Miután az ének véget ért és a furulya utolsó, panaszos hangjai is elhaltak, a tömegben sokan csak megrázták a fejüket, mintha valami kellemes álomból ébrednének.
Egymástól kérdezgették, miről is szólt a dal, de senki sem tudta megmondani. A sárkányfattyak a vállukat vonogatták és újabb söröket rendeltek. A goblinok Tika táncának megismétlését követelték. Tanis azonban észrevette, hogy némelyek arcán még mindig ott ül az áhítat. Azon sem csodálkozott, hogy egy barna bőrű fiatalasszony szégyenlősen odamegy Aranyholdhoz.
— Bocsásson meg, asszonyom, hogy megzavarom — hallotta Tanis fél füllel a halkan elsuttogott szavakat —, de az éneke egészen fölkavarta a lelkemet. Én... szeretnék többet megtudni az ősi istenekről, szeretném megtanulni a hitvallásukat.
Aranyhold elmosolyodott. — Jöjjön el hozzám holnap — suttogta —, és megtanítom mindazt, amit tudok.
Lassan egyre többen figyeltek föl az ősi istenek szavára. Amikor elhagyták Port Balifor városát, a sötét bőrű asszony, egy halk szavú fiatalember és még jó néhányan viselték már a gyógyítás istennője, Mishakal kék jelvényét. Titokban útra is keltek, hogy elvigyék a reményt a sötétbe borult, megkínzott világnak.
A hónap végén a társaság már vásárolhatott Raistlinnek egy kocsit, hozzá igáslovakat, maguknak hátasokat és egyéb szükséges javakat. A maradékot félretették a Sancristba vezető hajóút megfizetésére. Úgy tervezték, hogy pénzüket is kiegészítik még azzal, hogy Port Balifor és Roncsosd között előadásokat tartanak a kisebb településeken.
Amikor a Vörös Mágus nem sokkal a téli napforduló ünnepségei előtt eltávozott Port Baliforból, lovaskocsiját lelkes tömeg kísérte útjára. A ruháikkal, kéthavi élelmükkel és a Vilitől ajándékba kapott hordó sörrel megpakolt kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy Raistlin is benne aludjon és mindannyian elférjenek. Még a tarka csíkos sátrak is fölfértek rá, amelyekben majd a többiek éjszakáznak. Tanis csak a fejét csóválta, amint végignézett a furcsa látványt nyújtó társaságon. Úgy látta, hogy minden eddigi kalandjukon túl, ez a mostani volt a legkülönösebb.
Fölnézett a lovakat hajtó testvére mellett ülő Raistlinre.
A varázsló öltözéke vörös lángként ragyogott a fényes, téli napsütésben. Raistlin a szélnek feszítette keskeny vállát, merevennézett előre és közben, búcsúzóul mégmindenféle csodákat varázsolt maga köré, a tömeg legnagyobb gyönyörűségére. Caramon büszkén viselte a ...szintén Vilitől kapott... medvebőr bundáját, sót a medve fejét úgy húzta a sajatjára, hogy sokan azt hitték, igazi medve hajtja a lovakat. A gyereksereg harsányan ujjongott, amikor tettetett haraggal néha feléjük mordult.
Már majdnem kiértek a városból, amikor egy sárkányfattyú parancsnok állította meg őket. Tania zakatoló szívvel ügetett előre, kezét a karaja markolatán tartva. De a parancsnok csak arra volt kíváncsi, vajon Vérszem felé haladnak-e, ahol a sárkányfattyak csapatai táboroznak, ugyanis egy ottani barátjának már mesélt az előadásaikról.
A csapatok is feltétlenül látni szerették volna őket. Tanis a lelke mélyén szentül megfogadta, hogy annak a helynek még a közelébe sem mennek, de azért megígérte, hogy fölkeresik a tábort.
Végül elérkeztek a város kapujához. Leszálltak lovaikról és elköszöntek barátjuktól. Vilmos mindnyájukat melegen megölelte... Mával kezdte és vele is fejezte be. Amikor Raistlin felé tárta a karját, a varázsló aranylón fénylő szeme olyan ijesztően kitágult, hogy Vili jobbnak látta, ha sietve távozik.
Mindenki visszaszállt a lovára. Raistlin és Caramon fölkapaszkodott a bakra. A tömeg istenhozzádot kiáltott és kérlelte őket, hogy jöjjenek vissza a tavaszi vetés ünnepére. Az őrök kinyitották a kaput, jó utat kívántak nekik és a társaság kiporoszkált az országútra. A kapuszárnyak nagyot dörrenve csapódtak be a hátuk mögött.
