Végül, már estefelé megszólalt egy kis ezüst csengettyű.
— Fényeskardú! — szólalt meg az egyik lovag.
Sturm fölkapta a fejét. — Máris itt az idő? — A lovag némán bólintott.
Sturm egy pillanatra lehajtotta a fejét, bátorságért fohászkodott Paladine istenhez. Azután felállt. Kísérőivel együtt megvárta, míg a többi lovag visszatér a terembe és elfoglalja a helyét. Tudta, hogy azok már belépésük pillanatában tisztában voltak az ítélettel.
Végül a két, kíséretére kijelölt lovag kitárta az ajtót és betessékelte Sturmot a terembe. Kísérőivel a háta mögött lépett a gyülekezet elé. Pillantása nyomban a Lord Gunthar előtt álló asztal lapjára esett.
Apjának kardja... a fegyver, amely a legendák szerint egyenesen Fényeskardú Bertheltől származott, s amely csak akkor törhet el, ha a gazdája is megtörik... ott feküdt az asztalon. Szeme végigsiklott a pengén. Fejét lehajtotta, hogy elrejtse égető könnyeit.
A fegyver körül sötétlettek az elmarasztaló ítélet ősi jelképei... a fekete rózsák.
— Vezessétek elém e férfit, Fényeskardú Sturmot! – szólt Lord Gunthar.
Fényeskardú Sturmot, az embert és nem a lovagot! — gondolta Sturm kétségbeesve. Azután eszébe jutott Derek.
Fejét büszkén fölvetette, elnyomta könnyeit. Ahogyan a harcmezőn is eltitkolná fájdalmát az ellenség előtt, olyan határozottan álcázta most Derekkel szemben is. Fejét elszántan hátravetette, szemét senki másra, csak Lord Guntharra szegezte: — az elutasított jelölt így lépett előre, hogy megálljon a Rend három főtisztje előtt és várja sorsának beteljesülését.
— Fényeskardú Sturm, vétkesnek találtattál. Készen állunk az ítélet meghozatalára... te kész vagy-e elfogadni azt?
— Igen, uram — felelte Sturm feszesen.
Gunthar megpödörte a bajuszát... mozdulatát a szolgálatában álló lovagok azannal fölismerték: lord Gunthar mindig megpödörte a bajszát, mielőtt harcba indult.
— Fényeskardú Sturm, ítéleted az, hogy a mai naptól fogva nem viselheted Solamnia lovagjainak jeleit és fegyverzetét.
— Igen, uram — felelte Sturm elszoruló torokkal.
— Es ettől fogva nem fogadhatsz el semmiféle fizetséget a lovagi kincstárból, sem javakat vagy ajándékokat a lovagok részéroől!
A teremben ülő lovagok nyugtalankodni kezdtek. Hiszen ez nevetséges! Az Összeomlás óta senki sem húzott semmiféle fizetséget a Rendnek tett szolgálataiért. Itt valami készül! Szinte hallották a zivatar előtti mennydörgés robaját.
— Végül — itt Lord Gunthar szünetet tartott, előrehajolt és ujjaival megérintette az ősi kard lapján nyugvó fekete rózsákat. Szúrós tekintetét végigfuttatta a gyülekezeten, ezzel is fokozva a feszültséget. Mire végre megszólalt, még a háta mögött lobogó tűz pattogása is elhallgatott.
— Fényeskardú Sturm! Tisztelt Lovagi Gyülekezet! Mindeddig sohasem került ilyen ügye Tanács elé. Ez bizonyára nem is olyan kivételes jelenség, amilyennek látszik, hiszen szokatlanul zord időket élünk. Előttünk áll egy ifjú jelölt... és mindenki figyelmét fölhívom rá, hogy Fényeskardú Sturm a Rend minden normája szerint igen fiatal..., olyan férfiú, aki közismert harci erényeiről és helytállásáról. Ezt még a vádlója is elismeri. Ifjú jelöltünket parancsmegtagadással és az ellenséggel szembeni gyávasággal vádolják. Az ifjú jelölt nem tagadja e vádakat, de azt állítja, hogy rossz színben tüntetik fel őt.
