— Kockázat? Ugyan, szamárság, fiam. — Vérkeringését fölfrissítendő Lord Gunthar összedörgölte a kezét és bevezette Sturmot egy, a közelgő napforduló ünnepének tiszteletére földíszített kisebb helyiségbe. Melegházi, vörös téli rózsák, viharmadártollak és apró aranykoronák ékesítették a falakat. A kandallóban magasan lobogott a láng.
Gunthar intésére a szolgák két kupa gőzölgő és fűszerektől illatozó italt nyújtottak át nekik.
— Sokszor fordult elő, hogy atyád elém tartottaezt a pajzsot és ott állt fölöttem... védelmezett, amikor elhagyott az erőm.
— És te is megtetted érte ugyanezt. Nem tartozol neki hálával — mondta Sturm. — Értem adott szavad azt jelenti, hogy ha én kudarcot vallok, annak te látod a kárát. Akkor megfoszthatnak a rangodtól, címedtől, birtokaidtól. Dereknek gondja lesz erre... — fejezte be Sturm sötéten.
Miközben Gunthar mélyet húzott akupájából, kíváncsian szemlélte az előtte álló ifjút. Sturm inkább csak udvariasságból kortyolgatott a borából... a kupát tartó keze láthatóan remegett. Gunthar szelíden a vállára tette a kezét és lenyomta Sturmot a legközelebbi székre.
— Vallottál-e kudarcot bármikor is a rád bízott feladatok teljesítésében, fiam? — kérdezte Gunthar.
Sturm fölnézett rá, barna szeme megvillant. — Nem, uram — felelte. — Még soha... erre esküszöm!
— Akkor a jövőtől sem félek — mormolta Gunthar mosolyogva. Üdvözlésre emelte a kupáját: — Kísérjen a siker csatáidban, Fényeskardú Sturm!
Sturm lehunyta a szemét... nem bírt uralkodni tovább az érzésein. Karjára hajtotta a fejét és sírva fakadt...fájdalmas, nehéz férfizokogás rázta meg testét. Gunthar megmarkolta a vállát.
— Megértelek — mondta és gondolatai visszaszálltak a múltba, amikor e fiatalember apja Solamniában éppen így összeomlott és zokogott... amikor Lord Fényeskardú a száműzetés keserű útjára indította fiatal feleségét és kisgyermekét... olyan útra, ahonnan sohasem várhatta vissza őket.
Végül, a kimerült Sturm az asztalra hajtotta a fejét és Gunthar ottmaradt mellette, szótlanul kortyolgatta a meleg bort, elmerült a múlt fölidézésében, míg maga is álomba nem szenderült.
Sturm számára villámgyorsan telt el az a pár nap, ami még a Palanthasba készülű sereg indulásáig hátra volt.
Találnia kellett valami... használt... páncélt, újra ugyanis nem tellett neki. Apjáét gondosan összecsomagolta. Eldöntötte, hogy magával cipeli, ha már nem viselheti nyíltan.
Azután találkozókon, haditervek megbeszélésein kellett részt vennie, hogy tanulmányozza az ellenség csapatösszevonásait.
A palanthasi csata várhatóan elkeseredett lesz, ott dől majd el, ki fogja uralni Solamnia egész északi részét. A vezérek megállapodtak az alapvető stratégiában. A falak megerősítését a városvédő seregre bízzák. Maguk a lovagok a Főpap tornyát foglalják el, a Vingaard hegyeken keresztül vezető szoros kapujában. De ez volt minden, amiben egyetértettek. Ahárom vezér közötti tanácskozások feszült, hűvös légkörben folytak.
Végül elérkezett a vitorlabontás napja. A lovagok összegyűltek a fedélzeten. Családtagjaik némán várakoztak a parton. Bár az arcuk sápadt volt, kevés könnycsepp csordult: az asszonyok éppoly komolyan, összeszorított ajakkal álltak a helyükön, minta férfiak. Néhányan maguk is kardot kötöttek a derekukra. Mindannyían tisztában voltak vele, hogy az északi hadjárat kudarca esetén az ellenség biztosan átkel a tengeren.
Gunthar, fényes páncéljában, kint állt a rakparton a lovagokkal, beszélgetett, búcsúzkodott saját fiaitól. Derekkel csupán néhány formális szót váltott, a Szabályzat előírásainak engedelmeskedve. Lord Alfreddel futólag megölelték egymást. Végül észrevette Sturmot. A díszek nélküli horpadt páncélt viselő ifjú lovag magányosan állt a sereglet szélén.