Hideg szél fújt. A szürke felhőkből sűrűn hullani kezdett a hó. A városiak által forgalmasnak nevezett út hosszan, teljesen néptelenül húzódott előttük. Raistlin reszketni kezdett és felköhögött. Egy idő után kijelentette, hogy inkább behúzódik a ponyva alá. A többiek fejükre húzták kámzsájukat és szorosabban összegombolták szőrmebundájukat.
A lovakat a zötyögős, sáros úton óvatosan hajtó Caramon szokatlanul töprengő képet vágott.
— Hát, tudod, Tanis — kiabálta oda barátjának Caramon, a Tika által a lovak nyakába akasztott csengők csilingelését túlharsogva —, kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy a barátaink nem látták ezt az egészet. El tudod képzelni, milyen morgást csapott volna Kova? Az a vén, zsémbes törpe élni se hagyott volna ezek után. No és Sturm!? — a termetes harcos csak megcsóválta a fejét, mert erre már nem talált szavakat.
Igen, sóhajtott magában Tanis. El tudom képzelni Sturmot. Kedves barátom, sohasem gondoltam volna, hogy ennyire szükségem van rád... motyogta magában... a bátorságodra, a nemes lelkedre! Vajon élsz-e még, barátom? Eljutottál-e Sancristba épségben? Vajon lovag vagy-e már külsődben is, ahogy a lelkedben mindig is az voltál.Vajon találkozunk-e még, vagy úgy váltunk el egymástól, hogy ebben az életben már sohasem látjuk egymást... ahogy Raistlin jósolta?
A csapat továbbhaladt az úton. Az idő elborult, a hófúvás nekikeseredett. Zúgószél hátramaradt, hogy Aranyhold mellett lovagoljon tovább. Tika a kocsi saroglyájához kötötte hátasát és fölmászott a bakra, Caramon mellé. A kocsi végében Raistlin mélyen aludt.
Tanis magában kocogott tovább, fejét lehajtotta, gondolatai messze jártak.
2.
A Lovagi Próbatétel
És... végezetül — mondta Derek mély, kimért hangon — az ellenséggel szembeni gyávasággal vádolom Fényeskardú Sturmot!
Halk moraj hullámzott végig a Lord Gunthar várában összeült lovagi gyülekezeten. A testülettel szemben elhelyezett tömör, fekete tölgyfaasztalnál ülő három lovag összesúgott, hogy megtárgyalja a hallottakat.
Valamikor régen, az ilyen Lovagi próbatételek alkalmával, a Szabályzat előírásai szerint a Nagymesternek, a Főpapnak és a Főbírónak kellett volna ott ülnie. Most azonban nem volt Nagymester... az Összeomlás óta Főpap sem volt, s bár a Főbíró, Lord Alfred MarKenin jelen volt, az ő helyzete ezen a poszton a legjobb esetben is, csak ingatagnak volt nevezhető. Bárkit válasszanak is meg egyszer Nagymesternek, biztosan fölmenti ebből a tisztségből.
Ám, függetlenül ezektől a hiányosságoktól, a lovagi tevékenységnek folytatódnia kell, a Rendek Vezettében. Bár Lord Gunthar Uth Wistan ereje kevés volt a Nagymester vágyott címének megpályázásához, ahhoz azért elég volt a hatalma, hogy annak helyettesítőjeként lépjen fel. Így tehát most, a napforduló időszakának kezdetén ő ült az asztalfán az ifjú lovagjelölt, Fényeskardú Sturm esetének elbírálása alkalmával. Jobbján Lord Alfred, balján pedig a fiatal Lord Michael Jeoffrey foglalt helyet, a Főpap szerepében.
Velük szemben, Uth Wistan várának nagytermében további húsz solamniai lovag helyezkedett el, akiket sebtében toboroztak Sancrist minden zugából, hogy tanúskodjanak a Lovagi Próbatétel alkalmával, ahogy azt a Szabályzat előírja. Mialatt a vezetőik tanácskoztak, a többi lovag a fejét csóválva morgolódott.
Közvetlenül a három Ítélkező Lovaggal szembeni asztal mellől Lord Derek állt fó1 és meghajolt Lord Gunthar felé.
Az ő tanúságtétele véget ért. Már csupán a jelölt védőbeszéde és maga az ítélet maradt hátra. Derek nevetgélve és tréfálkozva ment vissza a többi lovag között kijelölt helyére.