Az ifjú varázsló átverekedte magát a holmikon a kocsi elejébe. Hosszan elnézte a szögön lógó, csillogóan vörös köpönyegét. Tika el akarta csomagolni, de Raistlin határozottan megtiltotta neki. A lány vállat vont és annyiban hagyta a dolgot, majd kisétált az erdőbe, ahol tudta, hogy Caramon rövidesen megtalálja.
Raistlin kinyújtotta vékony kezét és karcsú ujjaival sóvárogva végigsimított a flitteres, csillogó szöveten... sajnálta, hogy életének ez a szakasza véget ért.
— Egy kicsit boldog voltam — suttogta maga elé. —Különös, de nem sokszor fordult elő életemben, hogy ezt elmondhattam magamról. Gyerekkoromban soha, és az elmúlt néhány évben sem, mióta megtörték a testemet és megátkoztak ezekkel a szemekkel. Különben, nem is vártam az élettől boldogságot. Milyen semmiség az a varázstudományomhoz képest! Mégis... mégis, ez az utóbbi pár hét a béke időszaka volt számomra. Boldog hetek voltak. Nem is remélem, hogy még visszatérnek. Azután semmiképp, amit meg kell tennem...
Raistlin még egy pillanatig a kezében tartotta a köpönyegét, majd a vállát megvonva bedobta a sarokba és továbbkúszott a kocsi elülső végében külön neki leválasztott pihenőhelyére. Bebújt a vackába és szorosan összehúzta a fúggönyt.
Pompás! Tudta, hogy jó darabig, tulajdonképpen egész estig, nem zavarja senki. Tanis és Zúgószél elment vadászni. Caramon is úgytett, mintha menne, de mindenki tudta, hogy ez csak ürügy a Tikával való félrevonulásra. Aranyhold az utazáshoz készítette össze az elemózsiát. Egyszóval senki sem háborgatja. Elégedetten bólogatott magában.
Letelepedett lehajtható asztalkájához, amit Caramon fabrikált neki és ruhája legrejtettebb zsebéből előhúzott egy jelentéktelennek látszó bőrzacskót, amelyben a sárkánygömb lapult. Remegő csontvázujjaival kibontotta a zsinórját. Raistlin benyúlt a zsákocskába és kiemelte belőle a gömböt. Könnyedén megtartotta a tenyerén és alaposan megvizsgálta, nem változott-e meg valahogy.
Nem! Az a zöld fény még mindig ott örvénylett a belsejében. Még most is olyan hideg volt, mintha egy jégdarabot markolna. Mosolyogva szorította egyik kezébe, mialatt az asztal alatti holmik között matatott. Végre megtalálta, amit keresett: egy durván faragott, háromlábú faállványt. Elóhúzta és fölállította az asztal lapjára. Nem valami pompás darab... morogta volna Kova. Raistlinnek sem kedve, sem tehetsége nem volt a famunkákhoz. Sokat kínlódott vele, míg titokban kifaragta, bezárkózva a kocsiba az utazás hosszú napjai alatt. Nem, tényleg nem volt mutatós, de az nem is számított neki semmit. A célnak viszont megfelelt.
Az állványt föltette az asztalra és ráhelyezte a sárkánygömböt. A játékgolyó nagyságú gömb nevetségesnek látszott, de Raistlin nyugodtan hátradőlt és türelmesen várakozott. Amint számított rá, a gömb hamarosan növekedni kezdett... vagy tán nem is? Talán ő maga zsugorodott össze? Nem tudta volna megmondani. Csak annyit tudott, hogy a gömb hirtelen a kellő nagyságúvá vált. Az egyetlen változás az volt, hogy ő lett túl kicsi és jelentéktelen az előtte álló gömbhöz képest.
A varázsló megcsóválta a fejét. Tisztában volt vele, hogy meg kell őriznie uralmát a gömb fölött, miközben nyomban észrevette azokat a rejtett trükköket, amelyek által a golyó igyekezett kiszabadulni a hatalma alól. A gömb ügyeskedése egyre látványosabb volt. Raistlin torka összeszorult. Rátört a köhögés, mire elátkozta gyönge tüdejét. Szaggatottan fölsóhajtott, majd mély és egyenletes légzést kényszenített magára.
Nyugalom... meg kell nyugodnom, gondolta magában. Nem szabad félnem! Erős vagyok. Lám, eddig is, mi mindent vittem véghez! — gondolta magában, majd így szólt a gömbhöz: — Nézd, milyen erőre tettem szert! Tudod, hogy mit tettem a Komor Erdőben... tanúja voltál a cselekedeteimnek Silvanestiben! Erős vagyok, nem félek tőled!