A Szabályzat szerint azonban, egy olyan tapasztalt, és kipróbált lovag, mint Koronaőr Derek szavának hitelt kell adnunk azzal az emberével szemben, aki még nem nyerte el pajzsát. Ám a Szabályzat azt is előírja, hogy ez az ember tanúkat sorakoztathat föl saját védelmére. A mostani zord idők miatt azonban Fényeskardú Sturm e pillanatban nem állíthatja elő tanúit, s ugyanezek az okok akadályozták meg Koronaőr Dereket is saját tanúinak megidézésében. Ennélfogva a következőn némiképpen szabályellenes eljárásban állapodtunk meg...
Sturm, zavartan és elgyötörten állt Gunthar előtt. Mi történik itt? A másik két lovagra nézett. Lord Alfred nem is próbálta véka alá rejteni haragját. Ebből világossá vált, hogy ezt az „egyezséget" Gunthar egyáltalán nem érhette el könnyedén.
— Jelen Tanács döntése alapján — folytatta Lord Gunthar — ezt az ifjú férfit, Fényeskardú Sturmot fölvesszük a lovagok legalacsonyabb rendjébe, a Korona Lovagjainak sorába... az én felelősségemre...
A termen döbbent moraj futott végig.
— Továbbá kinevezzük őt a közeljövőben Palanthas felé vitorlát bontó sereg harmadkapitányává. A Szabályzat ugyanis előírja, hogy a hajóparancsnokságban minden rend képviselőjének jelen kell lennie! Tehát a főparancsnok Lord Derek lesz, a Rózsa Rendjének lovagja, Lord Alfred MarKenin képviseli a Kard Rendjét és... az én felelősségemre... Fényeskardú Sturm tölti be a Korona Rendjének parancsnoki tisztét.
A beálló döbbent csöndben Sturm érezte, hogy könnycsepp gördül végig az arcán, amelyet most már nem kellett titkolnia. Háta mögött hallotta, hogy valaki fölpattan a helyéről és dühödten megcsörgeti a kardját. Derek tajtékozva kivonult a teremből; nyomában híveinek csapatával.
Imitt-amott üdvözlő kiáltások is harsantak. Sturm a könnyein keresztül látta, hogy a jelenlévő lovagoknak mintegy a fele, különösen a fiatalabbak, akiknek ő lesz a parancsoka... felállva tapsolnak.
— Gratulálok, Fényeskardú — szólalt meg Lord Alfred ridegen. — Remélem, tisztában vagy vele, mit tett érted Lord Gunthar.
— Igen, uram — felelt Sturm lassú főhajtással — és atyám kardjára eszküszöm — tette kezét a fegyver markolatára —, hogy méltónak bízonyulok erre a megtiszteltetésre.
— Gondod is legyen rá, ifjú — vetette oda Lord Alfred és kiviharzott ateremből. Fiatalabb társa, Lord Michael szóra sem méltatta Sturmot, úgy igyekezett a másik után.
Ekkor előrejöttek a fiatalabb lovagok és viharos ünneplésbe kezdtek. Boroskupákat emeltek az egészségére és bizonyára általános ivászattá fajult volna a dolog, ha Gunthar nem küldi őket útjukra.
Amikor már csak ketten maradtak a lovagteremben, Lord Gunthar, arcán széles mosollyal megrázta Sturm kezét: Az ifjú lovag melegen viszonozta a kézszorítást, ha a mosolyt nem is. Még túl friss volt a lelkét marcangoló fájdalom.
Azután Sturm, lassú, óvatos mozdulatokkal leemelte kardjáról a fekete rózsákat. Visszatette őket az asztalra és a pengét is visszadugta az oldalán függő hüvelyébe.
Keze már mozdult, hogy lesöpörje a rózsákat, de megtorpant, fölemelt egyet és beszúrta az övébe.
— Köszönetet kell mondanom neked, uram — szólalt meg reszkető hangon.
— Nekem nem tartozol köszönettel, fiam — szakította félbe Lord Gunthar. Körülnézett az üres teremben és megrázkódott. — Menjünk innen, keressünk valami melegebb helyet! Iszunk egy kupa forralt bort!
A két lovag végigsétált Gunthar ősi várának kövezett folyosóin. Odalentrol fölhallatszott a távozó ifjú lovagok lármája... lovak patái csattogtak az udvar macskakövein kiáltozás kíséretében, valaki még egy harci dalra is rágyújtott.
— Mégis, hálával tartozom lordságodnak — mondta Sturm határozottan. — Nagy a kockázat, amit magadra vállaltál. Remélem méltónak bizonyulok a bizalmadra...