ökölbe szorítva Silvara. — Abban a pillanatban tudtam, hogy döntenem kell. Nálatok volt a gömb, meg a dárdanyél is. A törött dárda és a gömb ott volt előttem... mind a kettő, egyszerre! Ez biztosan valami jel, gondoltam, de nem tudtam, mit tehetnék. Elhatároztam, hogy elhozom a gömböt ide és örökre biztonságba helyezem. Útközben döbbentem rá, hogy a lovagok úgysem hagynák, hogy itt maradjon. Így azután az első kínálkozó alkalommal elküldtem, különben csak bajt okozna. — Itt a válla kissé megremegett. — Kiderült, hogy helytelen volt a döntésem... de honnan tudhattam volna előre?
— De miért? — kérdezte Theros komoran. Mire képes az a gömb? Gonosz talán? És te a pusztulásba küldted a lovagokat?
— Nagy gonoszság — suttogta Silvara — és nagy jóság lakozik benne. Ki tudná megmondani, melyik a nagyobb? Még én magam sem értem a sárkánygömbök titkát. Igen régen teremtették meg őket... a leghatalmasabb varázslók.
— De a könyv szerint, amelyet Tass olvasott, arra használhatók, hogy a sárkányokat kordában tartsák velük — jegyezte meg Kova. — Valami furcsa szemüveggel olvasta... igazmondó varázsszemüvegnek nevezte és azt is mondta, hogy nem tud hazudni...
— Valóban — mondta Silvara szomorúan. — Mindez igaz... túlságosan is igaz... amire, attól félek, a barátaitok is előbb-utóbb rájönnek, legnagyobb bánatukra.
Lauranát és barátait félelem kerítette a hatalmába... néma csöndben kuporogtak egymás mellett, amelyet csak néha tört meg Gilthanas fojtott zokogása. A fáklyafény élőholt szellemekként táncoló és hajlongó árnyakat vetett a néma sírkamra falaira. Laurana Humára és az Ezüst Sárkányra gondolt. Arra a végső, borzalmas ütközetre, amikor sárkányok homályosították el az eget, s a világot lángtenger és vérözön borította el.
— Akkor végül is, miért vezettél ide bennünket? — kérdezte Laurana Silvarától nyugodt hangon. — Miért nem hagytad, hogy együtt vigyük útjára azt a gömböt?
— Megmondhatom nekik? Lesz hozzá elég erőm? — suttogta Silvara egy láthatatlan szellemnek.
Hosszú ideig ült szótlanul, kifejezéstelen arccal, keze görcsösen meg-megrándult az ölében. Szemét lehunyta, fejét lehajtotta, és mintha mormolt volna valamit. Azután tenyerébe temette az arcát és teljes mozdulatlanságba dermedt. Végül megrázkódott... megérlelődött benne az elhatározás.
Fölkelt és odalépett Laurana csomagjához. Letérdelt mellé és lassú, megfontolt mozdulatokkal kiemelte belőle a törött fanyelet, amelyet a társaság e hosszú és gyötrelmes úton magával cipelt. Silvara fölállt, és arcán ismét nyugalom látszott. De ezúttal büszkeség és erő is társult hozzá.
Laurana most első ízben döbbent rá, hogy ez a lány valóban olyan hatalmas és nagyszerű lehet, mint egy sárkány.
Silvara büszke tartással, a fáklyafényben ragyogó ezüst hajkoronájával, elórelépett és megállt Vasverő Theros előtt.
— Ezüstkarú Theros — mondta csengő hangon —, ezennel felruházlak a sárkánydárda kikovácsolásához szükséges erővel!
Harmadik Könyv
1.
A Vörös Mágus és Nagyszerű Csodái
Lomha árnyékok kúsztak a Malacfüttyhöz címzett kocsma poros asztalaira. A Balifor öböl felől fújó tengeri szél éles sívitással nyomult be a rosszul beillesztett ablakok résein. Ebből a füttyülő hangból származott a fogadó nevének második fele. Nem volt szükség semmi találgatásra a fogadó nevének első felét illetően, ha valaki akár csak egyetlen pillantást vetett a tulajdonosra.
A jókedélyű, melegszívű embert, Édesvíz Vilmost (a városkában keringő legenda szerint) kevéssel a születése után átok sújtotta egy elkóborolt malac kiborította a bölcsőjéből, amitől a csecsemő Vilmos úgy megrémült, hogy a malac vonásai örökre rávésődtek a képére.