A gömb színei lágyan örvénylettek, de nem válaszolt neki.
A mágus egy pillanatra becsukta a szemét, hogy ne kelljen látnia a golyót. Visszaszerezte önuralmát, ismét kinyitotta a szemét, fölsóhajtott és ránézett a gömbre. Közelgett a pillanat!
A sárkánygömb közben elérte eredeti nagyságát. Az ifjú mágus szinte maga előtt látta, amint Lorac fonnyadt keze rátapad, és önkéntelenül összerázkódott. Ne! Ezt ne engedd! — sugallta magának határozottan, mire tudatából egy pillanat alatt kitörlődött a látomás.
Ismét megnyugodott, egyenletesen lélegzett és homokóra-szemét a gömbre szegezte. Azután, lassan előrenyújtotta vékony, fémesen csillogó ujjait. Még egy szemvillanásnyi tétovázás után rátette mindkét kezét a sárkánygömb kristályfelületére és kimondta az ősi varázsige szavait.
— Ast bilak moiparalan / Suh akvlar tantangusar.
De honnan tudta, mit kell mondania? Honnan tudta, mely ősi szavak hatására érti meg őt a gömb, vesz tudomást a jelenlétéről? Raistlinnek sejtelme sem volt róla. Csak annyit tudott, hogy valahol odabent, valahogyan megfogalmazódtak benne ezek a szavak. Talán annak a hangnak a révén, amely Silvanestiben szólt hozzá? Meglehet... de mit sem számít!
Még egyszer, hangosabban kimondta az igét:
— Ast bilak moiparalan / Suh akvlar tantangusar
A kavargó, zöld fény lassan átalakult milliárdnyi, sokszínű, örvénylő, apró pontocskává... egészen beleszédült a látványba. Ujjai alatt a gömb oly hideg volt, hogy a puszta érintése is fájdalmassá vált. Az a vérfagyasztó látomása támadt, hogy ha visszahúzza a kezét, a húsa ottmarad, ráfagyva a gömb felületére. Fogait összeszorította, figyelmét erővel elterelte a fájdalomról és ismét kimondta az igét.
A színek örvénylése abbamaradt. A gömb közepe most fölfénylett... nem fehéren és nem is feketén, egyszerre minden színben és egyben sem. Raistlin nagyot nyelt, a torkát félelem szorította össze.
A fényfoltból két kéz nyúlt elő! Kétségbeesetten vissza akarta rántani a sajátját, de mielőtt megmozdította volna, az a két kéz szilárdan megragadta az övét. A gömb eltűnt! A kocsi eltűnt! Raistlin nem látott semmit maga körül.
Sem fényt... sem sötétséget... semmit! Semmit... csak azokat az övéit markoló kezeket. Halálos rémületében is rájuk összpontosította a figyelmét.
Emberé, elfé, öregé vagy fiatalé az a kéz? Nem tudta megállapítani. Az ujjak hosszúak és karcsúak voltak, de szorításuk akár a halálé. Tudta, ha elhagyja magát, bezuhan az űrbe, ahol addig lebeg, amíg el nem emészti a jótékony sötétség. Miközben rémülten küzdött azokkal a kezekkel, Raistlin érezte, hogy azok lassan maguk felé húzzák és bevonszolják őt valami... valami...
Hirtelen magához tért, mintha valaki hideg vizet öntött volna az arcába. Nem! — sugallta a tudatnak, amelyről érezte, hogy a kezeket uralja. Nem megyek! Bár félt a biztonságot jelentő szorítás elvesztésétől, még jobban rettegett attól, hogy a kéz oda vonszolja, ahová nem akar eljutni. Mégsem engedi el! Megszerzem fölötted az uralmat, üzente vadul a kezek tudatának. Még fokozta is saját szorítását, összeszedte minden erejét, megfeszítette az akaratát és maga felé rántotta a kezeket!
Azok megtorpantak. Egy pillanatig élethalálharcban fonódott össze a két, egymással küzdő akarat. Raistlin érezte, hogy testéből eltávozik az erő, keze elgyöngül, tenyere megizzad. A gömb kezei ismét húzni kezdték, bár ezúttal jóval gyöngébben. Rémületében Raistlin összeszedte minden csepp erejét, megfeszítette minden idegszálát, törékeny testének minden izmát harcba vetette, hogy visszaszerezze uralmát a gömb fölött.