— Igen, uram — felelte Sturm.
— S annak alapján, amit Derek elmondott arról, mily hősiesen viselkedtél a Jégfal-Palotánál, tapasztalt harcos lehetsz...
— Ezt sohasem tagadtam, uram! — kiáltotta Derek, újból magához ragadva a szót. Hangjában érződött a feszült türelmetlenség.
— Mégis gyávasággal vádolod a jelöltet — csattant föl Gunthar. — Ha az emlékezetem nem csal, kijelentetted, hogy az elfek támadásakor nem engedelmeskedett harci parancsodnak.
Derek arca elvörösödött. — Szabad emlékeztetnem lordságodat, hogy nem én állok a bíróság előtt...
— Az ellenséggel szembeni gyávasággal vádolod Fényeskardút! — vágott közbe Gunthar. — Sok év elmúlt azóta, hogy az elfek az ellenségeink voltak.
Derek megingott... a többi lovag is kényelmetlenül érezte magát. Az elfek is tagjai voltak a Fehér Kő Tanácsának,de nem rendelkeztek szavazati joggal. A sárkánygömb előkerültével az elfeknek is részt kellett venniök a soros tanácsülésen és semmi jóra nem vezetett volna, ha a lovagok szavaiból az derül ki, hogy még mindig ellenségnek tekintik őket.
— Az ellenség szó talán valóban túl erős, uram — visszakozott Derek. — Ha netán hibáztam volna, ez azzal magyarázható, hogy kénytelen vagyok ragaszkodni a Szabályzat soraihoz. Most azonban arról beszélek, hogy az elfek..., akik pillanatnyilag valóban nem az ellenségeink... mégis minden lehetséges módon akadályozták, hogy a sárkánygömböt elhozzuk Sancristba. Mivel ez volt küldetésem lényege... az elfek pedig erével gátoltak annak a végrehajtásában, éppen a Szabályzat alapján kellett őket ellenségeimnek tekintenem.
Csavaros eszű fickó, gondolta magában Gunthar ellenszenvvel.
Derek meghajlással kért bocsánatot rendkívüli közbeszólása miatt és visszaült a helyére. Az idősebb lovagok közül sokan egyetértően bólogattak.
— A Szabályzat azt is előírja — szólalt meg Sturm lassan tagolva a szót —, hogy fölöslegesen nem szabad elvennünk senki életét, csak védelem céljából harcolhatunk... önvédelemből, vagy mások megvédéséért. Az elfek nem fenyegették az életünket. És valójában sohasem forogtunk halálos veszedelemben.
— De hiszen nyilakat lőttek ki rátok! — csapott az asztalra Lord Alfred vaskesztyűs öklével.
— Ez igaz, uram — felelte Sturm —, de mindenki tudja, hogy az elfek kitűnő céllövők. Ha meg akartak volna ölni bennünket, nem fatörzsekbe lövöldözik a nyilaikat!
— És mi a véleményed, mi történt volna, ha mégis megtámadjátok őket? — kérdezte Gunthar.
— Annak, szerintem tragikus következményei lettek volna, uram — válaszolta Sturm halk, lágy hangon. — Akkor sok emberöltő óta először gyilkolták volna újra egymást az emberek és az elfek. Azt hiszem, a Sárkány Nagyurak csak örvendeztek volna ennek.
A legtöbb ifjú lovag élénk tapssal reagált.
Lord Alfred mérgesen nézett rájuk, a Szabályzat viselkedési előírásainak e súlyos megsértése miatt. — Hadd emlékeztessem rá, Lord Gunthar, hogy nem Lord Koronaőr Derek a jelölt a mai napon. Erényeiről már tanúságot tett a maga idején és később is, a harc mezején. Azt hiszem, hitelt adhatunk a szavának arra vonatkozóan, ki tekinthető ellenségnek és ki nem. Azt állítod tehát, hogy a Lord Derek által ellened fölsorakoztatott vádak hamisak?
— Uram — folytatta Sturm és megnedvesítette kicserepesedett ajkát —, én nem állítom, hogy a lovag hazudott... azt viszont igen, hogy rossz színben tűntetett föl engem!
— Milyen szándékkal? — kérdezte Lord Michael.
Sturm elbizonytalanodott. — Lordságod engedelmével, erre a kérdésre inkább nem felelnék — mondta végül olyan halkan, hogy a hátsó sorokban többen nem hallották és követelték Gunthartól a kérdés megismétlését. A lord eleget tett a kérésnek és kérdésére ugyanazt a választ kapta... ezúttal hangosabban.
— És milyen alapon tagadod meg a választ erre a kérdésre, Fényeskardú? — szólt Lord Gunthar szigorúan.