— Fényeskardú — suttogta Gunthar, amint a közlébe jutott —, már korábban is megkérdeztem volna, de az elmúlt napokban sehogy sem tudtam szerét ejteni:.. említetted, hogy azok a barátaid ide készülődnek, Sancristba. Van közöttük olyan, aki tanúskodhatna melletted a Tanács előtt?
Sturm elgondolkodott. Egy kétségbeesett pillanatig egyedül Tanis jutott az eszébe. Gondolatai gyakran keringtek a barátja körül, ezekben a gondokkal terhes napokban. Az a hiú reménye támadt, hogy Tanis talán időben megérkezik Sancristba. Ám ez a remény gyorsan el is enyészett. Bárhol van is Tanis, megvan a maga baja, szembe kell néznie a maga problémáival. Volt egy másik személy is, akinek az eljövetelében Sturm reménytelenül bár, de mégiscsak reménykedett. A lovag önkéntelenül a nyakában lévő láncon függő csillagékszerre tette a kezét. Ujjaival szinte érezte a melegét és tudta... bár sejtelme sem volt róla, miképp lehetséges, hogy Alhana az iszonyú messzeségen át, mégis ott van mellette. Ám ekkor...
— Laurana — mondta ki az ajkára toluló nevet.
— Egy nő! — komorodott el Gunthar.
— Igen, de ő a Napszónok leánya,a qualinesti elfek királyi házának tagja. És vele van a bátyja is, Gilthanas. Ők tanúskodhatnak mellettem.
— Ó, a királyi ház... — gondolkodott el Gunthar és az arca fölragyogott. — Ez nagyszerű lenne, annál is inkább, mert hírét vettük, hogy a Szóló maga is eljönne a Tanácsba, megtárgyalni a sárkánygömb kérdését. Ha így alakul kedves fiam, talán szólhatok melletted és újra felöltheted a lovagi páncélodat. Ez igazolhat! Utána minden szégyen nélkül viselheted atyád vértjét.
— És te is megszabadulhatsz súlyos fogadalmad alól — mondta Sturm és hálásan megrázta a lovag kezét.
— Ugyan! Ezzel mit se törődj.— és Gunthar úgy tette kezét Sturm fejére, mint a saját fiaiéra. Sturm tisztelettel térdet hajtott előtte. — Fogadd áldásomat, Fényeskardú Sturm, atyai áldásomat, amit saját szülőapád távollétében adok rád. Tedd a kötelességedet, ifjú, és maradj meg atyád hű fiának! Lord Huma szelleme kísérjen utadon!
— Köszönöm, uram — mondta Sturm és fölemelkedett. — Az ég legyen veled!
— Ég veled, Sturm — mormolta Gunthar. Hirtelen mozdulattal átölelte az ifjú lovagot, majd megfordult és eltávozott.
A lovagsereg hajóra szállt. Hajnalodott, de a téli eget nem világította be a nap. Szürke fellegek nehezedtek az ólomszínű tengerre. Most már nem hallatszottak üdvözlések, csupán a kapitány és tisztjeinek parancsszavai, a csőrlők csikorgása és a vitorlák szélverte csattogása.
A fehérszárnyú hajók lassan fölhúzták horgonyaikat és elvitorláztak észak felé. Hamarosan az utolsó vitorla is eltűnt a láthatáron, de mégis mindenki ottmaradt a rakparton, még akkor is, amikor megeredt a hideg eső és jeges ostorral vágott végig rajtuk, vékony, szürke függönyt vonva a jeges hullámok fölé.
3.
A Sárkánygömb
Caramon fogadalma
Raistlin ott állt a kocsi keskeny ajtajában és aranyló szemével a napfényben úszó erdőt fürkészte. Minden elcsöndesült. Túljutottak a téli napforduló ünnepségein. A vidéket keményen szorította markában a tél, a hótakaróval borított földön nem mozdult semmi. Társai mind elmentek, hogy elintézzék ügyes-bajos dolgaikat. Jól van, bólintott sötéten Raistlin. Visszabújt a kocsiba és magára zárta annak deszkaajtaját.
A társaság már jó pár napja táborozott itt, Kendermore peremén. Útjuk vége felé közeledett. Hihetetlenül jól alakult minden. Ma este, a sötétség leple alatt elindulnak Roncsosd felé. Elég pénzük volt egy hajó kibéreléséhez, és még félre is tehettek valamit élelemre és egy heti szállásdíjra a városban. Ma délután tartották az utolsó előadást.