— Mivel, a Szabályzat értelmében, a válasz sérthetné a lovagság becsületét — felelte Sturm.
Lord Gunthar arca elkomorodott. — Ez igen komoly vád. Amikor kimondod, tisztában vagy vele, hogy senki sem tanúskodhat állításod mellett?
— Igen, uram — válaszolta Sturm —, és pontosan ezért döntöttem úgy, hogy nem felelek a kérdésre.
— És ha megparancsolom, hogy válaszolj?
— Az, természetesen egészen más.
— Nos, akkor beszélj, Fényeskardú Sturm! Ez itt rendkívüli eset, és nem tudom, hogyan hozhatnánk igazságos ítéletet, ha nem tudunk meg mindent! Miért gondolod, hogy Lord Koronaőr Derek rossz színben tűntetett fel?
Sturm arca elvörösödött. Ujjait többször összezárta és kinyitotta, majd szemét egyenesen a fölötte ítélkező három lovagra szegezte. Tisztában volt vele, hogy az ügye elveszett. Sohasem lehet lovaggá, nem érheti el —a célt, amely még az életénél is fontosabb neki. Ha a maga hibájából veszítene, az is éppen elég keserves lenne számára, de az ilyen vereség egyenesen halálos sebet ejtene rajta. Így hát mégis kimondta azt, amiről tudta, hogy Dereket elkeseredett ellenségévé teszi egész hátralévő életére.
— Úgy vélem, hogy Lord Koronaőr Derek saját további sikereinek érdekében vall ellenem, uram.
A terem fölbolydult... Derek máris talpon volt. Barátainak erővel kellett lefogniok, különben itt, a tanácsteremben veti magát Sturmra. Gunthar a kard markolatával az asztalra sújtott, mire a gyülekezet lassan elcsöndesedett, ám Dereknek még azt megelőzően sikerült bajvívásra kihívnia Sturmot.
Gunthar jeges pillantással mérte végig a lovagot.
— Jól tudod, Lord Derek, hogy jelenleg... hadüzenet idején... tilos a becsületpárbaj! Csillapodj, különben kitiltalak e gyülekezet színe elől.
Derek dühödten lihegett és vöröslő arccal zöttyent vissza a helyére.
Gunthar még pár, pillanatot adott a teremnek, hogy lecsillapodjék, azután folytatta: — Fölhozol-e bármi egyebet a védelmedre, Fényeskardú Sturm?
— Nem, uram — válaszolta a kérdezett.
— Akkor távozhatsz, amíg megvitatjuk az ügyedet.
Sturm fölállt és meghajolt a lovagok felé, majd megfordult és hasonlóképpen fejezte ki tiszteletét a gyülekezet előtt is. Ezután két lovag kikísérte a váróhelyiségbe, ahol magára hagyták. A két lovag az ajtó közelében maradt, és halkan beszélgetni kezdett egymással.
Sturm letelepedett az előtér távolabbi végében lévő kőpadra. Összeszedettnek és nyugodtnak látszott, de csak a felszínen. Elhatározta, hogy ezek a lovagok nem szerezhetnek tudomást a lelkében dúló viharról. Az ügye úgyis reménytelen, gondolta magában. Erről Gunthar szomorú tekintetéből is meggyőződhetett. De vajon milyen ítéletre várhat? Száműzik, vagy megfosztják földjeitől és ingó vagyonától? Sturm keserűen elmosolyodott... hiszen semmije sem volt, amit elvehettek volna tole. Különben is, oly régen ől már Solamnia határain kívül... a száműzetés semmit sem jelentene neki. Halálra ítélik? Annak majdhogynem örült volna. Bármi csak jobb lehet ennél a reménytelen létezésnél, ennél a tompa, lüktetb fájdalomnál.
Teltek-múltak az órák. Három hang hallatszott a helyiséget övező folyosókról, hol halkabban, hol hangosabban, néha ingerülten. A többi lovag eltávozott a teremből, mivel az ítéletet csak azok hárman hozhatták meg, a Tanács vezető testületeként. A lovagok csoportokba verődve várakoztak.
A fiatalabbak nyíltan emlegették Sturm nemes tartását és bátor tetteit, amelyeket még Derek sem múlhatna fölül.
Helyesen tette Sturm, hogy nem támadt az elfekre. Solamnia lovagjainak minden lehetséges barátra szükségük van ezekben a nehéz napokban. Miért rontott volna rájuk szükségtelenül?... és így tovább. Az idősebb lovagoknak egyetlen érvük volt: a Szabályzat. Derek parancsot adott Sturmnák, de ő megtagadta az engedelmességet. A Szabályzat szerint ez megbocsáthatatlan. Majdnem egész délután küzdöttek egymással az érvek.